Aki önként farkasszemet néz a halállal, de retteg a sötétben

Nyakunkon a 2016-os NASCAR szezon, amit mi mással ünnepelhetnénk meg jobban, mint egy igazán rendhagyó Danica Patrick különkiadással.

A NASCAR Sprint Cup mezőnyének egyetlen hölgytagja, egyben legmegosztóbb személyisége a Men’s Health-nek adott egy, minden eddiginél őszintébb és meglepetésekkel teli interjút.

A magazin riportere nem volt rest olyan kérdéseket is feltenni az IndyCar és a NASCAR eddigi legeredményesebb női versenyzőjének, amit mindezidáig soha, senki nem akart, vagy éppen nem volt bátorsága hozzá.

Danica pedig állta a sarat. 

 

Men’s Health: Az első Daytona 500-adon, 2012-ben egy igazán tüzes balesettel mutatkoztál be a második körben.
Danica Patrick: (nevet) Igen, igen, köszi, hogy emlékeztetsz rá.

MH: Nem játszódnak le az ilyen és ehhez hasonló emlékek a versenyek előtt újra és újra a fejedben?
DP: Nem, ezeket gyorsan magad mögött hagyod. Különösen ha egy olyan helyről van szó, mint Daytona, ami egy hatalmas, gyors pálya és nagyon közel versenyzünk egymáshoz. Sajnos néha belekeveredsz olyan balesetekbe, amik ellen nem tudsz mit tenni. Az ilyen dolgok teszik izgalmassá ezt a sportot, soha nem tudhatod, mi vár rád a következő körben.

MH: Milyen érzés ekkora sebesség mellett balesetet szenvedni? Olyan, mint egy lassított felvétel?
DP: Eleinte tényleg lassúnak tűnik, aztán elkapod a falat és ez az a pillanat, ami igazán üt.

MH: Ilyenkor bepánikolsz?
DP: Általában 30 másodperc eltelik, mire azon kezdek gondolkodni, hogy jól vagyok-e, érzem-e a lábaim, vannak-e egyéb sérülések a testemen satöbbi. Vannak olyan esetek ugyanis, amikor az adrenalin miatt csak jóval később veszed észre, hogy valami nem stimmel.

MH: Mi volt a legfurább sérülés, amit a pályán szereztél?
DP: A legfurább a 2012-es Daytona 500 kvalifikációs futamán történt. Az utolsó körben kiraktak a pályáról és a bal lábamon lett egy hatalmas zúzódás, amit nem tudtam hová tenni. Őszintén összezavarodtam és azt kérdeztem magamtól: “Hát ez meg hogy a fenébe került ide?”

MH: Aztán rájöttél végül?
DP: Szerintem a lábam a balesetkor egy pillanatra beakadt a kuplung mögé, de ez nem biztos, csak egy sejtés.

MH: Milyen autót vezetsz a magánéletben?
DP: Van egy Chevy Equinoxom, ami remek autó. Egy ideig volt Lamborghinim és Mercedesem is, de ha választanom kell azt mondom, én egy SUV-típusú lány vagyok. Nagyon praktikus, ráadásul nem akarok fennhéjázó és ellenszenves lenni.

MH: Na de neked Lamborghinid volt!!!
DP: Tudom, oké? Azt is, hogy ennek semmi értelme. Emlékszem, amikor megvettem az egyik kereskedő azt mondta ‘Ez szürke, szóval egy kicsit jobban beolvad a többi autó közé, mint a más színűek’. Erre én: ‘Ki vesz azért egy Lamborghinit, hogy beolvadjon a többi autó közé? Ha észrevétlen akarnék lenni, akkor Impalát vennék!’

MH: Vissza a pályára. Egy bizonyos ponton a győzelemért való hajsza egyfajta kórsággá is válik.
DP: Ez így van. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mi az a végső pont, ameddig még hajlandó elmenni.

danica_wreck.jpg

Patrick-nek volt már néhány hajmersztő pillanata a pályán, de szerencsére eddig még mindig könnyen megúszta

  

MH: Hogyan látod ezt a stock-car versenyzésben? Nem olyasmire gondolok, mint a dopping, inkább a szabályok tágabb értelmezésére annak érdekében, hogy előnyt kovácsolj magadnak.
DP: Azt hiszem ez egy kicsit másképp van az autóversenyzésben, mint más sportokban, mivel itt rengeteg ember érintett. Nem én kontrollálom, hogy miként építik az autómat és hasonlók. Versenyzőként csak azon múlik, egyedül arról dönthetsz hogy milyen piszkosan akarsz játszani a pályán. Meddig akarsz elmenni, hogy még mindig megmaradjon a többiek tisztelete irántad, és ne kelljen attól félned, hogy mások kiraknak a pályán pusztán azért, mert te is ezt csinálod.

