A pálya történetének egyik legdurvább balesetével indult az Indy 500 kvalifikációja -

A várakozásokkal ellentétben a 101. Indy 500 időmérőjének első napján nem Fernando Alonsóra irányult a reflektorfény, hanem a mezőny legszimpatikusabb kiscsapatára, amely a másodperc tört része alatt zuhant mennyből a pokolba.

Az idei Május Hónap mindeddig a dicsőségről, ünneplésről és többek között Alonso jelenléte révén a töretlen optimizmusról szólt, tudván, hogy ez az Indy 500 nézettségi csúcsokat fog dönteni. Elérkezett viszont a kvalifikáció, az Indianapolis Motor Speedway pedig egy jól irányzott gyomrossal rántotta le a földre az IndyCar közösségét, megmutatva, hogy továbbra is ő az úr.

Az Indy 500 kvalifikációjának első napjának lényegében egyetlen tétje volt, méghozzá az első kilenc pozíció sorsa.

Miután az idei futamra is pontosan harminchárom nevezés érkezett, senkit sem fenyegetett annak veszélye, hogy nem tudja magát beverekedni a legendás verseny mezőnyébe.

Bár a kieséstől nem kellett tartaniuk a résztvevőknek és az időmérőért járó pontokat is csak a vasárnapi, végleges rajtsorrend kialakulása után osztják ki, a kvalifikációs hétvége első napja mégsem számított tét nélkülinek.

A szombati eredménylista első kilenc helyezettje ugyanis automatikus résztvevőjévé vált a másnap esedékes Fast 9 szegmensnek, amelyben az első három rajtsorral együtt természetesen a pole pozíció sorsa is eldől.

A napi program nem indult zökkenőmentesen köszönhetően a heves esőzésnek, aminek következtében a mezőny mintegy öt órával a tervezett időpont után kapta csak meg a zöld jelzést a pályára lépésre. A tetemes csúszás következtében a szervezők úgy döntöttek, hogy az eredeti kiírással ellentétben a mezőny valamennyi tagjának csak egyetlen kvalifikációs kísérlet megtételét teszik lehetővé.

Hamarosan pedig az is kiderült, hogy egy versenyzővel kevesebben vágnak neki a szóban forgó négy körnek, miután a pénteki edzésen balesetet szenvedett Zach Veach #40 Dallara-Hondáját nem sikerült teljes mértékben kvalifikációra alkalmas állapotba hoznia az AJ Foyt Racing szerelőcsapatának.

Az időmérő eseményei nem szűkölködtek meglepetésekben.

Ahogyan záporoztak gyors egymásutánban a négykörös kísérletek, úgy búcsúztak el a pole pozíciótól olyan, potenciális esélyesként kezelt versenyzők, mint például Ryan Hunter-Reay, Juan Pablo Montoya, vagy éppen Helio Castroneves, ahogyan immár garantált, hogy a tavalyi rajtelső James Hinchcliffe sem fog duplázni.

Az igazán izgalmas névsort pedig végül a ‘kilencek bandája’ vonultatta fel.

Ed Carpenter akcióban

A nap legjobb átlagsebességét a kétszeres indianapolisi rajtelső, a saját nevével fémjelzett csapatot képviselő Ed Carpenter hozta 230.468 mph-val (370.902 km/h), míg a második pozícióban az Andretti Autosport veteránja, Takuma Sato zárt 230.382 mph-s (370.764 km/h) négy körének révén.

Utóbbi 40 éves versenyző – aki a 2012-es Indy 500 utolsó körében, a vezető helyért való előzés közben csapta falnak autóját – mellett még két további, olyan pilótának sikerült bejutnia a vasárnapi Fast 9-ba, akik drámai körülmények között kényszerültek búcsúzni a potenciális győzelemtől. A negyedik legjobb átlagot futott JR Hildebrand (Ed Carpenter Racing) a 2011-es futam utolsó kanyarjában írta be magát a motorsport történelemkönyvének nem túl dicső fejezetébe, amikor is tetemes előnnyel vezetve kötött az egészséges határértéknél közelebbi kapcsolatot a fallal. A másik továbbjutó ‘majdnem győztes’ pedig az Andretti-átok keresztjét is a hátán cipelő, pályafutása első, 2006-os 500-át az utolsó száz métereken elveszítő Marco Andretti lett, aki a kilencedikként verekedte be magát a még pole-ban bizakodhatók csapatába.

