James Hinchcliffe – A modern hőseposz

Az Indianapolis 500 a történelem során soha nem szűkölködött hollywood-i forgatókönyveket meghazudtoló sztorikban, a verseny 100. felvonásának kvalifikációja azonban minden valamire való író fantáziájának becsületére válna.

A világ legnagyobb múlttal rendelkező pályaversenyének pole pozícióját James Hinchcliffe személyében egy olyan pilóta szerezte meg, akiről nem túlzás ha azt mondjuk, hogy az IndyCar mezőnyének legnépszerűbb és – főként a tavalyi események óta – legrespektáltabb tagjának számít.

Azt hiszem, már nincs olyan ember a motorsportokat kedvelők táborában – sőt, talán a komplett internetfelhasználók között is csak kevés akad -, aki ne ismerné a 29 éves kanadai egy évvel ezelőtti horrorisztikus balesetének, majd az azt követő csodás visszatérésének történetét.

Hinchcliffe 2015. május 18-án, a 99. Indy 500 edzésén szenvedett életveszélyes sérüléseket, miután autóját a falhoz csapta, annak felfüggesztésének egyik lengőkara pedig szó szerint felnyársalta a cockpitben ülve és emberünk csak az IndyCar utazó biztonsági csapatának, a HOLMATRO Safety Team-nek köszönhette, hogy nem vérzett el már a helyszínen.

Ezt követően indianapolisi metodista kórház orvosai egy ötórás életmentő műtétet hajtottak végre a szerencsétlenül járt versenyzőn, aki végül kilenc nap után hazatérhetett otthonába. A média, az IndyCar és igen, maga Hinchcliffe, csúnyán fogalmazva egy komplett marketingkampányt húzott fel az események köré, amelynek részeként a versenyző a baleset után hat héttel rendezett, texasi futam fő attrakciójaként, a pálya óriáskivetítőjén tartott rövid beszédet, majd adta ki a híres “Versenyzők, indítsák be a motorjaikat” parancsot, hét nappal később pedig már hazájában, a széria torontói fordulóján látta el ugyanezt a szerepet, immár személyesen. Ezzel Hinchcliffe történelmet írt, mivel előtte még soha nem fordult elő, hogy ugyanaz az ember zsinórban kétszer egymás után is Grand Marshal lehetett volna.

A további hetekben csak még tovább gyűrűzött az új ‘SuperHinch’ mánia, amit jól példáz, hogy annak ellenére, hogy nem versenyzett, több cikk született róla a médiában, mint az IndyCar bajnoki címéért akkor küzdő Montoyáról és Rahalról. A Justin Wilson halálát követően, a szezonzáró sonomai futam előtt a Golden Gate hídon rendezett parádén pedig ki más is vihette volna a konvoj élén a kétüléses autóval az idény legjobbjának járó Astor-Kupát, mint Hinchcliffe.

16c_1241-1.jpg

Az őrület a későbbiekben sem lanyhult, sőt. A baleset utáni első tesztjéről készült felvételeket még olyan lapok is lehozták, amelyek normál esetben egyáltalán nem foglalkoznak az IndyCarral, nem beszélve a televíziós híradásokról. Bár Hinch nem az első olyan versenyző, aki életveszélyes sérülések után is vissza tudott térni a sportágba (Ryan Briscoe vagy éppen Mikhail Aleshin csak két példa a közelmúltból, ők viszont a velük történtek részleteit szigorú magánügyként kezelik. A régi időket tekintve pedig említhetnénk még a – a teljesség igénye nélkül, hiszen a hőskorban számos pilóta ült vissza a volán mögé, miután kicselezte a kaszást – AJ Foytot, Alex Zanardit, Roberto Guerrerót vagy éppen Lee Kunzmant), a körülötte kialakult hype azonban olyan méreteket öltött, ami még 2016-ra sem lanyhult – kezdve rögtön a szezonnyitó St. Pete-i verseny előtt az NBCSN-en leadott szívfacsaró kisfilmmel.

Mindezek alapján már akkoriban elkezdtem mondogatni, hogy – ha csak valamiféle malőr nem történik – akkor nincs az az Isten, hogy ne Hinchcliffe induljon a pole-ból a 100. Indianapolis 500-on. Nevezhetjük ezt megérzésnek, vagy annak, hogy túl sok Daytona 500-at láttam már, részletkérdés.

Csak azt bánom, mint a megveszekedett csivava, hogy nem fogadtam erre nagyobb összegben.

A tökéletes sztori ugyanis kiteljesedett – azaz majdnem, hiszen ahhoz meg kéne nyerni magát a versenyt is -, miután Hinch (aki már szombaton sem talált legyőzőre) az IMS-en tartózkodó rajongók csak a szuperhősöknek kijáró üdvrivalgása közepette egy laza ujjgyakorlattal hozta össze a 230.760 mph-s (371.372 kmh) négykörös kvalifikációs átlagot.