MH: A szüleid is benne voltak a versenyzés körforgásában, igaz?
DP: Igen. Az anyukám hómobilokat szerelt. Volt egy barátja, aki ilyen járgányokkal versenyzett és többször magával vitte őt a pályára. Így találkozott apuval is. Ő hómobil versenyző volt, anyu szerelt, néhány közös ismerősük pedig titokban szervezett nekik egy vakrandit. Így kezdődött.

MH: Ez aranyos.
DP: Szerintem is. Amikor elkezdtek randizni és látták, hogy van közös jövőjük, anyu úgy döntött, felmond a barátja csapatánál és inkább apuéknak segít.

MH: Te gokarttal kezdted.
DP: Aha, a szüleimmel és a húgommal együtt közösen csináltuk.

MH: Akkor ez ilyen családi program volt?
DP: Apu sokat dolgozott, anyu pedig otthon maradt a testvéremmel és velem, szóval ez az egyik módja volt annak, hogy a hétvégéket együtt töltsük.

MH: Elég szokatlan.
DP: Az lenne?

MH: Nem hiszem, hogy sok család számára a közös program definíciója a ‘versenyezzünk együtt amilyen gyorsan csak tudunk annak a dombnak az aljáig’ lenne.
DP: Van benne valami, de a versenyzés egyszerűen benne van a DNS-ünkben. Anyu és apu a versenypályán találkoztak, ilyen a természetük. Ők csak úgy tekintettek erre, mint olyasvalami, amit a család együtt csinálhat és közben jól érzi magát.

MH: Első gokart versenyeden, amikor 10 éves voltál frontálisan nekimentél egy betonépületnek.
DP: Pont így történt, már a felvezető körön, nyílegyenesen, full gázzal bele az épület falába.

MH: Nem ijesztett meg?
DP: Nem, egyáltalán. Az első gondolatom az volt, hogy meg lehet-e javítani és próbálkozhatok újra?

MH: Mikor jöttél rá, hogy egész életedben ezt akarod csinálni?
DP: Ez lassú folyamat volt. Eleinte csak azért gokartoztam, mert élveztem. Aztán volt idő, amikor azt mondogattam, hogy ‘ha nagy leszek, akkor egyetemre megyek, mérnök leszek és így saját magam dolgozhatom majd az autómon’. Ennek persze nem volt sok értelme. Nem versenyzői karrierben gondolkodtam, hanem csak azon, hogy ha elég idős leszek ahhoz, hogy saját autóm legyen, akkor karban tudjam tartani. 

MH: Arról is álmodoztál, hogy titkárnő leszel.
DP: Igen, tökéletes karrierlehetőségnek tűnt.

MH: Mert …… szereted felvenni a telefont?
DP: Ez csak egy játék volt. Amikor a szüleim visszavonultak a versenyzéstől, egy táblaüvegeket gyártó vállalkozást alapítottak és építettek neki egy nagy belmagasságú, üvegplafonos műhelyt. A húgommal gyakran felültünk a tetőre, néztük a szüleinket miközben dolgoztak, vágták a fémet, üveget, meg ilyenek. Aztán lemásztunk onnan és belógtunk az irodába titkárnősdit játszani anyu régi naptáraival és rossz, vezeték nélküli telefonokkal. Nagyon jókat szórakoztam, de ezután volt egy olyan időszakom is, amikor énekesnő akartam lenni.

MH: Popénekesnő?
DP: Igen. Még énekórákat is vettem egy pár hónapig, de egy nap úgy döntöttem, inkább abbahagyom, mert nem kedveltem a tanáromat. Ez akkoriban volt, amikor elkezdtem gokartozni. Egy kis ideig állatorvosként is elképzeltem magam, mígnem rájöttem, hogy ahhoz, hogy kutyákat gyógyítsak tűket is kell használnom. Márpedig én rettegek a tűktől. Még most is.

MH: Sokszor beszéltél már arról, hogy mennyi mindentől parázol. A magasságtól, a sötéttől, a bogaraktól, az óceántól…
DP: Így van, ezektől mindtől félek. Nem szégyenkezem miattuk, de amikor hangosan kimondom, felsorolom az összes fóbiámat, akkor azért elég nevetségesnek érzem magam.

nz3.jpg

A NASCAR “álompárja”

  

MH: Valószínűleg már nagyon unod, de hanyag lennék, ha nem említenék meg egy bizonyos Ricky Stenhouse Jr.-t.
DP: (nagyon nevet) Igen, az lennél.

