Sato: Az Indy 500 győzelemre semmi nem készít fel

Sato: Az Indy 500 győzelemre semmi nem készít fel

Takuma Sato május utolsó hétvégéjén beteljesítette azt, amit öt évvel korábban elmulasztott, miután elsőként haladt át az Indianapolis 500 célvonalán.

 

Az Andretti Autosport negyven esztendős versenyzője ezzel nem csak örökre beírta magát a motorsport történelmébe, de hazáját, Japánt is büszkévé tette.

Arról, hogy miként élte meg a kritikus fontosságú utolsó köröket, egyben milyen hatással volt rá a 2012-es futam finisében elbukott győzelem emléke, Sato a méltán népszerű The Players’ Tribune-nek írt cikkében vallott kendőzetlen őszinteséggel.

 

Takuma Sato: Életem versenye 

Semmi sem hasonlítható az életben ahhoz az érzéshez, amikor vezeted az Indy 500-at két körrel a leintés előtt.

Részt vehetsz annyi versenyen, amennyin akarsz. Nyerhetsz bajnoki címeket. Vívhatsz szoros csatákat a legnagyobb legendákkal a pályán, de semmi nem készít fel arra az utolsó néhány mérföldre vasárnap Indy-ben.

Hacsak nem volt már benne részed korábban.

A 2012-es versenyen én benne voltam és azt hittem, hogy már a zsebemben van.

Számos okból emlékszem arra a napra, de legfőképpen, hogy mennyire meleg volt.

A hőmérő több, mint 37.7 Celsius fokot mutatott, ugyanakkor ez az én előnyömet szolgálta. Sok autó körülöttem már a féltávnál hűtési problémákkal kezdett küszködni. A mi Rahal Letterman Lanigan Hondánk igazán jól működött és nagy sebességgel lépkedtünk felfelé a mezőnyben. Az utolsó restartnál, hat körrel a vége előtt már az ötödikek voltunk.

Két kör maradt hátra, amikor a harmadikként haladtam, közvetlenül Dario Franchitti mögött. Ő az 1-es kanyarban belülről megelőzte Scott Dixont, én pedig követtem.

Az Indy 500 során nem csak versenyzel, de tanulsz is. Az addigi 495 mérföld mindegyike során fejben gyűjtöttem az információkat az autómról. Hol van tapadás? Hol érzem a leggyorsabbnak? Miként tudom védeni a saját ívem ha szükséges?

Amikor belülről beszúrtam Dixon mellé éreztem a tapadást az 1-es kanyar dőlésénél, ami nagyszerű volt. Innentől már csak hét kanyar volt hátra ahhoz, hogy megnyerjem életem legnagyobb versenyét.

sat2.jpg

Három kanyar eltelt, de nem tudtam végrehajtani a manővert. Muszáj volt csökkenteni a távolságot Darióval szemben. Eljutottunk az első egyenesbe és nagyszerűen felértünk rá.

Rápillantottam a szélirányjelzőre – mint minden egyes körben – és láttam, hogy az 1-es kanyarban szembeszél van, ami több tapadást jelentett az autónak.

Szóval rászántam magam az előzésre. Az első gondolatom az volt, hogy semmilyen áron ne érjek Darióhoz. Ha megtenném, akkor ő kiesne és én nem akarok így versenyt nyerni, úgyhogy inkább elvetettem.

Dario védekezett. Egy kicsit lejjebb mentem a fehér vonalig, a következő dolog, pedig amit észleltem az az volt, hogy megcsúszok és nekivágódok a falnak.

Kiestem az Indy 500-on. Négy kanyarral a halhatatlanság előtt.

A távolság kicsi volt, muszáj volt mennem a győzelemért. Ez a versenyzés.

Ekkor 36 éves voltam és még soha nem nyertem futamot magasan rangsorolt bajnokságban. Milyen gyakran adódik ilyen lehetőség?

Nem sűrűn. Ez a válasz.

Az első verseny, amit valaha televízióban néztem az Indianapolis volt. Hétéves voltam, 6500 mérföld távolságban, Tokióban, Japánban ültem a földön és néztem őket. Nem emlékszem már annyira jól, de abból, hogy mennyire gyorsan mentek a teljes futam során tudtam, hogy ez az Indy 500. Nem igazán értettem…. vagy hittem el.