Ennél tökéletesebb marketinglehetőségről álmodni sem tudott volna szebbet az IMS és vele kézen fogva az IndyCar. Ezzel természetesen ők maguk vannak a leginkább tisztában és igyekszenek is ezt minden részletére kiterjedően kihasználni. A kvalifikáció után például a széria hivatalos Twitter profilján kiírták, hogy az Indy 500 trendtéma lett az USA-ban, amit aztán rögtön meg is köszöntek Hinch-nek. Az mellékes, hogy szinte valamennyi futamuk az elmúlt egy évben ugyanígy kiérdemelte, hogy az Államok-szerte csiripeljenek róla, mégsem adtak ezért nyilvánosan hálát még senkinek. A rajongók pedig bepörögtek és lassan olyan kultusz kezd kialakulni, amihez képest a 2005-ös Danica-mánia egy kisvárosi cserkészegylet heti összejövetelének felel csak meg.

jhhh.jpg

“Azzal a reménnyel vágtunk neki ennek a hónapnak, hogy lehet egy új sztorink amiről beszélhetünk azok után, ami tavaly történt. És úgy érzem, megcsináltuk” – nyilatkozta a boldog Hinchcliffe, aki már a május 7-ei, indianapolisi road futamon is a dobogóra állhatott. “Nem tudom elhinni, őszintén, nincsenek szavaim, ami nálam ritka.”

Ezzel a Schmidt Peterson Motorsports üdvöskéje nem csak a 100. Indianapolis 500 rajtelsőségét csípte el, de egy negatív sorozat végére is pontot tett, miután ezt megelőzően utoljára az Indy Lights 2010-es, edmontoni futamán tudott pole-t szerezni. Ebből ki is derül, hogy május 29-én Hinchcliffe életében először indulhat az élről egy IndyCar futamon.

Az utolsó versenyző, aki pályafutása első főkategóriás rajtelsőségét pont az Indy 500-on Scott Brayton volt 1995-ben. A sors iróniája, hogy az amerikai egy évvel később szintén pole-t szerzett, azonban a futamon már nem lehetett ott, miután a május 17-ei edzésnapon halálos baleset érte.

Azt pedig már csak mellékesen jegyezzük meg, hogy Hinch a második kanadai a történelemben, aki pole-t szerzett az Indianapolis 500-on. Alex Tagliani 2011-ben hajtotta végre a bravúrt, amikor is szintén fontos szerepet játszott a 100-as szám, lévén ekkor ünnepelték az első, 1911-es verseny századik évfordulóját. 

Az okosok úgy tartják, hogy a világban minden mindennel összefügg és ez most is bizonyítást nyert. Tagliani ugyanis öt évvel ezelőtt Hinch-hez hasonlóan szintén Sam Schmidt autójával uralta az akkori kvalifikációt. Annak a Schmidtével, akit szintén megillet a hősöknek kijáró tisztelgés. A versenyzőből lett csapatvezető 2000. január 6-án, a Walt Disney Speedway-en rendezett teszten szenvedett súlyos balesetet, aminek következtében nyaktól lefelé lebénult. Ő azonban nem keseredett el, új karrierbe kezdett a pályák mellett, a most vasárnapi időmérő előtt pedig az Arrow nevével fémjelzett, szem- és fejmozgás által vezethető Corvette-tel repesztett körbe az IMS 2.5 mérföldes oválján több, mint 160 km/h-val.

haasaa.jpg

A 2016-os kvalifikáció az Indy 500-ak történetének talán legszorosabb csatáit hozta, miután Hinchcliffe-től alig 0.06 mph-s átlaggal kapott ki az Ed Carpenter Racing Josef Newgardene. Az első sorból való indulás jogát még a 2014-es győztes Ryan Hunter-Reay vívta ki 230.648 mph-val (371.192 kmh).

Ezen hármasból Newgarden az egyetlen, aki pályafutása során most először indulhat az első sorból az Indy 500-on, miután Hinchcliffe már kétszer (2012, 2014), Hunter-Reay pedig egyszer (2012) várhatta a zöld zászlót közvetlenül a pace car mögött.

A második sorból Hunter-Reay két Andretti Autosportos csapattársa, Townsend Bell és Carlos Munoz, valamint a Team Penske-t képviselő Will Power indulhat, míg a harmadik sort a Mikhail Aleshin (Schmidt Peterson Motorsports) – Simon Pagenaud (Team Penske) – Helio Castroneves (Team Penske) trió alkotja.

Gyártókat tekintve a mindeddig előszeretettel ajvékoló Honda végre-valahára elégedett lehet, lévén az első három sorban – beleértve a pole-t – öt autójukkal is képviseltetik magukat. A japán márka utoljára 2011-ben szerzett rajtelsőséget az Indianapolis 500-on, ami tekintve, hogy kizárólagos motorszállítói voltak a szériának, nem számított túl nagy teljesítménynek. A Chevrolet 2012-es visszatérése után azonban rendre alulmaradtak. Mostanáig.

