Montoya: "Addig maradok, amíg kellek.... vagy amíg meg nem unom" -

Versenyzők ezrei álmodoznak róla, de csak keveseknek adatik meg, hogy az arcmásuk ott szerepelhet a Borg-Warner Trófeán.

A Team Penske klasszisa, Juan Pablo Montoya viszont már azon pilóták elit klubjába tartozik, akiknek fizimiskája minimum kétszer is megörökítésre került az Indianapolis 500 világhíres trófeáján.

„Szerintem csak lemásolták az előzőt” – summázta nevetve a kolumbiai, utalva arra, hogy mindkét arcmása szakasztott egyformának tűnik számára.

Montoya először 2000-ben látta meg elsőként a kockás zászlót a legendás futamon, méghozzá a Chip Ganassi Racing autójával.

Ez a siker azonban jóval többről szólt, mint egy ‘sima’ indianapolisi győzelem – már ha e tekintetben egyáltalán jogosnak tekinthető a ‘sima’ szócska használata.

A történelmi háttérről így írtunk „Az amerikai open-wheel versenyzés hanyatlása” című posztsorozat 10. részében:

Alig egy évvel azután, hogy 1999-ben Leo Mehl, az IRL akkori igazgatója úgy nyilatkozott, a CART-ra nézve végzetes következményekkel járhatna, ha annak csapatai ismét megjelennének Indianapolisban, a Chip Ganassi Racing bejelentette részvételi szándékát a 2000-es Indy 500-on.

Az IRL megalakulása utáni, második open-wheel szakadást követően veretlen gárda az 1996-os bajnok amerikai Jimmy Vasserrel, valamint a debütáló CART szezonjában rögtön a csúcsra ért Montoyával vágott neki a tradicionális futamnak. Ezzel a Ganassi lett az első CART csapat, amely 1995 után először gördült pályára a Brickyardon.

Az IRL szimpatizánsainak szemében azonban a CGR érkezése a nagy rivális sorozat felől érkező behódolás első jelének bizonyult. Legalábbis az azonnali reakciók erre engedtek következtetni, a történet viszont hamarosan éles fordulatot vett.

A Ganassi – azon belül is Montoya – jött, látott és győzött. A kvalifikáció során a második rajthelyet megszerző 24 éves pilóta játszi könnyedséggel, a 200 körös versenyből 167-et az élen töltve nyerte meg a 84. Indianapolis 500-at, csapattársa pedig a hetedik helyen zárt. Az eredmény láttán az IRL-t már-már sportszerűen kritizálók rögtön lecsaptak a vitathatatlanul magas labdára, aminek meg is volt a létjogosultsága: átruccant egy csapat a konkurenciából és egyből uralma alá vonta az Indianapolis Motor Speedwayt.

Montoya 2001-ben a Forma-1-be igazolt, majd a McLarennel történt viharos válását követően 2006 végén már Chip Ganassinak hála a NASCAR-ban lépett pályára. 2014-ben aztán visszatért a gyökereihez az IndyCarba, de immár a rivális Team Penske autójával. Hét év open-wheel távollét ide, vagy oda, a siker nem váratott magára sokáig és JPM már a szezon 11. futamán, a Pocono Raceway-en rajt-cél győzelmet aratott. A visszatérése utáni igazi dicsőség azonban a 2015-ös Indianapolis 500-on érte utol, miután annak ellenére, hogy egy kisebb baleset miatt már a verseny elején a mezőny végére kényszerült, végül újra az ő nyakába akasztották a babérkoszorút.

A két győztes 500-a között tizenöt év telt el, ami abszolút rekordnak tekinthető a futam történelme során.

Montoya az Indy 500 mellett első nekifutásra meg tudta nyerni a CART 1999-es bajnoki címét, a daytonai 24 órást, a Grand Prix of Long Beach-et és a Forma-1 Olasz Nagydíját is. Mindemellett a Monacói Nagydíj győzteseinek illusztris listáján is ott szerepel a neve, igaz ezt harmadik rajtját követően szerezte, 2003-ban. A remekbe szabott CV-jéből azonban még a Le Mans-i 24 óráson való indulás hiányzik, ha viszont JPM-en múlik, ez sem marad beteljesületlen álom. Egy kezdeti lépést máris megtett, hiszen november végén Bahreinben tesztelhette a WEC idei világbajnoki címét megszerzett Porsche 919 Hybridet.

A kolumbiai számára azonban az elsődleges terep egyelőre az IndyCar, ahol a győzelmeket tekintve kétségkívül még mindig komolyan kell vele számolni.

„Addig a napig versenyzem, amíg a Team Penske igényt tart rám, vagy amíg én magam meg nem unom” – nyilatkozta Montoya, aki a sonomai szezonzárón, az utolsó pillanatban vesztette el az IndyCar 2015-ös bajnoki címét.

Attól egyelőre nem kell tartani, hogy emberünk beleun az egészbe, azt azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy idén szeptemberben már ő is betöltötte a 40. életévét, amiből adódóan az Indianapolis Star feltette a nagy kérdést, vajon még hány lehetősége maradt a kolumbiainak arra, hogy akár a harmadik győzelmét is megszerezze az IMS oválján.

Az Indianapolis 500 eddigi legidősebb győztese Al Unser volt, aki 1987-ben, 47 évesen és 360 naposan szerezte meg negyedik tejesüvegét a Penske Racing gépével. Ironikus módon az amerikai még a Május Hónap első hetében is versenyző ülés és szponzorok nélkül flangált az IMS-en, mígnem az egyik edzésen Danny Ongois falazott és agyrázkódása miatt nem kapta meg az engedélyt arra, hogy folytassa a munkát. Ennek a – Ongois számára szerencsétlen, Unser számára viszont annál inkább szerencsés – közjátéknak köszönhetően Roger Penske végül visszahívta korábbi, mellesleg három Indy 500 győzelemnél járó alkalmazottját, aki végül egy újabb elsőséggel hálálta meg a bizalmat.

Montoya eddig összesen három Indianapolis 500-on vett részt, amiből ugye kettőt megnyert, a köztes 2014-esen pedig az ötödikként intették le. A versenyző pedig nem titkolja azt sem, hogy a fő ok, amiért két éve a Team Penske-t választotta IndyCar visszatérése helyszínéül, az a csapat kimagasló teljesítménye az IMS oválján, amit rekordszámú, ottani 16 sikerük prezentál.

„Szeretem amit most csinálok. Szeretek a Penske-nek versenyezni és vezetni ezt az autót” – jelentette ki Montoya, aki saját bevallása szerint mostanra érett csak be igazán. „Élvezem az oválpályákat, itt okosabbnak, egyúttal bölcsebbnek kell lenned. Meg kell értened, mi az, amire szükséged van, és én már elég jó munkát végeztem ebben.”

A kolumbiai pilóta számára természetesen a 100. Indianapolis 500 megnyerése lenne a hab a tortán, amire a Team Penske-vel komoly esélye is lehet. És ha formában marad, akkor akár még többre is.

kép: IndyCar Media