Az Indy 500 mindig kegyetlen volt és ennek így is kell maradnia -

A 102. Indianapolis 500 kvalifikációján elvérzett az IndyCar egyik legnagyobb sztárja, ennek kapcsán pedig sokan máris szabálymódosításokat, ezzel együtt pedig a tradíciók felrúgását sürgetik.

A nagy versenyt felvezető idei marketingkampány szinte teljes egészében a Bump Day visszatérése köré épült.

Eleinte a rajongók többsége szkeptikusan fogadta az IndyCar, valamint az Indianapolis Motor Speedway részéről folyamatosan érkező, ígéretes nyilatkozatokat arról, hogy 2018-ban végre ismét komoly tétje lesz az Indy 500 kvalifikációjának.

A kétkedés érthető volt, hiszen az elmúlt években nem egyszer már az is csodaszámba ment, ha egyáltalán sikerült összekaparni a tradicionális mezőnyhöz szükséges harminchárom nevezőt. Ennek köszönhetően a kvalifikációból kiveszett izgalmakat az IndyCar kénytelen volt – több, kevesebb sikerrel – más módszerekkel pótolni, így született meg pl. az időmérő saját pontrendszere is.

Erre most, az univerzális aero kit bevezetésének évében az lett az Indy 500 reklámkampányának fő eleme, hogy akár 35-36 nevező is tiszteletét fogja tenni az Indianapolis Motor Speedway oválján, ezzel újra megteremtve a nagybetűs, kvalifikációs DRÁMÁT.

Áprilisra aztán világossá vált, hogy az IMS és az IndyCar nem a mézesmadzagot húzta el a versenyre háruló figyelem növelése érdekében, hanem tényleg több autó/pilóta kombináció vág neki az 500 Május Hónapjának, mint amennyi hely rendelkezésre áll a rajtrácson. Szám szerint harmincöt.

Ez pedig ugyebár azt jelentette, hogy két nevező számára már a kvalifikáció első napján véget fog érni az Indianapolis 500-as kaland. Ilyenre pedig utoljára 2011-ben került sor (most tekintsünk el a Buddy Lazier-féle, az alacsony költségvetés miatt eleve halott próbálkozástól).

A rajongók nagy része, a média és az IndyCar belső közössége egy emberként lelkesedett a küszöbön álló izgalmak miatt és rögtön elkezdték találgatni, hogy vajon kiknek fejeződik be az Indy 500 programja már a verseny zöld zászlaja előtt.

Aztán elérkezett a kvalifikáció első napja, vele együtt pedig a várva várt dráma.

James Hinchcliffe és az SPM #5 Dallara-Hondájának néhány csapattagja a Bump Day után

Hirtelenjében pedig a szurkolók fele utálni kezdte azt a Bump Dayt, ami iránt alig pár órával korábban még olyannyira lelkesedtek.

Az egyik kieső autó az évek óta csak az Indy 500 erejéig a mezőnyhöz csatlakozó 63-as Dallara-Honda lett Pippa Mannal a volán mögött. A folyton szponzorációs gondokkal küzdő, az IndyCart viszont évi 365 napon át népszerűsítő versenyzőnő fiaskója nem volt nagy meglepetés, hiszen már az edzések során sem produkált túl nagy tempót, a kvalifikáción pedig tempója alapján esélye sem volt rajtrácsra jutáshoz.

Mann elbukása azonban csak egy lábjegyzete lett a Bump Daynek. A fő sztorit ugyanis a másik kieső szolgáltatta, aki nem más lett, mint a széria egyik legismertebb versenyzője, James Hinchcliffe.

Joggal mondhatnánk, hogy ez benne volt a pakliban. Ha harmincöten pályáznak harminchárom rajthelyre, akkor ketten borítékolhatóan sírni fognak. Az IMS 2.5 mérföldes oválja pedig soha nem arról volt híres, hogy kíméletesen bánt volna a rajta szerencsét próbálókkal. Simán fennállt a lehetősége annak, hogy végül egy igazán nagy névnek jön ki rosszul a lépés.

