God Bless America, God Bless IndyCar, God Bless Sage Karam

Számos lehengerlően izgalmas versenyt produkált már idén az IndyCar, de olyan drámai fordulatokat egyik sem tartogatott, mint a legutóbbi, iowai őrület.

 

Mindenekelőtt simán kijelenthető, hogy az Iowa Speedway-t hivatalosan is át lehet nevezni Andrettilandre.

Az IndyCar naptárába 2007-ben bekerült 7/8 mérföldes oválon rendezett eddigi kilenc versenyből hét a Michael Andretti vezette gárda sikerével zárult. A legelső felvonást rögtön ők húzták be még Dario Franchitti révén, és csak a soron következő két futamon csúszott ki a kezükből az elsőség a Chip Ganassi Racing jóvoltából. 2010 óta azonban Iowa megszakítás nélkül Andretti felségterületnek számít.

A csapat idei gyengélkedését, valamint a Honda szabadedzéseken mutatott nem éppen dicső formáját látva nem sokan tették volna a pénzüket arra, hogy a rövidovál újra Andretti Autosport diadalt hoz, arra pedig pláne nem, hogy a dobogó legfelső fokára Ryan Hunter-Reay állhat végül fel. A 2012-es IndyCar bajnok, valamint a 2014-es Indianapolis 500 győztese idén valódi horrorszezont tudhat magáénak, amit jól szemléltet, hogy az Iowát megelőző tizenkét futamon csak háromszor tudott a legjobb tíz között végezni, és ebből csak egyetlen-egyszer a top 5-ben, míg versenyben az élre állni csak az idény tizenegyedik fordulóján, Fontanában sikerült neki.

A 34 éves amerikai utoljára 2014-ben, szintén az Iowa Speedway-en látogathatott el a Victory Lane-re, és eddig – a fentiek tükrében – úgy tűnt, hogy nyeretlenségi sorozata idén nem fog megszakadni.

Nem így történt.

“Kemény szezonunk van, de ez a győzelem megédesíti” – nyilatkozta Hunter-Reay, aki először 2012-ben tudott nyerni a kukoricásban. “Az utolsó húsz kör olyan volt, mintha másfél órán át tartott volna, mivel tudtam, hogy mennyire fontos ez nekem, a csapatnak, a partnereinknek, a DHL-nek, az Auto Nationnek és a Hondának. Ez egy óriási győzelem.”

Az immár háromszoros iowai győztes a 264. körben állt az élre, a vezetést pedig már nem is engedte ki a kezéből. Ez a siker egyben a Honda idei első, zöld zászló alatti befutóval aratott győzelmét is jelentette, ami csak még jelentősebb annak fényében, hogy a szabadedzések után még arról szóltak a hírek, a japánok mennyire le vannak maradva a konkurens Chevrolet-hoz képest.

Andrettiék győzelmében azért a verseny legnagyobb esélyeseinek betlije is közrejátszott.

A kvalifikáció után csak kevesen mertek volna arra fogadni, hogy a 300 körös verseny nem a Team Penske, vagy  a fennállásának századik győzelmére hajtó Chip Ganassi Racing valamelyik autójának sikerével zárul. Óriási tévedés volt.

A futam első, “aztabüdöskurvahétszentségit” momentumára már a kilencedik körben sor került, miután a bajnokságot vezető Juan Pablo Montoya stílusosan beépítette a pálya 2-es kanyarjának falába a Team Penske #2 Dallara-Chevy-jét. A kolumbiai sztár alig pár nappal korábban nyilatkozta, hogy a bajnoki cím érdekében megfontoltan, ésszel fog vezetni, nem megy bele meggondolatlan manőverekbe, inkább a biztos pontokra hajt. Van azonban, ami felette áll, nevezetesen az a fránya technika, amelynek ördöge – először az idény során – a felfüggesztés meghibásodásának képében le is csapott rá, ami végül a korai kieséséhez vezetett.

“Pocsék érzés, amikor a lehetőség azért csúszik ki a kezedből, mert valami tönkremegy” – summázta a bogotai.

Ezzel óriásit pattant a labda az üldözői térfelén, csak éppen – egy kivétellel – élni nem nagyon tudtak vele.

Az Iowa előtt az összetett második helyén álló Scott Dixon hosszú ideig esélyesnek számított a győzelemre, mígnem műszaki gondok nem ütötték fel a fejüket az autójában. Ebből adódóan a Chip Ganassi Racing háromszoros bajnokának a 229. körben ki kellett állnia a pitbe, ahol a #9 Dallara-Chevy szerelői és mérnökei minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy a minél több pont megszerzése érdekében még vissza tudják küldeni a pályára az új-zélandit. Dixon végül újra csatlakozott a mezőnyöz, de a problémák miatt csak a tizennyolcadikként zárt.

Bár nem tartozik a bajnoki cím közvetlen esélyesei közé, de a CGR másik veteránjának, Tony Kanaan-nek azért kinézett egy remek eredmény, mi több, akár a győzelem is. A brazil a második helyről kezdhette meg a futamot és összesen hetven kört töltött az élen, mígnem a Chevrolet motor meghibásodása miatt a 189. körben ki kellett szállnia a küzdelemből, aminek révén csak a 21. pozíciót szerezte meg.