A kvalifikáció két csapat számára is drámai kezdést hozott. A Chip Ganassi Racing számára nem elég, hogy a szombati nap során egyetlen autójukkal sem tudták beverekedni magukat a pole-ra esélyes legjobb kilenc közé, vasárnapra még azt is ijedten kellett konstatálniuk, hogy Scott Dixon gépében váratlan motorhiba ütötte fel a fejét. A gárda az erőforrás azonnali cseréje mellett döntött, az idő rövidsége miatt azonban kérdéses volt, hogy végeznek-e a munkával a kvalifikáció kezdetéig. A CGR illetékes szerelőcsapata végül heroikus erőfeszítéssel, mindössze 65 perc alatt bevarázsolta az új motort a #9 Dallara-Chevy-be, így a négyszeres IndyCar bajnok, egyben a 2008-as Indy 500 győztese gond nélkül pályára léphetett és 227.991 mph-s (366.915 kmh) négykörös átlagával végül a tizenharmadik rajtpozíciót szerezte meg.

A hátsó szárny meghibásodása miatt szombaton balesetező Pippa Mann mért kvalifikációs kísérlet nélkül vágott neki a vasárnapi Pole Day-nek, a délelőtt folyamán azonban még kérdéses volt, hogy a kvalifikáció második felvonásán egyáltalán ott tud-e lenni. A Dale Coyne Racing – és a komplett mezőny – egyetlen hölgyversenyzője a reggeli edzésen még a 200 km/h-t is alig érte el, a csapat azonban fáradhatatlanul dolgozott és az autót végül csak sikerült időmérő-képes állapotba hozni. Nem is akárhogyan, hiszen a néhány órával korábban még agonizálós #63 Dallara-Hondát végül a rajtrács huszonötödik helyére kormányozta a 32 éves brit.

A kvalifikáció legvitatottabb momentuma a kétszeres – egyben regnáló – Indianapolis 500 győztes Juan Pablo Montoyához kötődött. A Team Penske sztárja a negyedik gyors körén trafált telibe egy pályára bedobott szemetes zacskót, aminek következtében jelentős tempót vesztett és átlagsebessége így csak a mezőny végére lett volna elegendő.

A szabályok szerint a kvalifikáció második napján már minden versenyzőnek csak egyetlen kísérlet megtétele engedélyezett, az IndyCar viszont mégis úgy döntött, hogy Montoya még egyszer nekiveselkedhet a négy körének.
Mindezt a széria azzal magyarázta, hogy a kolumbiai problémája az ő felelősségük, mivel nem lengették be a pályán lévő törmelék, oda nem illő dolgok stb. esetén megszokott sárga zászlót.

Ennek ellenére az eset komoly felháborodást okozott a rajongók körében, mondván egyrészt Montoya már az első kísérletét is befejezte, tehát az teljes mértékben értékelhető volt, másrészt pedig ilyen erővel szinte minden elbaltázott próbálkozásnál lehetne találni olyan rendkívüli körülményt, amire hivatkozva ki lehetne bumlizni az extra lehetőséget. Pláne, hogy az elmúlt években már komoly pontok forognak kockán a kvalifikációs helyezések kapcsán, így egy ilyen kérdéses – egyesek szerint kivételezett – döntés akár a bajnoki címre is komoly kihatással lehet.

Montoya – aki a tavalyi Indy 500 legelején egy ütközés miatt az utolsó helyre esett vissza, de végül mégis ő látta meg elsőként a kockás zászlót – a második kísérlete után végül a tizenhetedik pozícióból várhatja jövő vasárnap, hogy tulajdon főnöke, a verseny tiszteletbeli pace car sofőrje, azaz Roger Penske elhagyja a pályát a rajtot mutató zöld jelzés előtt. 

A kvalifikáció során egyetlen baleset történt a jelenleg az AJ Foyt Racingnek vezető Tagliani révén. A kanadai veterán felvezető köre alatt, az IMS 4-es kanyarjában pördült meg, érintette a külső falat, majd onnan visszapattanva eltalálta a pitbejárat melletti gumibálát. Az autó megsínylette a piruetteket, de legalább Tagliani sérülés nélkül hagyta el járművét, a történtek következtében viszont az utolsó helyről kezdheti csak meg a legendás futam 100. felvonását.

Az egyik legcsalódottabb versenyző minden kétséget kizáróan a Honda eddigi legerősebb fegyverének számító Graham Rahal. A bajnokság ötödik helyén álló amerikait már az Indy 500 edzésnapjain sem kerülték el a problémák, a megváltást pedig a kvalifikáció sem hozta el. Az édesapja társtulajdonában álló RLL Racing pilótája 225.847 mph-s átlagot hozott, ami csak a huszonhatodik helyre – ezzel együtt 8 bajnoki pontra – lett elég. Rahal azonban igyekszik pozitív maradni és reméli, hogy jövő vasárnap, a verseny során vissza tud vágni és szerencsével akár a történelmi győzelemig is viheti. Graham elsősége a 100. Indianapolis 500-on, egzakt harminc évvel apja, Bobby Rahal 1986-os diadala után, igazi sikersztori lenne. Még ha nem is hőseposz, mint Hinché.

 

grid_1.png

hirdetés

hirdetés

hirdetés

Ez a weboldal a jobb felhasználói élmény érdekében cookie-kat használ.
Elfogadom
Elutasítom
Privacy Policy