Utolsókból lesznek az elsők: Kettős francia győzelemmel indult a 2017-es IndyCar szezon -

Scott Dixon szerint viszont a versenyirányítás belenyúlt a futam eredményébe.

Az előzmények tükrében tudtuk előre, hogy az IndyCar szezonnyitó, St. Petersburg utcáin rendezett versenyébe kódolva van a meglepetés. Azzal is tisztában voltunk, hogy a floridai utcákon bármi megtörténhet, pláne egy olyan kiegyenlített mezőnnyel operáló széria esetében, mint amilyen az IndyCar. Mégis, a 110 körös viadal végén perceken át csak bámultam magam elé, majd egy kaján vigyor kíséretében elégedett boxoltam a levegőbe, mondván állati jó kis szezon van ismét kilátásban.

A Honda Főnix madárszerű feltámadása, ami a rajongók konzekvens, rajzfilmeket idéző áll-leesését vonta maga után, valamint a teljes hétvégét végigkísérő saga a fékek túlmelegedése feletti aggodalmakkal már bőven elegendőek volna ahhoz, hogy egy végletekig felfokozott hangulatú nyitányt vetítsenek elő.

Ami azonban magán a versenyen történt, minden potenciálisan felvázolt forgatókönyvet túlszárnyalt.

Sébastien Bourdais tavaly ősszel – amikor már minden addiginál fenyegetőbben himbálódzott Démoklész kardja addigi csapata, a KV Racing felett – döntött úgy, hogy visszatér korábbi munkaadójához, a Dale Coyne Racinghez, amely gárda 2011-ben, a félresikerült európai kitérője után egyedüliként nyújtott lehetőséget számára arra, hogy beindíthassa második amerikai karrierjét.

Az egykori négyszeres Champ Car bajnok a részidős szezon után a Dragon Racingnél, majd a már említett KV-nél kötött ki, amelynek színeiben 2014 óta minden évben sikerült legalább egy győzelmet szereznie, noha a csapat ekkoriban már komoly financiális problémákkal küszködött.

A tulajdonosok, Kevin Kalkhoven és Jimmy Vasser minden erőfeszítése ellenére azonban a gárda nem tudta elkerülni a végzetét és idén februárban végérvényesen becsukták a boltot. A legtöbben ekkor úgy gondolták, hogy Bourdais a Dale Coyne Racing képében egy hatalmas lépést tett visszafelé, lévén a mezőny legszegényebb alakulatáról van szó, amely az utóbbi években többek között azzal hívta fel magára a humorra éhes szurkolók figyelmét, hogy a második, konkrétan bér-versenyautójuk sofőrjét az utolsó utáni pillanatban nevezték csak meg, sokak számára ironikusan kedvenccé előléptetve a bejelentésre váró, misztikus ‘TBA’-vel jelölt pilótát.

A DCR azonban a 2017-es szezonra egy merőben új arcát mutatta meg és nem elég, hogy már hónapokkal a szezon rajtja előtt megnevezték Bourdais csapattársát a 2016-os Indy Lights bajnok Ed Jones személyében, de még szervezeti átalakításokat is végrehajtottak, aminek révén a francia veterán újra maga mellett tudhatta a régi Champ Car sikereiben a Newman/Haas Racingnél oroszlánrészt játszó mérnökét, Craig Hampsont, továbbá a KV-nél szintén ilyen pozíciót ellátott Olivier Boissonra is sikerült lecsapniuk.

A pozitív változások, a Honda hirtelen felerősödése, a csapat remek stratégiája, némi szerencse és természetesen Bourdais képességei pedig odáig vezettek, hogy a 38 éves versenyző győzelemmel ünnepelhette nagy visszatérését a DCR kötelékébe.

