A verseny, ami után ismét imába foglaltam az IndyCar nevét -

Képzelj el egy felnőtt embert, aki fejhangon visítozva ugrál körbe-körbe a lakásban hajnali öt óra magasságában. Nos, ez voltam én vasárnap, a Firestone 600 után.

Jah, és James Hinchcliffe lehet táncolni fog, de az biztos, hogy nem Texas miatt.

$A verseny, ami után ismét imába foglaltam az IndyCar nevét$

Mindenki, aki már huzamosabb ideje követi a blogot, jól tudhatja, hogy nem tartozom azon rózsaszín szemellenzős rajongók táborába, akik az IndyCarban csak a szépet hajlandóak meglátni, minden mást viszont jobb esetben ignorálnak, rosszabb esetben pedig egyenesen tagadnak.

Éppen ezért ha valakit, hát engem nem lehet végletekig menő elfogultsággal vádolni, miután idén már ki tudja hányadszor jelentem ki, hogy az aktuálisan legutóbbi verseny egyszerűen mindent vitt, mi több, maga volt a csoda, amit még azokkal is megnézetnék, akiket amúgy nem hoznak lázba a technikai sportok.

Az IndyCar a jelenlegi szezonban ugyanis még magához képest is rendkívül magasra tette a mércét a pályán nyújtott produkció minőségét tekintve, aminek köszönhetően az eddig eltelt 14 futamból minimum 8-10-et csak hatosra lehetne értékelni egy ötcsillagos rátán.

A június 12-én életbe lépett, majd két és fél hónapon át tartó piros zászlós periódus után augusztus 27-én, szombaton befejezett Firestone 600-nak pedig sikerült véghez vinnie a lehetetlent és feltette a szemkápráztató koronát a szezon oválfutamaira.

Volt itt ugyanis minden: dráma, öröm, könnyek, örömkönnyek, meglepetések, mindez megfűszerezve szó szerint lélegzetelállító jelenetekkel és egy olyan befutóval, amiről még nagyon sokáig beszélni fogunk.

Mindenekelőtt jöjjön egy kép.

Ezen pillanatfelvétel 0.008 másodpercet illusztrál, azt az időkülönbséget, amivel Graham Rahalnak sikerült az utolsó pillanatban maga mögé utasítania a versenyt szinte végig domináló James Hinchcliffe-et, egyben a Texas Motor Speedway történetének legszorosabb, az IndyCart tekintve pedig minden idők ötödik legkisebb különbségű befutóját összehozva.

A kanadai a Firestone 600 248 köréből (beleszámítva a júniusban megtett távot is) 188-at töltött vezető pozícióban, míg az őt legyőző amerikai kollégájának csak a futam utolsó előtti kanyarjában sikerült először az élre állnia, de ez még korántsem lejátszott meccs volt, amit jól példáz, hogy Rahal és Hinchcliffe között célfotóval dőlt el az elsőség sorsa.

“Nagyon intenzív volt” – nyilatkozta a leintés után Rahal a szoros befutóról. “De megmondom nektek, ha a Texas Motor Speedway-en lévő rajongók nem imádták ezt, akkor ők magát a versenyzést sem szeretik, mivel ez messze a legjobb volt azok közül, amiket itt valaha láthattunk.”

Érhető módon Hinchcliffe azonban már korántsem volt ennyire boldog.

“Nem lehet leírni azt, amit most érzek. Egész nap vezettem, a pitkiállásaink és a köreink tiszták voltak, jók voltunk forgalomban. Úgy értem, az autónk egy rakéta volt, de azok a sárgák a végén kinyírtak bennünket.”

A Schmidt Peterson Motorsports 5-ös számú Dallara-Hondájának csapata tökéletes munkát végzett az autón, ami nagyban közrejátszott abban, hogy a kanadai képes volt hosszabb etapokat futni az abroncsokon ellenfeleinél. A verseny utolsó szakaszában történt balesetek azonban alapjaiban írták át ígéretes forgatókönyvüket.

“Végig az élen voltunk, kivéve akkor, amikor igazán számított volna. Ennyire közel lenni a győzelemhez, és végül ilyen frusztráltnak lenni az idei legjobb eredményünk után eléggé pocsék .”

Texasi sikerével Rahal egy több, mint egy éve tartó nyeretlenségi sorozat végére tett pontot, miután ezt megelőzően utoljára a 2015-ös Mid-Ohio-i fordulón látogatott el a Victory Lane-re. Hinchcliffe-nek azonban a mostani, erőteljes arconcsapással is felérő vereség révén továbbra is a tavalyi, louisianai, versenynek csúfolt körözésen szerzett elsősége számít az utolsó győzelmének.

