IV. USAracing Awards

Utolsó köréhez érkezett a USAracing szubjektív évértékelője.

Az első és második rész után újabb, rendhagyó kategóriák kerülnek kivesézésre. Az egyet nem értés továbbra is kötelező érvényű.

Az év vitája: Fontana pack vagy nem pack

A MAVTV 500 után éles, verbális szócsaták robbantak ki. Az egyik oldal szerint a futam a régi, IRL-érából ismerős, életveszélyesnek minősített pack versenyzést hozta vissza, míg a másik azzal érvelt, hogy maximum csak a restartok után volt megfigyelhető ez a versenyzési forma, hiszen a táv túlnyomó részében bőven volt mozgásterük az autóknak.

A futam negatív utózöngéjében ráadásul közrejátszott néhány versenyző kiborulása is, akik odáig merészkedtek, hogy még az IndyCart is azzal vádolták, szándékosan akarnak ártani a pilótáknak a show kedvéért egy újabb 2011 Las Vegast kreálva (finoman szólva sem teljesen igaz ez: ehhez nézzük csak meg a hírhedt vegasi forduló zöld alatti, 10 körét és vessük össze a Fontanában általánosságban véve látottakkal).

Igazságot tenni nehéz, amit jól példáz, hogy nem csak a szakértők, de még a szériában szereplők is két táborra szakadtak azt illetően, classic IRL pack futamot produkáltak-e, avagy sem.

Egy biztos, az év legizgalmasabb versenye volt.

A blog pedig a “nem pack” oldalt képviseli és osztja azt a véleményt, hogy a futam egyes részein valóban ezt a stílust vonultatta fel, de ezen szakaszok nem tartottak tovább pár körnél, így a teljes távra nem sütnénk rá ezt a bélyeget, ezért a MAVTV 500-at nem lehet egy kalap alá véve pack versenynek titulálni.

Thor of the Year: GP of Louisiana kvalifikáció

A verseny időmérője során fokozatosan romlottak a körülmények, a végső döfést pedig a heves villámlás tette be, ami miatt a második csoportkör kellős közepén sztornózni is kellett az egészet.

De legalább fain animgifek születtek, mint pl. ezek itt:

Az év pitcsapata *sarcasm* díj: Dale Coyne Racing

A durva dolgok idén a Dale Coyne Racing pitjében történtek. A GP of Louisianán az újonc Francesco Dracone kiállásása során elvesztette uralmát Dallara-Hondája felett és elütötte az autóját felkészítő csapat vezetőjét, Todd Phillipset, aki ennek következtében könnyebb sérüléseket szenvedett.

A DCR később sem úszta meg simán a pitben zajló balf*szkodást. Az Indy 500 egyik sárga zászlós periódusakor a csapat mindhárom versenygépe hathatósan kivette a részét egy újabb, hajmeresztő buliból. A kiállások alatt a csapat, azon belül is az ezért felelős Todd Phillips – igen, ugyanaz a pali – az indokoltnál hamarabb engedte útjára James Davisont, aki nekiment az előtte szervizelő Pippa Mann Dallara-Hondájának, majd telibe trafálta a Tristan Vautier autóján dolgozó csapat két tagját. A jelenet első látásra elég hátborzongatónak tűnt, de szerencsére mindkét szerelő súlyosabb következmények nélkül megúszta, bár a #18 gép jobb hátsó kerekének cseréjéért felelő Daniel Jang törött jobb bokáját, valamint szintén sérült bal lábát az eset után műtéti úton kellett helyreállítani.

Az év Connor MacLeod díjasa: James Hinchcliffe

A Schmidt Peterson Motorsports versenyzője egy olyan balesetet úszott meg, amelynek előfordulására az esély nagyjából egy a millióhoz. Köszönhetően azonban az IndyCar utazó biztonsági csapatának, a Holmatro Safety Team-nek, az indianapolisi kórház szakembereinek és a mérhetetlen mázlijának, Hinchcliffe nem csak, hogy életben maradt, miután autójának felfüggesztése szó szerint felnyársalta az Indy 500 hatodik edzésnapján, de még a versenyzői karrierjét is folytathatja.

