VENDÉGPOSZT: Túl az Operencián, Daytonában

Jelen poszt rendhagyónak számít az USAracing életében, hiszen az alábbi sorok kivételesen nem tőlem, hanem Vajda Gábortól származnak, aki abban a szerencsés helyzetben volt, hogy személyesen, a helyszínről izgulhatta végig a 60. Daytona 500 küzdelmeit.

 



hirdetés


Gábor élményeit és tapasztalatait arról, hogy milyen is a Nagy Amerikai Verseny testközelből, magyar szemmel az alábbiakban olvashatjátok.

 

 

Túl az Operencián, Daytonában

 

Daytona Beach az amerikai autósport egyik bölcsője, a XX. század legeleje óta fogadja a sebesség által megrészegített fanatikusok tömegeit – a parti homokon rendezett sebességi rekordoktól és stock car-versenyektől a 2018-ban már 60. alkalommal megrendezett 500 mérföldes versenyig. Ilyen volt ott lenni a nemes alkalmon.

Magyarként autósport rajongónak lenni általában azt jelenti, hogy az ember kéthetente lekuporodik a tévé elé vasárnap, hogy megnézze a Forma 1-et, egy-egy szökőévben meglátogassa ennek magyarországi kiadását, esetleg kövesse Michelisz Norbert munkásságát, vagy valamelyik erdőben bősz szotyiropogtatás közben várja a rali OB-mezőnyét. Mai napig meggyőződésem egyébként, hogy ez utóbbi az egyik leghangulatosabb és legszórakoztatóbb válfaja a négykerekű motorsportoknak, még akkor is (vagy akkor leginkább), ha a helyi amatőrök csatározását sikerül megtekinteni.

Ennek megfelelően a NASCAR nagyjából olyan közel állt hozzám évekig mint amilyen közel van Daytona Beach Somogy megyéhez, de mentségemre legyen szólva, bő húsz éve legfeljebb az Autó-Motor sportszekciójának “mínuszos” híreiben lehetett egy-egy sort olvasni a szériáról, akkor, amikor a CART-versenyeknek is szenteltek akár egy vagy két egész oldalt. Eképpen tehát legfeljebb a “Mint a villám” c. Tom Cruise-film, a SEGA “Daytona USA” c. játéka vagy éppen a Papyrus “NASCAR Racing” – egyébként döbbenetesen fantasztikus – otthoni szimulációja jelentette az egyetlen kilátást az USA hamarosan legnagyobbjává fejlődő versenyszériájára innen, Kelet-Európából.

Felpörgetve az idő kerekét, az amerikai nyíltkerekes bajnokság időközben összeomlott majd évekbe telt míg összeszedte magát, miközben a NASCAR egyeduralkodó lett az Atlanti-óceán túloldalán, és  az Internetnek köszönhetően errefele is szép lassan elkezdte szedegetni rajongóit. Hét-nyolc éve én is egyre rendszeresebben kezdtem követni a sorozat eseményeit, és miután abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy megjárhattam már – többek között – Monacót (és a fölötte levő hegyeket), Monzát vagy Le Mans-t, hogy innen hova lehet növelni a “számokat”, ha négy kerékről van szó.

d6.JPG

A Monacói Nagydíj és a Le Mans-i 24 órás utáni logikus lépés az Indianapolis-i 500 mérföldes lenne, ha az autóversenyzés “hármas koronáját” szeretné valaki kimaxolni. A Daytona 500-as viszont különleges jelentőséggel bírt 2018-ban. Nem csak a 60. megrendezett futam volt ez, hanem egyben 70. születésnapját ünnepelte a NASCAR mint szervezet a napokban, és 20. évfordulója is volt a sorozat egyik legemlékezetesebb pillanatának, id. Dale Earnhardt győzelmének – olyan apróságokkal tarkítva, mint hogy Danica Patrick utolsó stock car versenye is volt ez.

Ilyen gondolatokkal remegett az ujjam az egér gombja felett a repülőjegy foglalásának megerősítésekor pár hónapja, azzal együtt, hogy még soha nem jártam az USÁ-ban, és mert azt hittem, hogy majd részben szemlesütve, zavart nevetgéléssel, cipőorral a porba rajzolgatással magyarázhatom ismerősöknek, hogy egy autóverseny miatt repülök Floridába, amiről itt jóformán senki sem hallott (ehhez képest csak pozitív reakciókkal találkoztam egyébként).