A Fast 9 tagjává vált még három, már Indianapolis 500 győzelemmel büszkélkedő versenyző a négyszeres IndyCar bajnok, a legendás futamot 2008-ban megnyert Scott Dixon (Chip Ganassi Racing) és csapattársa, a 2013-as tejesüveg gazdája, Tony Kanaan, valamint a tavalyi felvonást újoncként behúzott Alexander Rossi (Andretti Autosport) révén. Rajtuk kívül pedig még lehet sansza a rajtelsőségre a széria 2014-es bajnokának, Will Powernek (Team Penske), továbbá a kétszeres Forma 1-es világbajnok Fernando Alonsónak (McLaren Honda Andretti).

A fentiekből könnyen kideríthető, hogy az első három sort immár biztosan négy andrettis, két ganassis, egy penske-s és a kétautós ECR teljes felállássa alkotja majd.

Fernando Alonso és a McLaren Honda Andretti csapata a hivatalos fotózáson

Az ünneplésre azonban sötét árnyékként vetült az Indianapolis Motor Speedway történetének egyik legnagyobb balesete, amelynek láttan sokak előtt csak egyetlen név sejlett fel: Gordon Smiley-é.

A tizenegyedikként pályára lépett Sébastien Bourdais első két kvalifikációs körét 231 mph (371.7 km/h) feletti tempóban teljesítette, amely határt egyébiránt sem előtte, sem pedig utána nem sikerült egyetlen más versenyzőnek sem áttörnie. Ennek megfelelően a Dale Coyne Racing franciája rögtön a tabella élére ugrott, a harmadik körben azonban megtörtént a baj. A #18 Dallara-Honda a 2-es kanyarra ráfordulva megcsúszott, Bourdais még megpróbált korrigálni, de végül – 372 km/h feletti tempó mellett – majdnem frontálisan csapódott a falnak. Az elképesztő erőhatások következtében az autó oldalára fordult, majd visszazuhanva az aszfaltra csúszott tovább többször is megpördülve a saját tengelye körül.

A 38 éves franciát az IndyCar biztonsági csapata szabadította ki az autója roncsaiból, majd a pályáról egyenesen a közeli kórházba szállították. Csodával határos módon már az első hírek megerősítették, hogy Bourdais egy pillanatra sem vesztette el az eszméletét, ugyanakkor erős láb- és csípőtáji fájdalmakra panaszkodott.

A később nyilvánosságra hozott diagnózis szerint a versenyző többszörös medencetörést, valamint jobb oldali csípőtörést szenvedett, amelyek miatt már az este folyamán megoperálták.

A beavatkozás sikerrel zárult.

“Sébastien jó kezekben van az IU Metodista Kórház személyzeténél, most pedig már csak arra várunk, hogy felépüljön” – idézi az IndyCar által kiadott sajtóközlemény Dale Coyne-t.

Amennyire mázlista volt azonban Bourdais azt nézve, hogy milyen más kimenetellel is végződhetett volna a brutális baleset, legalább annyira szerencsétlen fordulat volt ez nem csak az ő, de a Dale Coyne Racing számára is.

Az IndyCar legkisebb költségvetésből gazdálkodó csapata a téli időszak során jelentős személyi változásokat eszközölt, hosszú évek óta elször pedig már mindkét autójuk volánja mögött fix, teljes szezonos pilótákkal vághattak neki a szezonnak a KV Racing megszűnését követően hozzájuk visszatért Bourdais, valamint a 2016-os Indy Lights bajnok újonc Ed Jones által. Ez pedig nagy szó abban a tekintetben, hogy az elmúlt évek során mennyi humorforrást szült a második autó mindenkori gazdájának személye, akinek kilétét vetésforgószerűen változtatva, gyakran a versenyhétvége előtti utolsó pillanatban fedték fel abból az egyszerű okból, hogy csak ekkora sikerült kellő anyagi háttérrel- és bizony olykor ezzel fordítottan arányos tehetséggel bíró, emlékezzünk csak Francesco Dracone-ra – emberkét találni a feladatra. Ebből adódóan az előzetes nevezési listán a DCR mellett feltüntetett ‘TBA’ (to be announced – bejelentésre vár) kifejezés igazi szlenggé vált az IndyCar rajongók körében, a viccesebb kedvűek pedig még arra is vetemedtek, hogy kedvenc pilótájukként is ‘TBA’-t jelölték meg.