Személy szerint én pontosan ettől tartottam a legjobban. Az autóversenyzés képe ugyanis már jelentősen megváltozott akár a kilencvenes évekhez képest is, amikor az is előfordulhatott, hogy a regnáló IndyCar-bajnok Bobby Rahal vérzik el az 1993-as Bump Dayen, vagy épp két évvel később a Team Penske teljes legénysége vedlik át nézővé a futamra.

Ez az Indianapolis 500 – mondták akkoriban.

Manapság viszont, amikor a sportág egyetemesen nézve nap, mint nap az anyagiakkal küzd, amikor jószerivel térden állva kell könyörögni a cégeknek a támogatásért – a már meglévő szponzorokat pedig muszáj maximálisan kiszolgálni a maradásuk érdekében – a történet sokkal komplikáltabbá válik.

Hinchcliffe átszáguld az IMS híres téglacsíkján az Indy 500 második edzésnapján

Nem volt véletlen, hogy május elején – közel három héttel a Bump Day előtt – aktuális retró cikkem témájául pontosan a 2011-es Indy 500 kvalifikációját, valamint az azt követő eseményeket választottam. A hét évvel ezelőttiek ugyanis tökéletes képet festettek a sport üzleti érdekek által uralt oldaláról. Mint ismeretes, az Andretti Autosportos Ryan Hunter-Reay képtelen volt bejuttatni az autóját a mezőnybe, amit szponzora, a DHL finoman szólva sem nézett jó szemmel. Michael Andrettinek azonban végül sikerült elintéznie, hogy az amerikai mégis elrajtolhasson a futamon az AJ Foyt Racing 41-es gépével, az azt sikeresen bekvalifikált Bruno Junqueira talpára pedig útilapu került.

A helycsere tökéletesen szabályosnak minősült, mivel az Indianapolis 500-ra nem elsősorban a versenyzőket, hanem az autókat nevezik. A történet azonban mégis hatalmas felháborodást keltett a rajongók és az IndyCar közösségében egyaránt.

Ahogyan pedig arra előzetesen számítottam, az élet megismételte önmagát.

A pályaversenyzés történetének legpatinásabb futamára ismét egy nagy név nem tudta kvalifikálni az autóját, ezzel szinte egy időben pedig újra átvette a főszerepet az anyagi oldal.

Hinchcliffe személyében a széria egyik legnépszerűbb pilótáját üdvözölhetjük, aki 2016-ban – pontosan egy esztendővel a szintén az IMS-en történt, kis híján halálos balesete után – megszerezte az Indy 500 pole-ját, jelenleg pedig az IndyCar összetett pontversenyének ötödik helyén tanyázik.

A 31 éves kanadai a a Honda észak-amerikai reklámarca is, autóját pedig többek között a Schmidt Peterson Motorsports egyik legfontosabb üzleti partnere, az Arrow Electronics támogatja, amely cég több száz alkalmazottját delegálja a vasárnapi 500-ra, hogy a helyszínről nézhessék végig a csapat küzdelmeit a pályán.

Nem véletlen tehát, hogy az SPM már a Bump Day kockás zászlaját követően elkezdte vizsgálni annak lehetőségét, hogy vajon ki legyen a Dancing with the Stars révén a tengerentúli mainstream médiában is hírnevet szerzett Hinchcliffe külön bejáratú Junqueirája, akit a kedvéért egy tetszetős csekk fejében felállíthatnak a volán mögül.

A lefixált szponzori szerződések miatt azonban nem jártak sikerrel, így a 102. Indianapolis 500 a saját virtuális városának, Hinchtownnak polgármestereként is elhíresült pilóta nélkül rajtol el.

UPDATE: Távolmaradását a versenytől szerdán délután maga a pilóta hivatalosan is megerősítette.

Meg nem erősített hírek szerint a csapat törekvéseinek végére végül pont az Arrow tett pontot, mivel attól tartottak, hogy ha a kanadait egy már másvalaki által kvalifikált autóba ültetnék be, akkor az negatív hatással bírna a cég megítélésére és hírnevére.

Az Indy 500 kegyetlen

Ironikus módon még az idei kvalifikáció előtt pontosan a Schmidt Peterson Motorsports csapatmenedzsere, Taylor Kiel nyilatkozott arról, hogy mennyire ellene is vannak a tradíciók vaskalapos követésének.