Érdekesség, hogy eddig csak tizennégy alkalommal fordult elő az IndyCar történetében, hogy valaki úgy tudott futamot nyerni, hogy az utolsó körig egy árva métert sem vezett – a legutóbbi ilyen pilóta pont Hinchcliffe volt, aki 2013-ban, Brazíliában az év előzését végrehajtva utasította maga mögé az addig vezető Takuma Satót.

“James remek munkát végzett, őszintén mondom, hogy megérdemelte volna a győzelmet” – méltatta kollégáját Rahal, aki elsőségét Justin Wilson és Bryan Clauson emlékének ajánlotta.

Az RLL Racing 27 éves versenyzője révén a Honda az Indianapolis 500 óta először tudott versenyt nyerni.

A június 12-én, heves esőzés miatt a 71. körben félbeszakított viadal kereken 76 napot felölelő piros zászlós periódus után – a három pace car mögötti felvezetőt beleszámítva – a 74. körben kapta meg ismét a zöld jelzést. A verseny szoros (újra)kezdést hozott, de ahogyan az abroncsok kopni kezdtek, úgy lanyhultak az izgalmak is a pályán.

Amikor viszont már kezdtük azt hinni, hogy a Firestone 600 színtiszta zöld alatt fog befejeződni, megkezdődött az igazi őrület.

Az első incidensre a 213. körben került sor, amikor is az ekkor második helyen haladó Ed Carpenter sikeresen összetért az éppen körét visszavenni igyekvő Scott Dixon gépével, aminek következtében utóbbi új-zélandi először a pálya külső falának ütközött, majd visszacsúszott a belső területre. Az incidens ott helyben véget vetett a négyszeres bajnok futamának, amit az érintett enyhén szólva is zokon vett és amint Carpenter a pace car mögött körözve újra a baleset helyszínére érkezett, Dixon rögtön tudatta is vele őszinte véleményét igazi Will Power-stílusban.

A Chip Ganassi Racing sztárja ezzel a második versenyző lett, aki megismételte az ausztrál híres 2011-es, mémmé vált ‘double-birdjét’.

Power ugyebár öt évvel ezelőtt, New Hampshire-en mutatott be duplán a versenyigazgató Brian Barnhartnak, aki az eső ellenére is megadta a zöld jelzést a mezőnynek, majd ezt követően 2013-ban, Detroitban Sebastian Saavedra adott hangott nemtetszésének, miután a Marco Andrettivel történt adok-kapoknak végül ő lett a szenvedő alanya.

A Dixon-Carpenter incidens után a 220. körben indították újra a mezőnyt, de a szabad verseny nem tartott tovább négy árva körnél, az újabb baleset pedig ismét a jó öreg Ed főszereplésével zajlott le. A 35 éves oválversenyző/csapattulajdonos ekkor már nem volt olyan szerencsés, mint néhány perccel korábban és miután autójának hátulja kitört, ő már csak egyszerű utassá vált a 20-as számú Dallara-Chevy-ben, begyűjtve a mögötte érkező Helio Castronevest is. A Team Penske brazil veteránja maga is koccolta kissé a falat, de Carpenterrel ellentétben egy rendkívüli szervizelés után vissza tudott térni a pályára és végül az ötödikként látta meg a kockás zászlót.

Ami pedig Carpentert illeti, kiesése révén a 18. pozícióban zárta idei utolsó, versenyzőként teljesített futamát, pontot téve ezzel pályafutása legszörnyűbb szezonjának végére. Az amerikai lehet, nem is bánja, hogy idén már nincs hátra több oválpálya a naptárban, hiszen 2003 óta tartó főkategóriás karrierje során még soha nem zárt olyan pocsék eredménnyel, mint most.

Bár a csapattulajdonosi énjét némiképp örömmel töltheti el, hogy teljes szezonos alkalmazottja, az Iowában győzni tudott Josef Newgarden még annak ellenére is meccsben van matematikailag a bajnoki címért, hogy számára a Firestone 600 már júniusban véget ért, Carpenter azonban versenyzőként inkább elfelejtené a saját 2016-os futamait úgy, ahogy vannak. Márciusban, a Phoenix International Raceway-en baleset miatt csak a 21. pozícióban indított, majd a várva-várt 100. Indianapolis 500 sem a tervei szerint alakult, miután műszaki probléma következtében mindössze a 31.-ként zárt. Júliusban, Iowában célba ért ugyan, de váltóproblémák miatt meg kellett elégednie a 18. hellyel, egy hónappal később, a Pocono Raceway-en pedig elektronikai hiba révén landolt a 21. pozícióban.