A siker azonban a szombati kvalifikációt követően még csak egy kósza remény lehetett a francia számára, lévén rögtön a csoportkörében hibázott és már azelőtt a gumifalban találta magát, hogy egyáltalán egy épkézláb mért kört tehetett volna. Ezen tény viszont mit sem számított, hiszen a szabályok értelmében – miszerint ha egy versenyző piros zászlót idéz elő, akkor azonnali hatállyal befejeződik számára az időmérő – így is, úgy is a mezőny végéről, egészen pontosan a tökutolsó 21. pozícióból kényszerült volna rajtolni.

Bourdais az eset után elismerte a hibáját és nem győzött elnézést kérni a csapatától, amelynek tagjai alig 24 órával később viszont már minden valószínűség szerint azon melegében szentté avatták volna St. Petersburg aszfaltján.

A város büszke polgárának számító pilóta a 6. körben már a 12. helyen autózott, köszönhetően a verseny első sárga zászlós periódusa révén kialakult káosznak, amelyet rögtön a rajt előtt idézett elő egy, Graham Rahal és Charlie Kimball részvételével történt incidens. Ennek következtében az RLL Racing előbbi alkalmazottja megpördült, míg a Chip Ganassi Racinget képviselő honfitársa magával sodorta az AJ Foyt Racinget szolgáló Carlos Munozt is. A történteknek járulékos vesztesei Helio Castroneves, JR Hildebrand, valamint Mikhail Aleshin lettek, akiknek emiatt szintén soron kívüli látogatást kellett tenniük csapataik pitjében.

A sorsdöntő pillanatra azonban a 26. körig kellett várni, amikor Tony Kanaan és a már említett Aleshin a javallottnál közelebbről ismertették össze egymással autóikat. Az intim randi eredményeként életbe lépett a verseny második sárga zászlós szakasza.

A pace car érkezésének pillanatában Bourdais már egyike volt azon pilótáknak, akik korábban végrehajtották soros kiállásukat, az élmezőnyt képviselt James Hinchcliffe (Schmidt Peterson Motorsports), Scott Dixon (Chip Ganassi Racing), Takuma Sato (Andretti Autosport), Josef Newgarden (Team Penske), Spencer Pigot (Ed Carpenter Racing), Alexander Rossi (Andretti Herta Autosport) és Max Chilton (Chip Ganassi Racing) azonban kénytelen volt ekkor a szerelőcsapataik felé venni az irányt.

Az új rajt pillanatában Bourdais már a második helyen állt közvetlenül honfitársa Simon Pagenaud mögött, alig nyolc körrel később pedig át is verekedte magát a regnáló bajnokon. A Team Penske #1 Dallara-Chevy-jét vezető pilóta hősiesen próbálta csökkenteni lemaradását, de igazán reális esélye nem nyílt arra, hogy visszavegye az elsőségét.

Bourdais a befutónál végül több, mint tíz másodpercet vert Pagenaud-ra, megszerezve ezzel IndyCar (beleszámítva a CART/Champ Car érát is) pályafutása 36. győzelmét.

A siker egyben azt is jelentette, hogy a Dale Coyne Racing először jutott el a dobogó legfelső fokára a híres-hírhedt 2014-es, houstoni duplaforduló óta, amikor is a zuhogó esőben egy mindent egy lapra feltett stratégia révén győzedelmeskedtek Carlos Huertasszal a volán mögött.

Az eredmény a Honda szempontjából is mérföldkőnek tekinthető, hiszen road/street pályán utoljára 2015-ben, Mid-Ohión tudtak nyerni Graham Rahal és az RLL Racing által.

“Fiúk, nem tudom eléggé megköszönni” – mondta a rádióba a leintés után Bourdais, aki előtt utoljára Scott Dixon tudott az utolsó helyről rajtolva győzelmet szerezni Mid-Ohión, 2014-ben. “Dale, örökké az adósod maradok. Köszönöm, hogy visszahoztad a csapatom, és köszönöm ezt a lehetőséget.”

A második helyen a már említett Pagenaud ért célba, akinek ez egyfajta elégtétel is lehetett a kvalifikáción elért siralmas 14. rajthelyéhez képest. Bár a francia természetesen győzni szeretett volna, de ennek ellenére örömét fejezte ki honfitársa elsősége okán.