„Utáljuk ezt a szót használni” – idézte a szakembert az Indy Star. „Az IndyCar kifejezetten az a hely, ahol az emberek előszeretettel mondogatják, hogy „így csináltuk már a múltban is’. Nevezzenek meg egy másik sportot, vagy üzleti ágazatot, ahol megengedheted magadnak, hogy csak arra támaszkodj, amit tegnap csináltál. Ezt nem lehet megtenni, ha sikert akaszt elérni.”

Ekkor még nem tudhatták, hogy végül pont az ő versenyzőjük lesz az, aki az egyik legfontosabb tradíció áldozatává esik.

Az IndyCar és az IMS drámát akart, feszültséget és könnyeket, olyat, amilyet a régi idők Bump Dayei produkáltak.
Megkapták és eddig minden szép, jó lenne. Bejött a képbe azonban az üzleti rész.

A széria az utóbbi pár évben növekvő tendenciát produkált minden fontos platformon. A már említett univerzális aero kit idei érkezése mellett új csapatok is megjelentek a mezőnyben új szponzorokkal, a nézettség pedig ha lassan is, de emelkedik, ez utóbbi pedig külön nagy szó, tekintve, hogy az összes többi bajnokságban ennek pont az ellenkezője megy végbe.

A teljes szezonos szponzorok nem titkoltan azzal a szándékkal is áldoznak pénzt a versenyzőkre és autóikra, hogy a logóikat viszont lássák a széria ikonikus versenyén. Tetszik, nem tetszik, de be kell látni, hogy pl. egy Grand Prix of St. Petersburgnek messze nincs olyan értéke, mint magának az Indianapolis 500-nak. Annak a futamnak, amelyet még olyan emberek is végignéznek, akik egyébként nem követik az IndyCar eseményeit.

Ez a verseny egy külön dimenzió, ha úgy tetszik. Egy külön dimenzió, ami történesen viszont a bajnokság része, méghozzá dupla pontozással.

Ebből adódóan ha egy pilóta kimarad a mezőnyből – mint esetünkben Hinchcliffe -, akkor keresztet vethet a komplett szezonjára. Egyetlen rossz Bump Day és oda az 500, oda a bajnokság, mindez pedig szponzorációs szempontból nem túl kedvező.

A tradíciók pártolói szerint pontosan az ilyen sorsfordító események adják meg az Indianapolis 500 zamatát. Ha valaki, vagy valakik elszúrják, akkor viseljék a következményeket, mint tették már az elmúlt több, mint egy évszázad során annyian.

Arról nem beszélve, hogy ha Hinchcliffe-et valami úton, módon be tudnák nyomni mégis a mezőnybe, azzal az IMS és az IndyCar egy masszív gyomrost vinne be saját magának. Egyszeriben nevetségessé válna az elmúlt közel fél év Bump Day drámára épített marketingje. Tény, hogy az autókat kvalifikálják a versenyzők, nem pedig magukat, de ez csak a szabályok szerinti száraz része a történetnek.

Részidős versenyzők nagy öröme: Ed Carpenter (pole) és Danica Patrick (7. rajthely)

Az IMS mindig is a világ leggyorsabb pilótáiként, valódi hősökként aposztrofálta az Indy 500 mezőnyének tagjait, akik pokoli sebesség mellett néznek farkasszemet a halállal. Ez máig sem változott, a vérre menően izgalmas kvalifikációt előrevetítő reklámokban is a versenyzőket emelték ki, nem pedig az autókat.

Már az RHR-Junqueira eset előtt is többször megtörtént már Bump Day utáni pilótacsere, de mindig is visszatetszően festett, hogy a drámai körülmények között búcsúzó pilóta később mégis ott feszített a rajtrácson, csak épp egy másvalaki által kvalifikált gépben, mivel a sajátját – függetlenül attól, hogy ez az ő, vagy a csapata hibája – képtelen volt.

„Az Indianapolis 500-on való részvételt kiérdemelni kell, nem pedig megvásárolni” – foglalta össze tömören 2011-ben Dario Franchitti és mennyire igaza volt.

