Tony Kanaan: Miért versenyzünk?

Mi hajtja az autóversenyzőket arra, hogy szembenézzenek a nyilvánvaló veszéllyel? Miért veszik fel a sisakot újra és újra még akkor is, ha már több jó barátjukat vesztették el a pályákon? Erre ad választ saját, személyes tapasztalatain keresztül Tony Kanaan legújabb, a The Player’s Tribune felkérésére írt alábbi cikkében.

 

Dan Wheldon első versenyhétvégéjén történt Japánban. Az övével szomszédos hotelszobámban ültem, amikor hirtelen támadt egy ötletem. Dan épp nem volt a szobájában, tehát fogtam magam, lementem a recepcióra és úgy tettem, mintha én lennék ő. Azt mondtam, ‘Helló, Dan Wheldon vagyok, elvesztettem a kulcsomat, kaphatnék egy másikat?’. A recepcióslány erre odaadta nekem a kulcsot, ilyen simán ment. Ezután én és néhány másik versenyző odamentünk a szobájához és amikor benyitottunk, azt láttuk, hogy minden makulátlan, katonás rendben állt.

Dan Wheldon minden tekintetben maximalista volt, mindent az ellenőrzése alatt akart tartani. Egy komplett őrült volt. A saját házában az összes cipője sorba volt rendezve, a fürdőszobájában a hajápoló termékek – akárcsak a drogériákban – cimkével kifelé sorakoztak a polcon. Több ilyen cucca volt, mint bármelyik nőnek, akivel életem során találkoztam. Mindig megpróbált jól kinézni, soha nem láttad például egy régi, elnyűtt pólóban; Dan Wheldonnál mindig, mindennek tökéletesnek kellett lennie.

Szóval, én és még néhány versenyző bementünk a hotelszobájába és jól átrendeztük. Nem szemeteltük össze a helyet, csak mindent szétrámoltunk, mert tudtuk, hogy ettől be fog dilizni. Három pár cipője volt a szobában, mi pedig fogtunk mindegyik párból egyet-egyet és FedEx-szel visszaküldtük Amerikába, tehát csak egy, teljes pár lábbelije marad az egész útra – az, amelyiket éppen viselt. Ezután mindannyian visszamentünk az én szobámba és vártuk, hogy megérkezzen.

Végül visszatért, a szobájába ment, majd pár pillanat múlva kijött és egyenesen az én ajtóm felé indult. A haja tökéletes volt, mint mindig, az öltözködése pedig kifogástalan. És nagyon dühös volt, ez volt a legviccesebb az egészben. Ekkor már fetrengtünk a nevetéstől, mint egy rakás kisgyerek, de azt kell, hogy mondjam, még soha, de soha nem láttam senkit olyan mérgesnek, mint őt akkor.

Jó párszor visszakaptam tőle. Ekkor ő volt az év újonca, csapattársak voltunk és állandóan megvicceltük egymást.

Ahogyan telt az idő, végül a legjobb barátok is lettünk, mindig együtt lógtunk. Nagyon sokat poénkodtunk a többiekkel a mániákus maximalizmusán, de ez volt az, ami nagyszerű versenyzővé is tette. Rettenetesen precíz volt, a minden részletre kiterjedő figyelme pedig felülmúlhatatlan.

Szerettem Dan Wheldont.

l458560.pngA Las Vegas-i balesetének napja az egyik legnehezebb volt az életemben.

Az autóversenyzés veszélyes sport, ezzel mi, versenyzők mindannyian tisztában vagyunk.

Dan Wheldon elvesztése tragédia volt.

Nagyon sokan, akik a sportágban kívülállónak számítottak arról beszéltek, milyen értelmetlen is volt mindez. Nagy sikereket ért el – az év újonca volt, IndyCar bajnok és kétszeres Indy 500 győztes -, volt egy gyönyörű felesége és két szép kisfia, az élete egyszóval tökéletes volt.

Az emberek tudni akarták, akkor mégis, miért versenyzett? Miért tette ezt az irigylésreméltó életét kockára egy olyan sportban, ahol tudod, hogy bármikor meghalhatsz?

Senki nem azért kezd el versenyezni, hogy gazdag legyen, vagy híres. Mi azért csináljuk, mert imádjuk ezt.

Négy évvel Dan Wheldon után, Justin Wilson személyében egy másik nagyszerű versenyzőt, egyben fantasztikus embert vesztettünk el. És azon a napon, amikor Justin elhunyt, a barátainktól, a rajongóinktól, mindenkitől ismét elkezdtük ugyanazokat a kérdéseket kapni, mint Dan halálakor: “Miért csináljátok? Miért versenyzel még mindig, amikor ismered a kockázatokat?”

A válasz – és ez nem valami népszerű -, hogy ez a dolgunk. Autóversenyzők vagyunk. Autókkal versenyzünk.

Senki nem azért csinálja, mert gazdag akar lenni, vagy híres. Azért versenyzünk, mert imádjuk. És amikor pályára lépsz, különösen ezen a szinten, muszáj vállalnod a kockázatot és mindent egy lapra feltenned. Sokan választják azt, hogy inkább nem vállalják be mindezt, ők azok a srácok, akik soha nem érnek célt, vagy egyenesen meg sem próbálják. Az autóversenyzők a normál emberekhez képest cseppet másként vannak bekötve. Kicsit őrültnek kell lenned ahhoz, hogy azt csináld, amit mi.

Minden sportágnak megvan a maga kockázata. Én elfogadom, hogy a motorsportban ez a rizikó nagyobb, de amikor egy olyan atlétával beszélsz, aki szereti azt, amit csinál – mindegy, hogy focista vagy-e, amely sportban,   az agysérülések veszélye nagy, vagy autóversenyző, ahol a balesetek lehetnek olykor fatálisak – mi nem gondolkodunk ilyen dolgokon. Ez a realitás a mi sportunkban, ami attól a naptól fogva veszélyes, hogy az első versenyautó elkészült.