Ezek után rákattantam a versenyzésre. Autóversenyző akartam lenni és az is lettem

Versenyeztem Európa-szerte különböző szériákban, beleértve a Forma 1-et, de az IndyCar Series az egyik legkifizetődőbb élmény az életemben. Kezdve mindazon remek emberekkel, akikkel találkoztam és együtt dolgozhattam egészen addig a csodálatos napig 2013-ban, amikor megszereztem az első győzelmem Long Beach-en… rengeteg emlékkel gazdagodtam, amelyek örökké elkísérnek majd.

2012 azonban időről-időre ott motoszkált a fejemben. A hétéves énem meg akarta nyerni azt a versenyt. És a negyvenéves énem továbbra is győzni akart ott.

Az idei szezonban az Andretti Autosporthoz szerződtem, az autó pedig új reményt adott nekem Indy-re. Az egész [május] hónapot másként éltem meg, mivel most először úgy érkeztem a pályára, hogy tudtam, van esélyünk a győzelemre. Erősnek bizonyultunk a kvalifikáción, a gépnek nagyszerű volt a sebessége. A legfontosabb azonban, hogy igazán jól mentünk a forgalomban, ami egy nagy adag magabiztosságot adott a versenyre.

sat3.jpgÉs vasárnap… egyszerűen csak más volt minden. A karrierem során először ekkor éreztem úgy, hogy meg tudnám nyerni. Legbelül pedig tudtam, hogy meg is kellene.

A csapatunk annyira jó volt vasárnap. Az összes pitkiállás, mind a hét, nagyon erős volt. A legjobb esélyt adták nekem a győzelemre. Aztán pár körrel a vége előtt, megint ugyanott találtam magam.

Öt évvel később, ismét Indy-ben csak egy maréknyi kanyar volt hátra ahhoz, hogy nyerjek.

Ami néhány körrel korábban történt azonban megváltoztatta a végkifejletet.

Kilenc körrel a leintés előtt második voltam és megpróbáltam kívülről megelőzni Max Chiltont az 1-es kanyarban. A tapadás nagyon jó volt a belső íven és hogyha rajtatartod a lábad, akkor növelni tudod az előnyöd, ahogyan Max is tette.

Pár körrel később Helio Castroneves az élre repült. És, ahogyan 2012-ben Darióval is tettem, követtem őt. Idén viszont egy kicsivel több időm volt a kockás zászló előtt.

Ez egy mentális játszma volt Helio és köztem. Tudtam, meg tudnám előzni, de ehhez elég idő kellett, hogy ha ő visszaelőz, akkor legyen még alkalmam újra az élre állni.

Számoltam fejben. Öt kör volt hátra, jó tempót hoztam és aztán megelőztem őt az egyenesben.

Tudtam, hogy Helio jön. Ő az ász. Háromszoros győztes. Az az ember, akit le kell győzni. Nem fogja könnyen adni magát. Feljött rám az 1-es kanyar előtt, én viszont jól ismertem az ottani tapadást.

Tisztában voltam vele néhány körrel korábbról… és 2012-ből.

Rajta hagytam a lábam és Helio nem tudot elhúzni.

A következő két kör már egy kicsit ködös volt. Emlékszem, hogy áthaladtam a kockás zászlón és óriási megkönnyebbülést éreztem. Kiváltság volt Helióval harcolni és egy megtiszteltetés megnyerni ezt a versenyt.

Emellett pedig borzasztó nagy büszkeséggel töltött el, hogy én lehettem az első japán győztes.

Nagyon sok dolog van, amire felkészíted magad az Indy 500 előtt. Készen állsz a rajtra, a pitkiállásokra, a restartokra. A vezetéshez azonban a Victory Lane-ig nincs összehasonlítási alapod.

Nem tudod hogyan fogod érezni magad, vagy mit fogsz megtapasztalni.

2012 óta sokat agyaltam a győzelemért való előzésről, de azon soha nem gondolkodtam, hogy milyen érzés is lehet ez valójában. Amikor elértem a Victory Lane-re és kiszálltam az autóból, hirtelen minden lecsapott rám.

Indianapolis egy annyira különleges hely. Ezt a sikert pedig megosztani az Andretti Autosporttal az egyik legnagyobb élmény, ami valaha ért.

Kétségkívül ez volt életem a legjobb 500 mérföldje.

 

 

képek: IndyCar

szöveg: Takuma Sato/The Players’ Tribune