Amikor végül kiléptem az orlandói reptér ajtaján február 18-án reggel fél ötkor pólóban és rövidnadrágban, és arconvágott a párás, 24 fokos meleg levegő, már tudtam, hogy egészen másféle élményben lesz részem, mint amit Európában eddig tapasztaltam. Korábbi pozitív élményeim amerikaiak nyitottságáról ismét megerősítést nyert, amikor az egyik helyi busz sofőrjével beszédbe elegyedtem, és amikor meghallotta, hogy Daytonába megyek, rögtön elkezdte mesélni, hogy ő eredetileg indianapolis-i és egy időben az egyik IndyCar-csapatot szponzoráló cégnél dolgozott, így megnézhetett jópár Indy 500-as versenyt az exklúzívabb helyekről. De legyen az néző, pályamunkás, mindenki nagyon nyitott volt, elláttak bőven információval és kérdezgettek is.

A Daytona International Speedway-ről egy dolog jutott eszembe elsőre: kicseszettül nagy. A képek nem adják vissza, hogy milyen gigantikus a 101 ezres, egybefüggő lelátó. Amikor a jegyemre rá volt írva, hogy keressem meg a Sunoco-kaput és azon menjek be, akkor picit ráncoltam a homlokom, hogy hogyan fogom megtalálni egy ekkora helyen, de az összes “kapu” kb. egy négyemeletes ház falának felelt meg. Az egész létesítmény pedig bőven magasabbnak tűnt mint egy tízemeletes épület. A reggeli köd után még el-elkélt a széldzseki, amikor azonban kisütött a nap, abban a pillanatban futottam az egyik koncessziós standhoz, hogy napolajat vegyek, ugyanis láttam, hogy néhány, valószínűleg előző napi, óvatlan néző milyen rákpirosra volt sülve. Elképsztő, a Hungaroring ilyen nyáron, ide se jönnék lakni, az egészen biztos. Szóval megvettem az ötdolláros naptejet és minden fedetlen testrészemen szét is kentem a kis tégely tartalmát.

d2.JPG

Egyébiránt – ha már az árak és a koncessziós standok a pályán belül – ijesztő rendben sorakoztak egymás után minden szektornál, pontosan ugyanabban a rendben a fő étel/ital szponzorok kirendeltségei: itt a Coca-Colás stand, kettővel mellette odébb a Busch/Budweiser, stb. Gondoltam, ha már ott vagyok, beruházok némi harapni- és innivalóba, úgyhogy lett belőle egy kilenc dolláros hot dog és egy nyolc dolláros Budweiser. Hát igen, nem volt olcsó, de igazából semmivel sem drágább mint a mogyoródi pálya környéke a Forma 1 idején (megjegyzés: nekem személy szerint jobban bejön a cseh Budweiser mint az amerikai, komlósabb íze miatt, de ez sem volt rossz, sőt). Aztán tömtem a fejemet és vedeltem, és ahogy a korlátról néztem, ahogy a pálya külső parkolójában felállított rögtönzött akadálypályán a főszponzor Monster stadium truck-jai füstölik a gumit, mögöttem meg mindenféle NASCAR autó-replikák állnak, úgy éreztem, mindjárt baseball-sapka nő a fejemre, hátul elkezd hosszabbodni a hajam és szép lassan ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy birtokoljak egy pickup truckot. Alapozták a hangulatot rendesen.

Egyébiránt ha valaki véletlenül egy ilyen helyszín közelébe vetődik versenynapon, a pályán kívül is lényegében ugyanabban az élményben részesül mint belül, köszönhetően elsősorban a “tailgate”-ereknek (fanatikus rajongók, akik követik kedvenc versenyzőjüket, vagy amerikai foci-csapatukat és kint táboroznak napokig, teljesen felszerelten), úgyhogy mindenhol lekerültek már a platóról a kihajtható székek, az asztal, a rekesz sörök, a tévé, grill, stb. Pályán belül extra pénzért ugyanez, csak ott premierplánban zúznak az autók az ember előtt a hármas kanyarban.

A sok téblábolást követően lehuppantam a boxbejárat előtti , olcsó(bb) helyemre az első sorok valamelyikében, pedig még volt legalább másfél óra a rajtig. Egyszercsak odajött az egyik ilyen szektorsegéd és megszólított:

 

  • Szép napot! Jól érzed magad?
  • Természetesen!
  • Látom, hogy itt mászkálsz reggel óta, a következőt szeretném kérdezni. Van itt két zsaru, amolyan igazi zsaruk… – itt egy picit megugrott a pulzusom, hogy milyen nemzetbiztonsági kockázatot jelenthetek. – Az a helyzet, hogy idősek már, és ott ülnek a felső sorokban. Na, most a férj nagyon szédül ott fenn, és az a kérdésem, szívesen cserélnél-e vele? Olyan rendes srácnak tűnsz, gondoltam megkérdezlek.
  • Oké, végülis miért ne?
  • Persze maradhatsz itt is, de a helyedben ugranék az ajánlatra, azok a helyek közel 400 dollárba kerülnének a mai napon, onnan még az óceánt is láthatod! Mondom, rendes srácnak tűnsz, láttam, hogy érdeklődve figyeled a helyszínt.
  • Akkor menjünk!
  • Nagyszerű!

