Scott Dixon - Chapter 4 -

A 2015-ös szezonjához méltó, a végletekig kicentizett finálét produkált az IndyCar Sonomában.

Az idei utolsó versenyhétvége előtt a rajongók szinte kivétel nélkül azt találgatták, vajon a bajnoki címet Juan Pablo Montoya fogja behúzni pályafutása során immár másodszor, vagy inkább Graham Rahal érhet fel az amerikai open-wheel csúcsára. A Team Penske kolumbiai pilótája a szezonnyitó St. Pete-i verseny óta letaszíthatatlan volt az összetett éléről, legnagyobb kihívójává az idény során pedig az RLL Racing egy szem autóját vezető amerikai vált. Rahal az utolsó előtti, poconói futamot megelőzően mindössze kilenc pont lemaradásban állt veterán kollégájához képest, azonban a Trükkös Háromszögben rendezett fordulón Tristan Vautier-vel megesett kis afférja kieséshez vezetett, így hátránya harmincnégy egységre nőtt Montoyával szemben, de a tabella második pozícióját ennek ellenére megőrizte.

Az összetett harmadik helyén eközben Scott Dixon lapult meg, akinek neve mellett negyvenhét egységgel kevesebbet jegyeztek mindenki kedvenc (vagy nem kedvenc, kinek, hogy) JPM-jével szemben. A Sonoma Raceway-en kiosztott dupla pontok révén ez viszonylag reálisan ledolgozható különbségnek is tűnhetett, ennek ellenére a Team Dixon vonat elég foghíjasnak tűnt a Montoya, vagy Rahal bajnoki címét vizionáló szurkolók létszámához viszonyítva.

Brutális nagy tévedés volt, noha mindig is tudhattuk, hogy a Chip Ganassi Racinget, vele együtt pedig az IndyCar egyik legnagyobb tehetségeként számon tartott új-zélandit bűn leírni bármikor is.

Megmondom őszintén, néha már nagyon unom magam, amikor az IndyCar egyes történéseit Hollywoodhoz hasonlítom, de mit tegyek, ha a széria gyakran tényleg olyan dolgokat képes produkálni, amelyek a legjobb forgatókönyvírók fantáziáját is meghaladják.

Hiába voltak a már említett dupla pontok révén hatan is matematikailag esélyesek a bajnoki címre, a média szinte kizárólag Montoyára és Rahalra fókuszált, később pedig maga Dixon is úgy nyilatkozott, csak a csoda segíthet neki abban, hogy negyedszerre is magasba emelhesse az Astor Kupát.

Ez itt azonban az IndyCar, ahol bármi megtörténhet – és általában meg is történik.

A szezon végén a mezőny tagjai árverésre bocsátják sisakjaikat, aminek bevétele a Justin Wilson családjának támogatására létrehozott alapba vándorol

A szezonzáró GoPro Grand Prix of Sonomát megelőző hét a széria fennállásának egyik legnehezebb időszakának is bizonyult. Normál esetben a bajnoki címet eldöntő verseny előtti napokban a felfokozott izgalmaké, a rajongótáborok és a résztvevők közötti verbális adok-kapoké és a médiahacacáré-é a főszerep, egyfajta glamúros körítést adva a végső, nagy összecsapásnak. Justin Wilson halála azonban mindent felülírt.

A nemcsak a szurkolók, de a kollégái között is rendkívül népszerű brit egy nappal azután vesztette életét, hogy a poconói futam 179. körében eltalálta a fején egy, a Chip Ganassi Racinges Sage Karam autójáról származó orrkúp.

A versenyzőről természetesen Sonomában sem feledkeztek meg és a verseny előtti felvezető műsort is teljes egészében Wilson emlékének rendelték alá.

Nem vagyok egy könnyen elérzékenyülő ember, de bevallom, kissé elszorult a torkom, amikor repülőgéppel felírták az égre a mindössze 37 évesen elhunyt versenyző utolsó autójának, az Andretti Autosport #25 Dallara-Hondájának számát, majd felcsendültek a ‘God Save the Queen’ taktusai. A mezőny tagjai a felvezető körökön is tovább tisztelegtek néhai kollégájuk előtt és valamennyi versenygép LED-kijelzőjén is a 25-ös szám fénylett.

Rendkívül megindító volt, nyugodj békében, Justin!

A bajnoki cím sorsát tekintve, ahogyan arról fentebb már szót ejtettem, csak nagyon kevesen tippeltek Dixonra. Akik viszont így tettek, általában ugyanazokkal az érvekkel támasztották alá választásukat.

A 35 éves klasszis (mert az, ezt még az ellenszuszogói is elismerik) az egyik legjobb kezű versenyző a mezőnyben, képes hideg fejjel vezetni még nyomás alatt is – nem véletlenül ragadt rá már a kilencvenes években az Iceman becenév -, ha pedig az élre keveredik, akkor onnan a legtöbb esetben csak a pech taszíthatja le.