Ez nem jelenti azt, hogy ne tehetnénk biztonságosabbá. Dan halála után javulást értünk el a sisakok terén és az autón is változtatások történtek. Jobb lett és biztonságosabb. Justin balesete nyomán elszántan, megállás nélkül új módszereken ötletelünk és tesztelünk, amelyekkel a versenyzést még biztonságosabbá lehetne tenni amellett, hogy megőrizzük a sportunk integritását és tradícióit.

Ugyanakkor soha nem tehetjük száz százalékosan biztonságossá, ezzel pedig mindannyian kiegyezünk. Ha tökéletesen biztonságos lenne, akkor nem lennének többé határok és kockázati tényezők, nem lenne tétje az egésznek, és ekkor eljutnánk oda, hogy már bárki képes lenne arra, hogy versenyautót vezessen. Ha bárki el tudná végezni a munkám, akkor én már nem akarnám ezt tovább csinálni. Ha eltűnnének a kockázati tényezők az autósportban, azzal pont azt vennék el, ami az autóversenyző-lét lényegét jelenti. Ezt senki nem akarja. Állandóan keresni kell az új utakat arra, hogy minimalizáljuk a rizikót, de teljesen mindegy, hogy mit teszünk, mindig lesznek olyan balesetek, amelyeket nem lehet kivédeni. Mindig lesz kockázat és mindig ott fog leselkedni a veszély.

Beülök a közúti autómba, hogy a helyi vegyesboltba menjek és simán belekeveredhetek egy olyan balesetbe, amit sss.jpgnem tudok elkerülni és meghalok. Emiatt hagyjam abba az autóvezetést? Ne menjek többet a vegyesboltba? Nem. Mindig olyan elővigyázatos leszek, amennyire csak tudok, minden óvintézkedést megteszek, és ha egy baleset mégis megtörténik, hát, akkor megtörténik

Ugyanez igaz a versenypályákra.

Dan Wheldon és Justin Wilson nem az egyetlen olyan barátaim voltak, akiket versenybalesetben vesztettem el. Felnőve Ayrton Senna volt a hősöm. A honfitársam volt, az F1-ben vezetett, ő volt az én emberem.

Egy balesetben hunyt el 1994-ben, amikor én húszéves voltam. Teljesen elveszettnek éreztem magam, mert ő nem csak a példaképem volt. Amikor még feltörekvő versenyző voltam, találkoztam vele és még a házába is meginvitált, barátok lettünk.

Sírtam, amikor Ayrton Senna meghalt, de soha nem gondoltam arra, hogy nem versenyzem többé. Ebben a formában ez a tragédia egyáltalán nem befolyásolt engem.

Mások is elmentek azóta. Többen, mint ahányat egyáltalán összeszámolni mernék, de ez a sportunk része. Folyamatosan igyekszünk jobbá tenni, az autók pedig ma ezerszer biztonságosabbak az elmúlt évekhez viszonyítva. Ettől azonban még mindig versenyzésről van szó, ahol ott vannak a kockázatok. Lehet, hogy a családjaink nem teljesen értik, miért vállaljuk ezt be, de szeretnek bennünket és ezért támogatnak. Ha mi úgy gondoljuk, hogy az autó a legjobb hely számunkra – márpedig így gondoljuk – akkor mögöttünk állnak.

A Justin halálát követő hét nehéz volt: kérdések, megemlékezések, könnyek és bánat. Az IndyCar egy nagy család, és Justin elvesztése nagyon komolyan megrázott bennünket.

Hogy őszinte legyek, az első alkalom, amikor a tragédia után képes voltam megnyugodni és nem gondolni  arra, ami Justinnal történt, az a következő hétvége volt Sonomában. Amikor beülök az autóba csak a versenyzésre összpontosítok. Sokkal nyugodtabban érzem magam a versenygépemben, mint bárhol máshol a világon, ezért a legtermészetesebb dolog volt számomra, hogy ezt tettem.

Dan Wheldon halála borzasztó volt. A verseny hátralévő részét törölték, és őszintén mondom, ha úgy döntöttünk volna, hogy mégis folytatjuk, nem hiszem, hogy képes lettem volna visszaülni az autóba. Óriási csapás volt. Mindez a szezon utolsó futamán történt, tehát ott volt a teljes holtszezon arra, hogy azon agyaljak, továbbra is versenyezni akarok-e, vagy félni fogok-e, amikor legközelebb autóba ülök. Próbáltam a tőlem telhető legjobban megbirkózni ezzel és amikor elérkezett a következő szezon első futama, visszaültem a volán mögé és versenyeztem.

St. Petersburgen történt, Dan otthonában. Kimentem a pályára és versenyeztem, ahogyan Dan is tette volna.

Ha Dan Wheldon, Justin Wilson, Ayrton Senna, vagy bármely más pilóta, akit elvesztettünk elénk állhatna és elmondhatná, miként szeretné, hogy megbirkózzunk a halálával, akkor mind ugyanazt mondaná:

“Vonszold vissza a segged az autóba. Csináld a dolgod!”

Szóval, ez az, amit mi csinálunk. Nyakatekerten hangzik, de egy kicsit őrültnek kell lenned, hogy azzal foglalkozz, amivel mi. És ezzel teljesen ki vagyunk békülve, nem is lehetne másképp.

 

 

Szöveg: Tony Kanaan/The Player’s Tribune

hirdetés

hirdetés

Ez a weboldal a jobb felhasználói élmény érdekében cookie-kat használ.
Elfogadom
Elutasítom
Privacy Policy