 d1.JPG

El sem hittem a mázlimat. A legtöbb sportlétesítménnyel ellentétben itt úgy drágulnak a helyek,  minél távolabb vannak az aszfalttól, ugyanis minél fentebb ül az ember, annál nagyobb részét látja a pályának, sőt, ahova felkalauzoltak, onnan a két és fél mérföldes kör teljes egésze látható volt. Szóval jegyet cseréltünk David-del, feleségével, Kristine-nel pedig felmentünk a lelátó legtetejétől számított harmadik sorba. Bár nem vagyok egy tériszonyos alkat, de együtt tudtam érezni a férjjel, olyan magasan és olyan meredeken voltunk fent az égben. Közben beszélgettem Kristine-nel, aki elmesélte, hogy van itt egy házuk a környéken, telente jönnek le Floridába, de amúgy a Niagara mellett, Buffalóban élnek, New York államban, a kanadai határnál. David nagy versenyrajongó és húsz évig rendszeresen járt a Daytona 500-ra, de utoljára 1987-ben volt, és úgy döntöttek, hogy bő 30 év kihagyás után ismét elmennek… ami majdnem kútba is esett, hiszen majdnem leszédült a lelátóról és már úgy volt, hogy inkább hazamennek, amikor az az ötletük támadt, hogy cseréljen valakivel a lenti szektorokból. Így sikerült összeakadniuk velem, az Atlanti-óceán túlfeléről, aki életének másfeledik napját töltötte éppen az Egyesült Államokban. Emellett Kristine fel volt szerelkezve távcsővel és rádióval is, amivel a különböző versenyzők csatornái között lehetett válogatni (érdekes így végighallgatni egy boxkiállást valós időben), úgyhogy simán belepillantottam gazdaságos árképzésben, hogy milyen a full-extrás élmény.

A kötelező körök lefutása után – koncert, versenyzői parádé (aminek a végén Danica Patrick visszafordította a sofőrt a biztonsági járművek kijáratához, hogy az ottlevő klotyóban könnyítsen magán, mielőtt rajongói szétszedik), a megszokott ima (ami ezúttal sajnos a pár nappal azelőtti floridai iskolai lövöldözés áldozatainak is szólt), a himnusz és annak a végén az amerikai légierő Thunderbirds akrobatikus légiparádé-szakosztályának pálya fölött való átrepülése, valamint a tavaly év végén visszavonult NASCAR-szupersztár, ifj. Dale Earnhardt motorbeindításra felszólító parancsa és a felvezető körök után – Charlize Theron végre meglengette a zöld zászlót, és elkezdődött a 200 körös, csaknem 800 km hosszú verseny.

d4.JPG

Európai (pontosabban Forma 1-hez szokott) szemmel furcsának tűnhet, hogy mi a lópikula lehet izgalmas abban, hogy negyven őskori, dobozszerű autó háromszázzal hasít három-négy órán keresztül egy ovális pályán, csak balra kanyarodva. Nos, ez idővel a tévéközvetítésekből is kiderült számomra, de leginkább most, hogy a helyszínen láthattam. Sehol máshol nem lehet ugyanis ennyire tisztán, szabad szemmel látni, hogy hogyan fejti ki hatását egy versenystratégia szép lassan. Körökkel azelőtt látszik, hogy a forgalomban egy-egy veterán hogyan helyezkedik, kire és hogyan tapad rá, hogy egy nagy előzést végrehajtson. Az is rettentően jól megfigyelhető, hogy hogyan dolgoznak össze egyszerre többen (jellemzően csapat és/vagy márkatársak), hogy együtt tartani tudják pozíciójukat, ill. alkalmas pillanatban együtt manőverezzenek az élre. Ilyen és ehhez hasonló versenystratégiát Európában leginkább a DTM-ben és a hosszútávú versenyzésben (azon belül is leginkább Le Mans-ban) látni. És igen, a NASCAR egyik, jellegéből adódó elkerülhetetlen jellegzetessége az óriási karambolok. A tavaly bevezetett “szakasz-versenyzés” (mely három vagy négy különböző szakaszra bontja fel a versenyt, végükön sárga zászlóval, pontokat osztva az év végi rájátszásra) nem nyerte el mindenkinek a tetszését – érthető okokból – de kétségtelen, hogy felrázta az akciót a verseny középső szakaszában is. Talán túlságosan is, hiszen a szakaszok végéhez közeledve rendre egyre nagyobb lett a tülekedés, a kicsúszó fiatalok pedig rendre a közelükben autózó nagyágyúkat vitték magukkal. Sorra estek ki a nagy nevek, a legtöbb esetben teljesen vétlenül: Jimmie Johnson, Danica Patrick, Chase Elliott, Kevin Harvick, Brad Keselowski, két körrel a vége előtt pedig egy elsöprő karambolban mindkét Busch-tesó. Mivel a show az show, jópár éve tartja magát a NASCAR-ban a “zöld-fehér-kockás” szabály, azaz hogy egy verseny semmiképpen sem végződhet sárga zászlóval, ebben az esetben újraindítják a versenyt és két kör “tiszta” versenynek kell zajlania (amennyiben az utolsó körre figyelmeztető fehér zászlót lengetik, már be fog fejeződni a verseny a kör végén, ha még előtte karambol van, akkor elölről kezdődik a procedúra). Ezt idén úgy módosítottak, hogy bármennyi próbálkozást lehet végrehajtani (az előző napi Xfinity-versenyen ötször próbálták meg befejezni a futamot, ami a NASCAR történetének valaha volt legszorosabb befutóját hozta).