A sonomai finálé a kaliforniai pályán már-már megszokottnak számító, lagymatag körözgetéssel kezdődött. A zöld zászlót követően a pole-ból indult Will Power magabiztosan vezetett, mögötte sikerrel megtartotta második rajthelyét Josef Newgarden, míg Montoya vígan előre jött egyet és a negyedik pozícióban követte a bajnoki címért már nem játékban lévő Ryan Hunter-Reay-t.

Scott Dixon és Chip Ganassi – Tizennégy év alatt négy IndyCar bajnoki címet és egy Indianapolis 500-at hoztak össze közösen

Voltak helyezkedések, de alapjában véve senki nem akart kockázatot vállalni a futam korai szakaszában.

A dolgok a 39. körben pörögtek fel. Luca Filippi alatt látványosan lassulni kezdett a CFH Racing 20-as számú Dallara-Chevy-je, ami miatt lengett is a verseny első sárga zászlaja. Az ezt követően megejtett pitkiállások miatt Power és Montoya egyaránt a mezőny középső taktusába esett vissza, két körrel a restart után pedig gyönyörűen össze is akadtak. A kolumbiai hátulról megpöccintette ausztrál csapattársa járművének hátulját, ennek következtében pedig a 2014-s bajnok megpördült, újra visszahozva ezzel a pace cart. Montoya sem úszta meg egyébként a kalandot és a pitbe kellett hajtania egy új első szárnyért, így mindketten végül a mezőny végén találták magukat.

Dixon az 51. körben állt az élre és onnantól fogva csak egyetlen kör erejéig engedte ki a kezéből a vezetést. A verseny hajrájában Montoyának sikerült előrehámoznia magát a hatodik helyig, ahol aztán előállt az a kényes helyzet, amit pontegyenlőségnek hívnak.

Az új-zélandi ekkor már magáénak tudhatta a három bónuszpontot, ami a legtöbb kört az élen töltő pilótának járt (1 egység mindenkinek, aki minimum egy körig vezet, + 2 egység annak, aki a mezőnyben a legtovább áll az első helyen), míg bogotai ellenfele neve mellett kereken 0 extra pont állt.

Montoya ekkor már csak abban reménykedhetett, hogy valamelyik előtte haladó autó meghibásodik, vagy az azt vezető hibát vét. Sajnálatos módon azonban senki nem tette meg neki az utolsó utáni pillanatban azt a szívességet, amit 2008-ban, Brazíliában Timo Glock Lewis Hamiltonnak, és Dixonból sem lett Felipe Massa-módjára tizenöt másodperces bajnok.

Graham Rahal 2015-ös szezonja pályafutása eddigi legjobbja is volt egyben. Két győzelmet szerzett, ami csak még figyelemre méltóbb, ha azt vesszük, hogy ezt megelőzően csak egyetlen egyszer állhatott fel IndyCar futamon a dobogó tetejére, méghozzá jó régen, 2008-ban St. Pete-en. A sonomai futam előtt idén összesen nyolc top 5-ös helyezést birtokolt, ami alapján méltán számított a szezon első felében még küszködő Honda legnagyobb reménységének.

Mélypont azonban mindig van, Graham számára viszont ez a Mariana-árkot megszégyenítő mélységekig hatolva, pontosan a legkritikusabb versenyen jött elő. Az RLL Racing 15-ös számú autója szinte a teljes, sonomai 85 kör alatt kezelhetetlen volt, ha pedig ez nem lett volna elég, még a kegyelemdöfést is megkapta Sebastien Bourdais által. Hét körrel a leintés előtt a KVSH Racing franciája nekiment Rahal hátsó szárnyának, aminek révén kipördült. Bourdais áthajtásos büntetést kapott manőveréért, de ez mit sem segített Grahamen, aki végül csak a 18. helyen zárt, ami – az áhított bajnoki cím helyett – csak az összetett 4. pozíciójára volt elegendő.

„Az autónk ma egyszerűen borzasztó volt, nem tudom miért” – nyilatkozta Rahal a leintés után. „A srácok remek munkát végeztek, hogy versenyben maradjunk, nem ezt a helyezést érdemeltük. Az év során nagyon erősek voltunk utcai és épített pályákon, de ma kifogtuk a lehető legrosszabb napot. Ez azonban nem árnyékolja be mindazt a teljesítményt, amit a szezon során mutattunk.”

Juan Pablo Montoyának nem sikerült lekopírozni a múltat és pontegyenlőséggel, de több győzelemmel megnyerni a címet, mint tette azt a szintén halálesettel sújtott 1999-es szezonban. Sonomai sikerével ugyanis Dixon harmadik győzelmét aratta, míg JPM neve mellett kettő szerepelt, amelyek közül az egyik a szintén dupla pontokkal honorált Indianapolis 500 volt.

Ez azonban egyáltalán nem vigasztalta a kolumbiait, sőt, erről a tényről – mármint a 2x-es pontozásról – hajlamos volt a verseny után kissé meg is feledkezni.