MH: Ő NASCAR versenyző, te NASCAR versenyző vagy. Lényegében kollégával randiztok. Mindenki azt mondja, hogy a munkahelyi kapcsolat rossz, nektek mégis miért tűnt jó ötletnek?
DP: Nem gondoltam soha, hogy ez egy brilliáns ötlet, de vannak dolgok, amik ellen nem tudsz tenni. Nem mondhatod meg a szívednek, hogy kit kedveljen és kit ne. Csak megtörtént.

MH: De mi van, ha egyszer a tündérmese véget ér? Nem teheted meg, hogy többé elkerülöd.
DP: Azt hiszem, ez igaz.

MH: Kint vagy a pályán, próbálsz a versenyre összpontosítani, ami akár karriered csúcspontja is lehet, amikor meglátod az autóját és hirtelen elborul az agyad: ‘Ó, nicsak, az ott az ex-fiúm, az a kib*szott rohadék!’
DP: (nevet) Igen oké, tudom, fel is készítem magam erre. De igyekszem pozitív lenni és nem gondolni arra, hogy ez egyszer megtörténhet.

MH: Mindig is érdekelt, hogy verseny közben mennyire van jelen az emberi tényező a pályán. Úgy értem, a szélvédőn át barátokat, ellenségeket, idegeneket és a pasidat látod, vagy csak egy rakás autót arctalan sofőrökkel?
DP: Természetesen az autókat látom, ugyanakkor emberekként, ellenfelekként is tekintek rájuk. Tisztában kell lenned vele, hogy ki adja meg a tiszteletet és ki nem. Az előbbiek helyet biztosítanak, amit neked viszonoznod kell. Ez a kapcsolatom nyilvánvalóan megvan a csapattársaimmal, továbbá azokkal az emberekkel is, akikkel jó barátságot, bajtársias viszonyt alakítottam ki. Ricky és én mindig belekeveredünk olyan helyzetekbe, ahol helyet kell hagynunk a másiknak. Tiszteljük egymást a pályán és nem látom okát annak, hogy ez megváltozna.

MH: Szóval teret adtok egymásnak?
DP: A pályán nagyon szoros tud lenni a verseny.

MH: Oké, bocs, egyszerűen ez csak könyörgött egy párkapcsolati összehasonlításért, amikor az egyik azt mondja a másiknak: ‘Némi térre van szükségem.’
DP: Neeeem, nem erre gondoltam egyáltalán!

MH: Arra gondoltál, hogy helyet hagyni két autó között.
DP: Pontosan!

MH: Mi van akkor, ha, tegyük fel, Ricky egy futamon súlyos balesetet szenvedne. Ennek ellenére folytatnád a versenyt? Képes lennél továbbra is maximálisan koncentrálni? Vagy hagynád a fenébe az egészet és inkább leparkolnád a kocsid csak, hogy megtudd, jól van-e?
DP: Biztos vagyok abban, hogy valaki tájékoztatna arról, mi van vele. Azt hiszem, képes lennék a versenyre fókuszálni.

MH: Te erősebb ember vagy, mint én.
DP: Tényleg?

MH: Ha látnék egy égő autót és tudnám, hogy a feleségem benne van, összesz*rnám magam.
DP: De az más. Mi mindketten tudjuk, hogy ez egy veszélyes sport és ilyesmi megtörténhet. Ugyanakkor hiszünk az autóink és a pályák biztonsági felszereléseiben, ahogyan az egészségügyi személyzet szakértelmében is. Ha bármi történne vele, én semmiben sem tudnék a segítségére lenni. Annyit tehetek, hogy folyton emlékeztetem magam arra, minden rendelkezésre áll, amire szükség van ahhoz, hogy a legnagyobb biztonságban legyünk a pályán.

MH: A versenyek előtt átfut az agyadon, hogy nagyon is valós lehetőség van arra, hogy aznap üt az órád?
DP: Szerintem mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ez lehetséges. A pályán bármi megtörténhet.

MH: Ez elég sok munkahelyi stresszt jelent, nemde? A legtöbb ember azért nem úgy indul dolgozni, hogy ‘lehet, ma meghalok’.
DP: Persze, de mi nagyon bízunk a szériában. Biztonságos autókat építettek nekünk és ott vannak már minden pályán a SAFER falak is. Abba azért lényegesen jobb belecsapódni, mint a régi betonfalakba, amik nem arra voltak tervezve, hogy elnyeljék az ütközés energiáját. Emellett fantasztikus orvosi csapatunk van és szükség esetén helikopterek is rendelkezésre állnak, ha valakit azonnal kórházba kellene szállítani. Minden óvintézkedés meg van téve, ami csak lehetséges.