Nos, itt a Daytona 500-on csak egy extra próbálkozás volt, de az sem sikerült balhémentesre. Az utolsó kanyarban Austin Dillon akarva vagy akaratlanul kipörgette Aric Almirolát, így ő állhatott az élre és nyerte is meg a futamot. Ezt a közönség ujjongással vegyes zavart döbbenettel fogadta, hiszen Dillon pozíciójából adódóan nem közönségkedvenc (mert ugyebár hogy is vezethetné bárki “Szent Dale” autóját a hármas számmal, főleg ez a kölyök, akinek – a megítélés szerint – ezüsttálcán szolgáltak fel mindent életében), emellett ott volt a sporttörténelem lesújtó ökle, hogy 20 év után ismét a hármas számú autó nyerte a Daytona 500-at, miután annak előző sofőrje, id. Dale Earnhardt éppen 20 éven keresztül próbálta megnyerni a versenyt és vesztette el 19 különböző módon, legtöbbször az élről, és hogy mindez napra pontosan 17 évvel a halála után történt. Így a figyelem azonnal a második helyezett ifj. Darrell Wallace-ra terelődött, aki évtizedek óta az első afro-amerikai sofőr a NASCAR-ban, és a sorozat, valamint Daytona koronázatlan királyának, Richard Petty 43-mas számú autóját vezette (Petty id. Earnhardttal és Jimmie Johnsonnal együtt hétszeres NASCAR-bajnok, abszolút rekorderként hét Daytona 500-győzelmet és 200 versenygyőzelmet tudhat magáénak), így a verseny első két helyezettje nem is lehetett volna jubileumi alkalomhoz illőbb.

Ezzel a mesébe illő momentummal ért véget a 60. Daytona 500-as a NASCAR 70. születésnapján. Nem folyt a pezsgő és a kaviár mint Monacóban (helyette volt sör és hot dog), nem temetkeztek az emberek üzemanyagfogyasztási táblázatokba mint Le Mans-ban, ellenben volt csupa fanatikus szurkoló mint pl. Monzában és rengeteg táborozó mint mondjuk a Monte Carlo ralin. Igen, egy új autó leleplezésénél az egyetlen újdonság, hogy milyen szponzor foglalja majd el a felületek nagy részét, és igen, csak évente kétszer kell elfordítani jobbra a kormányt az autóban. A NASCAR kb. 45 éve eldöntötte, hogy sokkal inkább show akar lenni mint sport. Ezért lehet szeretni, lehet utálni, de azóta is működő modell. Neki is megvannak a maga sikerei és balhéi, a saját, ellentmondásos figurái, de a közönség soraiból egyvalami világosan érezhető, ami a nagy, nemzetközi sorozatokban nem tapasztalható jellegükből adódóan: ez a sorozat egy intézmény, ami ugyanannyira amerikai, mint a hot dog vagy a hamburger. Az amerikai néphez tartozik, versenyzői közülük származnak. Ha vasárnap délután be van kapcsolva a tévé és ez megy, olyan mintha plusz egy rokon ülne a nappaliban, ha pedig valaki kimegy egy versenyre, az olyan, mintha rokonlátogatóba menne. Ezek közül is a Daytona 500 az a rokon, aki megjárta a háborút és mindig van egy jó sztorija, mindig kedveskedik valami ajándékkal, de mindemellett tiszteletre méltó, szavai tekintélyt parancsolóak.

 

Ilyen a Daytona 500.

 

Szöveg és képek: Vajda Gábor

 

hirdetés

Ez a weboldal a jobb felhasználói élmény érdekében cookie-kat használ.
Elfogadom
Elutasítom
Privacy Policy