‘Heroes’ – Különdíj: Holmatro Safety Team

Azt hiszem, a fentiek alapján ezt nem nagyon kell tovább ragozni. Akit érdekel a csapat sztorija, az kattintson ide.

Az év előzése: Sage Karam, Detroit

Az év egy helyben toporgása: Indy 500 kvali és a Honda picsogása

Ha valahol versenyhelyzet alakul ki, akkor ott egészen biztosan lesznek győztesek és vesztesek. Olyan nincs, hogy mindenki nyer. Jól kellett ezt tudnia a Hondának és a Chevy-nek is, pláne, hogy mindketten az IndyCarral kötött szerződésükben külön kiemelték, az új aero kitek érkezésével ismét gyártók közti versengést akarnak a szériában. A helyzet végül úgy alakult, hogy a japánok húzták a rövidebbet és a fejlesztésekkor nem csak az aerodinamikai elemek, de még az erőforrásuk terén is sikerült szépen lemaradniuk amerikai ellenfeleik mögött.

A szezonnyitó futamon a számottevő hátrányuk mellett még a menet közben lerepülő alkatrészdarabokkal is felhívták magukra a figyelmet, aminek köszönhetően ráadásul egy néző meg is sérült. Az IndyCar természetesen azonnali módosításokra szólította fel a Hondát, aminek eleget is tettek, a tempókülönbségük azonban egyelőre nem tűnt el.

Eljött a május, az Indianapolis 500 edzésein alacsonyan repültek a Chevrolet-k, a problémák okát pedig az IndyCar képtelen volt nevesíteni. Mivel nem tudták, hogy a látványos hátraszaltók egyértelműen csak az amerikai gyártó autóinak problémái-e, így a verseny kvalifikációja előtt sebtében, a biztonság érdekében meghozott módosításokat – ugyanazokkal a beállításokkal kellett a kvalifikáción az autóknak pályára lépniük, amivel aztán a versenyt is megkezdték – a Hondára is kiterjesztették.

Mondani sem kell, hogy a Honda egyáltalán nem volt boldog a fejlemények miatt, mivel elmondásuk szerint az ő autóik teljes mértékben biztonságosak, a Chevrolet problémái pedig rájuk egyáltalán nem vonatkoznak.

Ebből adódóan, érthető módon nem voltak feldobva, amiért nekik is sutba kellett vágniuk gondosan felépített terveiket a konkurencia autói körül kialakult kérdések miatt. Innentől fogva csak úgy nyilatkoztak, hogy a szerződés-hosszabbításukat illetően kialakul tili-toli is erre a “gyalázatos” momentumra vezethető vissza, mondván ekkor rendült meg a bizalmuk az IndyCarban.

Miután az IndyCar alaposan kivizsgálta az ügyet kiderült, hogy a repkedések nem kizárólag a Chevy privilégiumai voltak és ez ugyanúgy, bármikor előfordulhatott volna a konkurencia gépeivel is, tehát a Hondának nem volt igaza.

A japánok alá tartozó csapatok egy része eközben már azt kezdte szajkózni, hogy az aero kitek bevezetése úgy, ahogy van, hülyeség volt és a várt siker helyett már az ő fennállásukat is veszélyeztetik az extra költségek révén.

A széria persze igyekezett a Honda – amely később úgy nyilatkozott, lemaradásuk oka abban volt keresendő, hogy hosszú évekig egyedüli gyártóként voltak jelen az IndyCarban, így elszoktak az éles versenyhelyzettől – kedvében járni és még a 9.3-as szabály életbe léptetése is előtérbe került. Ez kimondja, hogy abban az esetben, ha egy gyártó olyan mértékű lemaradásba kerül a konkurenciával szemben, ami már az IndyCar pályán nyújtott produkcióját is veszélyezteti, akkor a széria engedélyezheti számára, hogy soron kívüli módosításokat hajtsanak végre az aero kitjükön. A Honda annak ellenére is kötötte a bajnokságban maradását ehhez a regulához – valamint egyéb kitételekhez -, hogy a szezon második felére időközben Graham Rahal és az RLL Racing révén a bajnoki cím komoly esélyeseivé léptek elő.

Csak a sírás-rívás, az nem változott.