Ugyanez már nem volt elmondható a végül harmadikként leintett Scott Dixon kapcsán, aki szerint a versenyirányítás beleavatkozott a futam alakulásába azzal, hogy az Aleshin-Kanaan incidens után teljes pályás sárga jelzést léptetett életbe. A döntés ugyanis egyenesen vezetett ahhoz, hogy a sorrend a feje tetejére állt, kedvezve a hátsó taktusban haladó autóknak, közülük is legfőképpen Bourdais-nak és Pagenaud-nak.

A koccanás előtt Dixon még a másodikként haladt az élen lévő James Hinchcliffe mögött, mikor azonban a sárga alatti kiállása után visszatért a pályára már csak a tizenegyedik helyen találta magát. A mezőny második felében tanyázott francia páros pedig szépen csendben átvette az első két pozíciót, amelyet már nem is engedtek ki a kezükből a leintésig.

“Olyan autóm volt, amivel nyerhettem volna” – nyilatkozta Dixon. “Bourdais mesterségesen került az élre. Ilyen erővel a befutó sorrendjét egy kalapból is kihúzhatnák. Nem volt törmelék ott. Valójában csak egy apró kis elem hevert az aszfalton, de ahhoz, hogy ezt eltaláld, a falnak kellett volna menned. Szóval, nem tudom miért volt szükség arra a sárgára. Normál esetben a srácok [a versenyirányításnál] megértik, hogy ez egy kritikus szakasza a futamnak és engednek bennünket szabadon menni. […] Nem vitatom el a sikert Bourdais-tól. Mindannyian belekeveredünk ilyen helyzetekbe olykor, nagyszerű munkát végzett és gratulálok a győzelméhez. Számunkra viszont ez nyilvánvalóan megváltoztatta a versenyt.”

A negyedik helyen az Andretti Autosport 2012-es bajnoka és 2014-es Indy 500 győztese, Ryan Hunter-Reay zárt.

A 35 éves amerikai számára nem igazán kezdődött jól a hétvége, hiszen a kvalifikáción többször is vészesen közel került a falhoz – egyszer sikeresen le is koccolta azt -, a vasárnapi bemelegítő edzésen pedig fékhiba miatt összetörte az autóját. Az újraépített #28 Dallara-Hondán még közvetlenül a rajt előtt is dolgoztak a csapat tagjai többek között egy váratlan elektronikai meghibásodás okán, végül azonban sikerült előkelő pozícióban zárnia közvetlenül csapattársa, Takuma Sato előtt.

A gárdához idén csatlakozott japán a verseny egyik legnagyobb vesztese lett, lévén akár a dobogós helyezésre is komoly sansza volt egészen addig, amíg a 83. körben eszközölt kiállása során be nem döglött a jobb első kerekéért felelős szerelő sűrített levegős pisztolya, aminek következtében szerencsétlen Satónak közel 22 másodpercet kellett vesztegelnie.

Szintén nem teszi ki az ablakba ezt a versenyt a pole pozíból indult Will Power sem, akinek két komoly problémája adódott, először azért, mert túl gyors volt, másodszor pedig, mert túl lassú.

A futam elején egy áthajtásos büntetéssel jutalmazták, miután kiállása során annyira sietett, hogy keresztül vágtázott a csapata felszerelésén, a végén pedig motorhiba miatt lelassult autója révén kényszerült végleg kiszállni a küzdelmekből.

A mezőny egyetlen újonca, a Dale Coyne Racinget szolgáló Ed Jones viszont szépen teljesített élete első IndyCar futamán, aminek következtében a tizedik pozícióban látta meg a kockás zászlót.

Gyártók tekintetében a Honda kilenc autóval képviseltette magát a legjobb 12 között.

A 2017-es Verizon IndyCar Series szezon második állomásra április 9-én került sor, méghozzá az utcai pályák koronaékszereként számon tarott Long Beach-en.