Dettó nem teszi ki az ablakba a 2015-ös Iowa Corn Indy 300-at a pole pozícióból indult Helio Castroneves sem. A Team Penske pilótája – akárcsak honfitársa, Kanaan – továbbra is adós idei első futamgyőzelmével, aminek megszerzésére ő is jó eséllyel pályázott, hiába állt azonban 50 körön át az élen, az autója vezethetőségével problémák adódtak és végül csak a 11. helyet tudta elcsípni. Roger Penske legjobb alkalmazottja ezúttal a címvédő Will Power lett, de az ausztrál sem örülhetett ennek, hiszen ezen eredmény egy tizedik pozícióban nyilvánult meg. A csapatújonc Simon Pagenaud #22 Dallara-Chevy-je egyfajta tesztüzemmódban is volt, lévén több, új elemet próbáltak ki általa. Ennek köszönhetően, vagy sem, de a francia csak a 14. helyet tudta megszerezni.

A verseny végül egy olyan eredményt hozott, ami úgy kellett az IndyCarnak, mint egy falat kenyér: a csillagos-sávos lobogó fullextrás dominanciáját, sőt, még annál is többet.

Hunter-Reay mögött a CFH Racing idén már két győzelemnél járó ifjonca, Josef Newgarden zárt, aki a teljes mezőnyt figyelembe véve a legtöbb kört töltöte az élen, szám szerint 111-et. A 24 éves nashville-it a Chip Ganassi Racing utánpótlás-versenyzője, Sage Karam követte, aki újonc IndyCar szezonja legjobb eddigi eredményét érte el ezzel.

Az amerikai hódítás a dobogóval sem ért véget, hiszen a negyedikként az év talán legnagyobb meglepetése, Graham Rahal landolt, az üldözőboly egyetlen olyan tagjaként, aki számottevő pontokat tudott elcsípni Montoyán.

A Honda kontingens legmeggyőzőbb tagjaként teljesítő RLL Racing #15 Dallaráját vezető pilóta dolga azonban egyáltalán nem volt sétagalopp az iowai éjszakában. Már a verseny korai szakaszában kénytelen volt egy be nem tervezett kerékcserét ejteni, aminek okán rögtön két kör hátrányba is került. Ezt végül olyan sikeresen le tudta dolgozni, hogy hamarosan a top 10-ben találta magát, ideje azonban nem sok maradt pozitív gondolatokra. A futam közepén ugyanis váltóproblémák ütötték fel a fejüket és az ötödik pozícióból rekordidő alatt a tizennyolcadikon találta magát, mondani sem kell, ismét körhátrányban.

A szerencse azonban Takuma Sato balesetének képében mellé állt. Az AJ Foyt Racing japán versenyzője a 262. körben ugyanott csapta a falnak az autóját, mint tette azt korábban Montoya. Az így elrendelt sárga zászlós szakasz során Rahal végül vissza tudta venni a körét és remek hajrát produkálva a negyedikként haladt át a célvonalon. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy az összetett második helyére jöjjön fel, 42 pont lemaradásban a kolumbiai éllovassal szemben.

 

Ezért szép az IndyCar, néhány hete még teljes lelki nyugalommal kijelentettem, hogy az idei bajnok egészen biztosan Chevrolet-t vezet, mostanra pedig úgy áll a helyzet, hogy akár az egész évben mélyen lesajnált Honda is beleszólhat a buliba.

Egy biztos, az IndyCarral való szerződéshosszabbítással továbbra is keverő-kavaró japán gyártóra nem kicsit hatna ösztönzőül, ha végül az ő egyik versenyzőjük emelhetné a magasba az idény legjobbjának járó Astor Kupát.

Az Iowa Corn 300 legnagyobb sztoriját azonban nem Hunter-Reay visszatérése, a nagycsapatok elhullása, vagy éppen Rahal első számú üldözővé való előrelépése szolgáltatta.

Sage Karam már eddig is ízelítőt adott abból, hogy nem kell a szomszédba mennie némi vakmerő manőverért.

A kollégái számára hajmeresztő megmozdulásait utcai pályákon és roadon eddig kevesebb, oválokon viszont több sikerrel tudta kamatoztatni. A detroiti duplafordulón rendezett ámokfutását követően Chip Ganassi jobbnak is látta némiképp móresre tanítani és a torontói futamon – az eredetileg már csak a sonomai szezonzáróra megnevezett – Sebastian Saavedrának adott inkább lehetőséget a #8 Dallara-Chevy-vel.

Fontanában azonban visszatérhetett és annak melegében addigi IndyCar pályafutása legjobb eredményét hozta a kétmérföldes oválon elért ötödik helyével. Agresszív, egyesek ingerküszöbét meghaladó vezetése már akkor kicsapta pár kollégájánál a biztosítékot, holott semmivel sem viselkedett veszélyesebben a pályán, mint például az a Tony Kanaan, aki a leintés után végigpanaszkodta a médiát a túl szoros, általa életveszélyesnek minősített verseny miatt, noha ő maga a futam hevében nem egy ellenfelét passzírozta majdnem bele a falba.