MH: Ez nekem úgy hangzik, mint a mentőcsónakok a Titanicon.
DP: Nem vitatom.

MH: Ti pedig továbbra is nagyon gyorsan szelitek a vizet a jéghegy felé.
DH: Erről szól az egész munka. Olyan gyorsan vezetünk, amennyire csak tudunk olyan emberek mellett, akik szintén olyan gyorsan mennek, amennyire csak képesek. Mind tudjuk, hogy a tűzzel játszunk.

nz1.jpg

Új szezon, új szponzor: A GoDaddy egy évtized után ment, de jött helyette a Nature’s Bakery

 

MH: Azt mondtad egyszer, hogy Ricky szerint te őrülten vezetsz a közutakon.
DH: Őrülten vezetek? Nem hiszem, hogy ilyet mondtam volna.

MH: Dehogynem, itt is van a pontos idézet tőled az egyik NASCAR sajtkonferenciáról: “Vezettem az úton, Ricky ott ült mellettem és azt mondta: ‘Egy őrült vagy a volán mögött’, mire én: ‘Az vagyok, ugye?’
DP: (pillanatra elgondolkodik, majd nevetésben tör ki) Ja, tényleg!

MH: És aztán Ricky valami olyasmit is mondott, hogy ugyanolyan agresszíven kéne vezetned a versenypályán is, mint az utakon.
DP: Ezt én mondtam, ő pedig egyetértett. Egy kicsit keményebben odaléptem az autónak, amiről eszembe jutott, hogy ‘Így kellene vezetnem a pályán, mert néha úgy érzem, hogy túl óvatos vagyok.’ Erre Ricky annyit válaszolt: ‘Igen, ez jó ötlet lenne. Tudom, hogy ez az agresszivitás benned van, látom.'”

MH: Talán a közutakon nem forog annyi minden kockán?
DP: Már hogy a fenébe ne. Összetörhetem az autót, elüthetek valakit…

MH: És még helikopterek sem várnak felszállásra készen.
DP: Pontosan. A közutak sokkal, de sokkal veszélyesebbek, mint a versenypályák.

MH: Jimmie Johnson egy interjúban azt mondta, hogy te tipikusan az a versenyző vagy, aki időként eléggé fel tudja húzni magát a pályán, utalva ezzel a vérmérsékletedre.
DP: Valószínű.

MH: A temperamentumodról szóló sztorik el vannak túlozva? Vagy szerinted is olykor előjön a teremészeted rosszabbik oldala?
DP: Én úgy gondolom, van ebben valami. Az elmúlt évek alatt viszont sokkal érettebbé váltam, és már jobban tudom kezelni a dolgokat. Egyre jobb vagyok abban, hogy ne engedjem felszínre a rosszabbik énemet. És amit még szintén megtanultam, hogy ne foglalkozzak azzal, mit gondolnak, vagy mondanak rólam mások. Ez nagyon sok feszültséget szült régebben és rengeteg energiámat elvette a fontosabb dolgok rovására, ami hatással volt a hangulatomra is. Nincs erre szükségem. Néha jobb, ha csak beleharapsz a tulajdon nyelvedbe és csendben maradsz. Ez a hozzáállás szerintem az évek múlásának köszönhető, lassan felnövök.

MH: Tapasztaltad valaha a saját bőrödön a szexizmus jelenlétét a profi motorsportban?
DP: Nem igazán. Az egyetlen időszak, amikor éreztették velem, hogy lány vagyok még akkor történt, amikor Angliában versenyeztem. Tudod milyen ez, az emberek összesúgnak a hátad mögött, kibeszélnek… De ez inkább csak amolyan kamaszos, késő tinédzserkori dolog volt. A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással ebben az életkorban. Nem mondtak semmit, de nyíltan éreztették velem, hogy nem tartanak kívánt személynek.

MH: De hivatásos versenyzőként tényleg egyetlen-egyszer sem kaptad meg más pilótáktól, vagy csapattagoktól, hogy nőként nem vagy közéjük való?
DP: Nem, tényleg.

MH: Ez figyelemre méltó. Az én feleségem sokkal, de sokkal jobban ért az autókhoz nálam, de minden alkalommal, amikor szervízbe viszi, a szerelők leereszekedően, gúnyosan állnak hozzá, mert azt hiszik, csak azért mert nő már tökéletesen analfabéta is az autók terén.
DP: Ez nevetséges.