A szezon álomszerű rajtot vett számukra, hiszen Bourdais rögtön megnyerte a St. Petersburgi nyitányt, a következő, Long Beach-i fordulón pedig a másodikként ért célba. Az egykori négyszeres Champ Car bajnok egészen a negyedik futamig vezette az összetett pontversenyt, mígnem a Phoenix International Raceway-en rendezett forduló első körében történt tömegbaleset önhibáján kívül, idejekorán ki nem iktatta a küzdelmekből.

A csapat a PIR-en történt bukás után időt, energiát és pénzt nem kímélve készült fel a két indianapolisi futamra (GP, 500), hogy aztán alig pár nap alatt két Honda motor is megadja magát alattuk. Bourdais – akinek autója mögé a Geico szponzorációját is sikerült megszerezni – a nehézségek ellenére a Fast Friday-en mégis megfutotta az idei év eddigi leggyorsabb körét.

Graham Rahal

A DCR tehát mindössze három hónap leforgása alatt megjárta a mennyet és a poklot is, a legrosszabbat pedig pontosan az év legnagyobb eseményének, az Indianapolis 500-nak kvalifikációja tartogatta számukra, noha az edzéseken látottak alapján benne volt az autóban – és Bourdais-ban – nem csak a pole, de akár a végső győzelem is. A jó eredmény terén pedig Jones sem vallott szégyent, hiszen a tizedik átlaga révén éppen csak, hogy lemaradt a Fast 9-ról.

A legfontosabb azonban, hogy Sébastien a körülményekhez képest rendben van, amiben nagy szerepet játszott az alatta dolgozó Dallara IR-12 (közismert nevén DW12) kasztni erőssége, valamint az autósport történetének egyik legfontosabb találmánya, az ütközések energiáját számottevően elnyelő SAFER fal, amely sajnos a már említett Smiley 1982-es tragédiája idején még elméleti síkon sem létezett.

A történteket követően az RLL Racinges Graham Rahal meglehetősen indulatosan nyilatkozott a RACER-nek, mondván az Indy 500 kvalifikációjánk horribilis mértékű pontdíjazása miatt a versenyzők rá vannak kényszerítve arra, hogy a végletekig kitolják az autóik és saját maguk határait is.

“Óriási rizikót vállalunk mindannyian. Már eddig is súlyos sérüléseket kockáztattunk meg, erre egy ilyen balesetet látsz. Tudják, miért nyomjuk ennyire keményen? Először is, mindenki a leggyorsabb akar lenni, ez tény. Másodjára azonban ott vannak a pontok, és túl sok. Mindenki a maximumig hajt. A pole-ban lenni Indy-ben, az első sorból indulni már elveve elég sokat jelent. Nincs szükségem 48 pontra ahhoz, hogy jól érezzem magam az első rajthelyen, rendben?”

Az Indy 500 kvalifikációja során összesen 42 pont (tehát itt egy kicsit elszámolta magát Rahal) üti a pole-os markát, de még a Fast 9-on már kívül eső, tizedikként rajtoló is 24 egységgel gazdagodik, innentől lefelé pedig egyesével csökken a kiosztandó pontok száma.

“Garantálom, hogy a srácok ott az első sorban már csak ettől a ténytől be lesznek lelkesedve és nem is gondolnak a pontozási oldalra” – folytatta Rahal. „A legtöbbünk csak ülünk itt és belegebedünk a próbálkozásba…ennek semmi értelme. A bajnokságot sem kellene befolyásolnia. És most, [Bourdais] kiment a pályára, kockáztatott, totál leírt az autót, ami pluszköltség [300.000 dollár], azt mondják mindez megéri a pontokért? Nem.”

Kemény, de igaz szavak ez Rahaltól, különösen ha arra gondolunk, hogy a kvalifikáción történtek egy másodperc alatt vetettek véget a kis szerencsével akár a végső bajnoki címre is esélyes Bourdais szezonjának.

Szerencsére azonban nem az életének.

Dale Coyne szombat este úgy nyilatkozott, hogy egyelőre még korai arról beszélni, ki veszi át Bourdais helyét az idény hátralévő részében. Az viszont már biztos, hogy a 18-as számú autó nem lesz ott a kvalifikáció folytatásán.

A program második felvonására vasárnap, magyar idő szerint 20:45-től kerül sor. Első körben a 10-33. rajthelyek sorsa dől el, majd utána következik a már annyit emlegetett Fast 9 a szombati nap legjobb kilenc versenyzőjének részvételével.