Az év cukisága: Poconói róka

A verseny kilencedik sárga zászlós szakaszát egy kis vörös hívta elő.

Az év rekordja: Vagy inkább rekordjai

Az aero kitek érkezésének kétségkívül legjobb mellékzöngéjének a sebességnövekedés számított, aminek révén idén hat helyszínen is megdőlt a pályacsúcs.

– St. Petersburg: 1:00.6931 – Will Power (1:00.928 – Sebastien Bourdais/2003.02.22)

– Long Beach: 1:06.6294 – Helio Castroneves (1:06.902 – Justin Wilson/2008.04.19)

– Indianapolis road: 1:09.4886 – Will Power (1:09.6716 – Simon Pagenaud/2014.05.0)

– Detroit, Belle Isle: 1:16.0941 – Will Power (1:16.1371 – Takuma Sato/2014.06.01)

– Mid-Ohio Sports Car Course: 1:04.5814 – Scott Dixon lowered from (1:05.347 – Gil de Ferran/2000.08.12 és Dario Franchitti/ 1999. 08. 13)

– Sonoma Raceway: 1:16.2597 – Will Power (1:17.2393 – Will Power/2014.08.23)

Az év beérett versenyzője: Josef Newgarden

Az amerkait már a 2011-es Indy Lights bajnoki címe után a jövő sztárjaként aposztrofálták. Bár az elmúlt években többször megmutatta, hogy ez a jelző nem is lehet akkora túlzás, de végül csak idei, immár negyedik IndyCar szezonjában állt össze számára a megfelelő csillagzat. Newgarden Barberen megszerezte első, főkategóriás győzelmét, majd Torontóban ismételni tudott, utóbbi futam ráadásul a CFH Racing kettős sikerét hozta, miután a második helyen a gárda road/streetre szerződtetett pilótája, Luca Filippi ért célba.

Josef a kizárolagosan balra kanyarodást igénylő pályatípusokon is megmutatta, hogy nem elveszett ember és Iowában, valamint Poconón is a másodikként zárt. A 24 éves versenyző matematikailag az utolsó futamon is esélyes volt a bajnoki címre, de köszönhetően többek között egy pitbéli bakinak, végül csak a 21.-ként intették le, aminek révén az összetett 7. pozíciójában fejezte be a szezont.

Teljesítményét összességében nézve viszont nem csoda, hogy Newgardenért a hírek szerint több nagy csapat is érdeklődik.

Az év totál szívás díja: Rocky Moran jr

A Long Beach-i hétvége során 24 óra leforgása alatt kétszer is versenyzőcserére kényszerült a Dale Coyne Racing.

A csapat először a pénteki napon rukkolt elő a hírrel, miszerint az eredetileg teljes szezonra szerződtetett Carlos Huertas “üzleti okok miatt” nem tudja vállalni az indulást, ezért a helyét ideiglenesen Rocky Moran Jr. veszi át. Az amerikai számára – aki szponzorációs okok miatt 2011-ben versenyzett utoljára, open-wheel futamon pedig 2005 óta nem rajtolt el – ezzel a lehetőséggel élete álma valósult meg, minimális tapasztalata ellenére pedig egyáltalán nem vallott szégyent, hiszen mindkét edzés során maga mögé tudta utasítani csapattársát, Francesco Dracone-t. Az olasz kvalitásait ismerve ez nem is lenne akkora fegyvertény, azonban figyelembe véve Moran Jr. tapasztalatlanságát, valamint azt, hogy ekkor vezethette életében először a Honda aero kitjével felszerelt Dallarát, igenis figyelemreméltó. A sors kegyetlen tréfája miatt azonban nem sokáig élhette az álmát, hiszen a pénteki második edzésen, Carlos Munozzal történt ütközését követően kiderült, hogy eltört a hüvelykujja, ami miatt már nem tudta vállalni a folytatást. A Huertast váltó Moran Jr.-t végül Conor Daly helyettesítette.

Találkozunk 2016-ban!

USAracing Awards – 2012: 1. kör, 2. kör, 3. kör

USAracing Awards – 2013: 1. kör, 2. kör, 3. kör

USAracing Awards – 2014: 1. kör, 2. kör, 3. kör