MH: Veled ilyen soha nem történt?
DP: Ha el kellene vinnem az autóm szervízbe, és ott nem tudnák, hogy versenyző vagyok, akkor valószínűleg én is ugyanezt megkapnám. Régen, még úgy 2005-2006 táján be kellett vinnem a Lamborghinimet néhány apróbb javításra. Tényleg minimális dolgokról lett volna szó, de a szerelő – akinek fogalma sem volt azzal, hogy mi a munkám – elkezdte sorolni, hogy ezt kell kicserélni az autóban, abból kell újabb alkatrész, amazt kell beépíteni, majd amikor végzett, a kezembe nyomta az őrületes végösszegű számlát. Ekkor én azt mondtam, hogy ha erre mindre szükség van, akkor majd inkább én magam megrendelem a kellő alkatrészeket jóval jutányosabb áron és ha megérkeztek, akkor behozom és beszerelhetik. A saját kezembe vettem a dolgokat. Vicces, hogy az emberek még ma is elfelejtik, micsoda lehetőségek rejlenek az internetben

MH: Nőként áttörted a NASCAR üvegkupoláját? Vagy a versenyzők neme már egyáltalán nem számít?
DP: Tényleg soha nem éreztem ezt, de az is lehet, hogy csak jó korban versenyzem, ahol már egyáltalán nem szokatlan, ha egy nő a férfiak között is megállja a helyét és azt csinálhat, amit szeretne. Nehéz úgy gondolnom bármire is, amit elértem a pályán, hogy az a feminizmus diadala lett volna. A kemény munkát Janet Guthrie végezte, nem én.

Danica temperamentumából Denny Hamlin is ízelítőt kapott a 2015-ös Daytona 500 után

 

MH: Több reklámfilm, amiben szerepeltél bizonyította, hogy képes vagy saját magadon is nevetni. Mi a legkínosabb, legkockább dolog veled kapcsolatban, amiről az emberek nem tudnak?
DP: Legkockább?

MH: Vagy legcsajosabb, mindegy. Mit szeretsz, ami abszolút nem illik bele egy NASCAR szupersztárról való klisébe?
DP: Szeretek főzni, manikűröshöz, pedikűröshöz járni. És varrni! Rengeteget varrok.

MH: Mint mondjuk pulóvereket?
DP: Egészen biztos vagyok abban, hogy a pulóvereket kötik.

MH: Látszik, milyen keveset tudok a varrásról.

DP: Csináltam már néhány pólót, tartót a sminkecseteimnek, ilyesmiket. Ja, és rekordidő alatt fel tudom hajtani a farmernadrágokat, ami nagyon hasznos, ha valaki olyan alacsony, mint én.

MH: Melyik a kedvenc albumod, amit a pályán hallgatsz?
DP: Nincs ilyen, nem igazán hallgatok zenét verseny alatt.

MH: Tényleg? Pedig a Highway to Hell az AC/DC-től passzolna.
DP: Neeee!

MH: Még egy kis motiváló perceket sem szerzel Ludacristől, aki azt mondja ‘Move Bitch’?
DP: Ezt egyáltalán nem találnám motiválónak.

MH: És amikor csak az utakon vezetsz? Mit énekelsz az autóban, ha csak egyedül vagy a poros országúton és még zsaruk sincsenek a közelben?
DP: Olyat, amit az előadóval együtt énekelhetek, pláne ha tudom minden szavát. Igazából a lassú, már-már melankólikus zenét szeretem, ilyet hallgatok edzés közben és vezetéskor is, ha épp senki nincs velem. Megnyugtat, segít helyretenni a gondolataim.

MH: Nyilatkoztál valaha olyat, amit később megbántál?
DP: Nem, soha. Ez az egyik legjobb dolog a karrieremben, hogy úgy érzem, végig önmagam tudtam maradni. Ha következtetést kellene ebből levonnom, akkor azt mondanám, lehet, hogy az emberek ezért kedvelnek engem, vagy legalábbis ezért is érdeklődnek irántam. Tudják, hogy én is emberből vagyok, nem próbálok úgy tenni, mintha nem így lenne. Ezt kapcsolják végül össze az őszinteséggel.

MH: Vagy emiatt, vagy pedig, hogy egy dögös és tökös nő vagy, aki kiáll a fiúk ellen a stock-car futamokon.
DP: (nevet) Jól van, oké, lehet ez is benne van.

 

 

képek: NASCAR Media, Stewart-Haas Racing

forrás: Men’s Health

hirdetés

hirdetés

hirdetés

Ez a weboldal a jobb felhasználói élmény érdekében cookie-kat használ.
Elfogadom
Elutasítom
Privacy Policy