A probléma azonban több oldalú. A 102. Indy 500 rajtrácsának első kilenc helyezettje között három olyan versenyző is megtalálható – köztük a pole-os Ed Carpenterrel -, akik nem állandó tagjai az IndyCar mezőnyének, mindeközben pedig egy teljes szezonos, a bajnoki címre hajtó pilóta nincs ott a harmincháromban. Mondani sem kell mennyire fájdalmas is lehet ez már csak abból a szempontból is, hogy dupla pontokért megy a harc.

Nem meglepő módon több versenyző és csapattulajdonos is hangot adott abbéli véleményének, hogy a full szezonos IndyCar csapatoknak garantált helyet kellene biztosítani nekik az 500-on, a la NASCAR (és az IRL egykori hírhedt 25/8-as szabálya).

Ezzel kapcsolatban azonban nem is a hagyományokkal való szakítás a fő gond.

A versenyre nevező, ‘Indy-only’ csapatok és pilóták a belüket kidolgozzák egy – vagy akár több – éven át azért, hogy összejöjjön számukra az induláshoz szükséges szponzori csomag. Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy ha végül a teljes szezonos autók számától függően maximum 8-10 szabad hely maradna, akkor a potenciális támogatók csekkfüzete az eddigieknél is nehezebben nyílna meg, mivel tudnák, hogy lényegesen kevesebb esély van a tényleges részvételre.

Márpedig nélkülük nem, hogy Bump Day, de még harminchárom fős mezőny sem lenne.

A Hinchcliffe-ügy következtében a létszámprobléma ennek gyökerest ellenkezője is felmerült, mondván engedni kellene a kanadait és vele együtt az indianai Donate Life szervdonor program által támogatott Mannt is elrajtolni.

Ezzel azonban pontosan ugyanaz lenne a gond, mint a helycserével, nevezetesen, hogy közröhej tárgyává tenné a Bump Day köré felhúzott marketinget.

Egyesek egyenesen odáig mentek, hogy végleg törölni kellene a harminchármas szabályt.

Szerencsére ha az IMS elnökén, Doug Boles-on múlik a mezőny kiterjesztése nem fog megvalósulni sem idén, sem pedig a későbbiekben:

„Szeretném-e James Hinchcliffe-et látni a versenyen? Abszolút. A 33-as egy fontos szám? Totálisan az. Figyeljenek ide, akár az ő helyzete nálunk családon belül is előfordulhatott volna, hiszen a mostohafiam, Conor Daly is könnyen kipottyanhatott volna a mezőnyből. Egy ideig úgy tűnt, ő lesz az egyik, aki nem jut be. Én abban az esetben ugyanúgy hazamentem volna és a feleségemnek is azt mondtam volna, hogy ‘Bocsánat, de a 33 egy fontos szám’. Őrült nap volt, de pontosan erről szól a Bump Day.”

A legérdekesebb része az egész történetnek, hogy a legjobban talán pont az Arrow Electronics és az IMS, valamint az IndyCar jött ki belőle a legjobban.

Az elmúlt években kis túlzással összesen nem hangzott el annyiszor előbbi cég neve a médiában, mint csak az utóbbi napokban Hinchcliffe buktája révén (a közösségi oldalakon több olyan kommentet is olvastam, amelyben azok írói pont a nagy hírverés hallatán kerestek rá a cég tevékenységére), a széria és a pálya tekintetében pedig szintén óriási figyelmet könyvelhettek el az amerikai sportsajtón belül.

Kell valamit eszközölni a Bump Day intézményével? Igen, kezdésnek mondjuk jó lenne a rajtelsőségről döntő Pole Dayt újra a kieséses szakasz elé tenni, mint régen.

A teljes szezonos mezőny garantált pozícióinak ötletét viszont gyorsan felejtsék el, azzal ugyanis lehet nagyobb bajt okoznának, mint amennyi hasznuk származna belőle.

Ha valaki elszúrja, akkor viselje a következményeit, lévén ikonikus mivolta mellett még ugyanúgy a bajnokság része, mint az összes többi verseny. A címet pedig az a pilóta és felkészítő csapat érdemli meg igazán, akik a legtökéletesebben teljesítettek a teljes idényben.

Az Indianapolis 500 mindig is kegyetlen volt, ha megszelídítenék, akkor már soha többé nem lenne ugyanaz.

Kapcsolódó: A Schmidt Peterson Motorsports kirúgta Leena Gade-et

képek: IndyCar