„Akkor volt egy rossz versenyünk, amikor dupla pontokat osztottak és máris elvesztettük a bajnokságot. Egész évben harcoltunk, ez az egész szégyen. Egyáltalán nem fair, de tudtuk, hogy az utolsó futamon dupla pontokat adnak. Igazságos ez? Nem, egyáltalán nem, de nem mi hozzuk a szabályokat, akinek pedig nem tetszik, annak nem kötelező versenyeznie.”

A zabos Montoya a frissen négyszeres bajnokká koronázott Dixon mellett sem tudott elmenni szó nélkül.

„Dixonnak egész évben szar szezonja volt, most lett egy jó versenye, a büntetést pedig mi fizettük meg.”

Az új-zélandit, aki nem csak a bajnoki címet zsebelte be ezzel, de a Chip Ganassi Racing 100. győzelmét is prezentálta, azonban egyáltalán nem érdekli csalódott kollégája és inkább ünnepel.

„Mindig megvan az esély, ez az, amiben reménykedtem” – mondta Dixon a szezonzáró előtti 47 pontos hátrányára utalva. „Nem tudom, mit mondjak. A szezon során volt néhány nagy versenyünk, de ez volt mind közül a legnagyobb.”

A csapatvezér szintén örömmámorban úszott

„A héten végigmentünk az összes lehetséges forgatókönyvön, és tudtuk, hogy megvan az autónk ahhoz, hogy az élen legyünk. Ugyanakkor rengeteg más tényező együttállására is szükség van, és úgy tűnik, ez így, vagy úgy, de megtörtént.”

Az ünneplésnek volt egy rendhagyó jelenete is, aminek során a győztes autót, a #9 Dallara-Chevy-t szponzoráló Target emberei a bajnokot és főnökét rocksztárokhoz méltó fogadtatásban részesítették.

„Éppen interjúkat adtam, amikor valaki így szólt: ‘hé, Chip crowd surfingel'” – emlékezett vissza Dixon. „Arra gondoltam, ‘ezt nekem is látnom kell, valaki megsérült-e vajon miatta?’. Aztán visszajött [a boss] és azt mondta, nekem is meg kell csinálnom. Erre azt válaszoltam, ‘nem, én teljesen jól vagyok.'”

Ganassi azonban nem hagyta annyiban és Dixon végül fejet hajtott főnöke óhaja előtt, a kérdése pedig így már csak annyi volt, arccal felfelé, avagy lefelé (lásd. nyitókép, valamint itt, ni).

A bajnok mellett mások is fejhajtást érdemelnek Sonomát követően. A Bryan Herta Autosportos Gabby Chaves a tizenötödikként zárta a szezont, ezzel pedig az év újonca is lett. A 23 éves kolumbiai ugyanezt az elismerést az Indianapolis 500-on is elnyerte, így 2006 óta először egyetlen elsőéves kezében landolt mindkét ROY cím. Utoljára, kilenc évvel ezelőtt Marco Andretti tudta végrehajtani ezt a fegyvertényt.

Szót kell még ejteni a Dale Coyne Racing venezuelai versenyzőjéről, Rodolfo Gonzalezről, aki a kilencedik helyre kormányozta be a kiscsapat #18 Dallara-Hondáját.

Szintén megemeljük a kalapunkat Mikhail Aleshin előtt, aki egy év, politikai okok miatti távollét után, régi csapata, a Schmidt Peterson Motorsport jóvoltából térhetett vissza az IndyCar mezőnyébe. A 28 éves orosz a számára vadonatúj Honda aero kittel felszerelt autóval lehengerlően jól szerepelt, amit a tizedik helye bizonyít a legjobban. Aleshin ezzel valószínűleg nagy lépést tett végső célja felé, ami nem más, mint, hogy újra teljes szezonos tagja lehessen az amerikai open-wheel csúcskategóriájának. Mi nagyon szurkolunk, hogy ez megvalósuljon.

Végezetül nem hagyhatjuk ki a Justin Wilson #25 Dallara-Hondáját vezető Oriol Serviát sem, aki a tizenkettedikként látta meg a kockás zászlót. A spanyol versenyző – aki egyben a Formula E-ben szereplő Dragon Racing igazgatójaként is tevékenykedik – az utolsó pillanatban fogadta el az Andretti Autosport felkérését, hogy Sonomában elrajtoljon tragikusan elhunyt barátja autójával. Servia saját bevallása szerint a mentális és a fizikális edzésprogramját sem folytatta olyan szinten az Indy 500 óta, ami egy ilyen versenyhétvégéhez szükségeltetett volna. Ennek ellenére mégis igent mondott a Wilson családja által is támogatott szereplésre és egyáltalán nem vallott szégyent. Justin büszke lenne rá, ahogyan a teljes mezőnyre is.

A gyártók versenyét 2015-ben a Chevrolet nyerte.

Folytatás 2016-ban, amikor is a 100. Indianapolis 500-at is átélhetjük.