Carpenter szerencsecsillaga Texasban sem akart felragyogni, sőt, inkább úgy döntött kiröhögi.

A kétszeres Indianapolis 500 rajtelső az ötödik helyről várhatta a verseny folytatását és egészen a 220. körig képes volt az élmezőnyben haladni, produkcióját elnézve pedig akár a végső győzelemre is esélyes volt. Huszonnyolc körrel a leintés előtt még egyike volt azon öt pilótának, akik körhátrány nélkül vezettek, ekkor azonban – ahogyan fentebb említettük – a jobb hátsó abroncs miatt a falban találta magát, így Iowa után ismét csak egy 18. helyet könyvelhetett el.

Egy dolog vigasztalhatja, innen már tényleg csak felfelé vezet az út 2017-re nézve.

A Carpenter incidens után a 230. körben folytatódott a verseny, de a nézők csak két körig élvezhették a színtiszta, a régi IRL-érát idéző fejvesztett őrületet köszönhetően az élen álló Hinchcliffe csapattársa, Mikhail Aleshin megpördülésének. Az eddigi IndyCar pályafutása legjobb eredményeként hat nappal korábban, Poconón másodikként leintett orosz senkitől sem zavartatva piruettezett egyet, amit az érkező Jack Hawksworth már képtelen volt elkerülni. A balesetet mindkét pilóta ép bőrrel megúszta, bár az AJ Foyt Racing britje kissé sántikálva hagyta csak el a helyszínt, de a kötelező orvosi ellenőrzés után megkapta a zöld jelzést a folytatásra.

Az igazi show a restart utáni hét körben vette kezdetét. Az első három helyet elfoglaló Hinchcliffe, Rahal és Castronevesen kívül a komplett felsőház új abroncsokon vágott neki a hátralévő rövidke távnak. Amint Sarah Fisher elhagyta a pályát a pace carral, a friss gumikon vágtázó Kanaan és a bajnokságot vezető Simon Pagenaud szinte rögtön befogta Grahamet és Heliót, a célkeresztben pedig innentől fogva már csak Hinch állt előttük. A hajrá közepette egy igazi, fotel karfa szorongatós four-wide csatával kápráztatták el a nézőket, ami azonban hamarosan három autóssá fogadkozott, miután Pagenaud úgy döntött, inkább kimarad a történet további részéből.

Az utolsó öt körben a harc Hinchcliffe és Kanaan között élesedett ki igazán, amit látva borítékolhatónak tűnt, hogy a győztes személye közülük fog kikerülni. A legvégén, a legkritikusabb, egyben legjobb pillanatban azonban érkezett Rahal, kívülről előzve az ekkorra tempót vesztett brazilt, majd a 3-as kanyarba érve belülről Hinchcliffe-nek is beköszönt, néhány másodperccel később pedig már egy egérnyi orrhosszal megszerzett győzelmét ünnepelhette.

Az IndyCar 2016-os szezonjából már csak két verseny maradt hátra. A rajongók által tűkön ülve várt, szeptember 4-én, a Watkins Glen Internationalen rendezendő forduló előtt még kilenc pilótának van matematikai esélye a bajnoki címre köszönhetően az idény utolsó, szeptember 18-ai, sonomai felvonásán kiosztandó dupla pontszámoknak.

Az összetettben továbbra is Pagenaud áll az élen 529 egységgel, akit csapattársa, Power követ 501-gyel, míg a harmadik pozícióba Kanaan tornászta fel magát 416 ponttal. Akik még rajtuk kívül elméleti síkon esélyesek az Astor Kupára: Castroneves (415), Newgarden (406), Dixon (397), Rahal (394), Hinchcliffe (392) és végül Carlos Munoz (382).

És ha még mindig azon filózol, hogy mi a bánatra is utaltam a poszt elején Hinchcliffe-fel kapcsolatban, akkor legyen elég annyi, hogy azt pletykálják, a közkedvenc lesz a következő IndyCar pilóta, aki tánccipőt húz a Dancing with the Stars-ban. A kanadai Sharna Burgess partnere lehet a show következő évadában, amelyet 2007-ben nem más nyert meg ugyebár, mint Helio Castroneves.

A műsor kapcsán szóba került Alexander Rossi neve is, de az ő szereplésére eddig kevés jel utal.