Karam Iowában ismét hozta a formáját, a verseny során pedig sikerült istenesen felidegelnie többek között Ryan Briscoe-t és Ed Carpentert is.

“Sage Karam kib*szottul ki fog nyírni valakit!” – üvöltötte a csapatrádión a Schmidt Peterson Motorsports egyébként nyugodt természetű ausztrál versenyzője. Ez azonban lepkeszellentés volt ahhoz képest, amennyire kihúzta a gyufát a CFH Racing társtulajdonosánál/oválpilótájánál, akivel Sage barátunk a hajrában vívott késhegyre menő csatát.

“Megmondtam, hogy nem tisztel senkit a pályán” – mondta Carpenter a leintés után. “Ha a többi srác nem tapasztalt versenyző lett volna tiszta fejjel, akkor magának és másoknak is árthatott volna.”

Karam viszont nem úgy látta, hogy bármi kivetnivaló is lett volna abban, amit a pályán csinált

“Dühös rám, és azt mondja, hogy néhányszor leszorítottam” – nyilatkozta a húszéves amerikai. “De ő ugyanígy vezetett velem szemben. Ez kemény versenyzés, én pedig a győzelemre hajtok. Így teszünk mindannyian. A verseny szoros, ez az IndyCar. Már nem gokartban ülünk, vagy hasonló. Keményen versenyzünk egymás ellen, de profik vagyunk és ismerjük a másik határait. “

Carpenter végül a hatodikként ért célba, elmondása szerint azonban az autója révén a harmadik-negyedik hely is meglehetett volna, ha nem kellett volna Karam miatt fokozott óvatossággal vezetnie.

A veterán pilóta már a verseny közben azt szajkózta a rádión keresztül, hogy fiatal ellenfele büntetést érdemel, majd a leintés után egyenesen Karamhoz vágtatott. A jelenet láttán rögtön az a sztori jutott eszembe, ami néhány éve esett meg Chicagóban a világ talán leglúzerebb bűnözőjének főszereplésével, aki úgy döntött, rablással szerez magának némi mellékest. Fogta is a stukkerét és odasétált egy autóhoz, hogy arra “kérje” a sofőrt, adja át neki a nála lévő készpénzt, majd felszólította a férfit, hogy szálljon ki a járművéből. Na itt követte el a legnagyobb hibát, ugyanis kiszemelt áldozata egy ketrecharcos volt, aki azonnal földre vitte a bűnözőt és ott is tartotta addig, amíg a rend őrei meg nem érkeztek.

Ha Iowában is tettlegességre került volna sor, akkor hasonló erőviszonyok alakultak volna ki, amelyben a madárcsontú Carpenternek esélye sem lett volna a gimnáziumi birkózócsapat egykori sztárja, a harcművészetek iránt is rajongó Karammal szemben.

Sage azonban nem vette fel a kesztyűt, sőt, miközben mérges ellenlábasa zúdította rá sérelmeit, ő laza nemtörődömséggel megtörölközött, majd feltette a fejére a dobogósoknak járó piros sapkát.

Ez volt az a jelenet, amikor elkezdtem tapsolni a tévé előtt. Igen, ez kell a szériának, ez a valódi “IndyRivals”.

Sage Karam pedig a színtiszta arany, az a versenyző, akire az IndyCarnak a legnagyobb szüksége van. Egy igazán megosztó személy, aki nem tisztel se Istent, se embert, akit a nézők imádnak utálni. A NASCAR-nak ott van erre Kyle Busch, vagy éppen Brad Keselowski, az amerikai open-wheelt tekintve viszont a Champ Car éráig kell visszamenni ahhoz, hogy Paul Tracy személyében megtaláljuk az utolsó pilótát, aki betöltötte ezt a szerepet.

Kedvességgel, aranyossággal, vicceskedéssel és humorral lehet rajongókat szerezni, de a főcímeket nem a sziporkázó egysorosok szolgáltatják. Meg lehet nézni a Twittert/Redditet, fórumokat stb.; az emberek vitázni szeretnek, intelligens és unintelligens pro/kontra érveket puffogtatni kedvenceik mellett, virtuálisan elharapni egymás torkát. Mi vált ki nagyobb indulatokat, generál ezáltal publicitást adott szériának/versenyzőnek: poénos idézetek, vagy kegyelmet nem ismerő manőverek a pályán, pimaszsággal fűszerezve azon kívül? Előbbi főként csak a hardcore rajongókat nyűgözi le, utóbbiból kialakult viták viszont még a sportot ilyen mélységekig nem követők figyelmét is felkeltik.

Az IndyCar rosszfiúja szerepre Karam egy főnyeremény. Fiatal, amerikai, éhes a sikerre, agresszív és nem illetődik meg akkor sem, ha egy sokat látott veterán tűnik fel mellette. Iowában ráhúzott Carpenterre, amit egy pillanatra sem tagadott, mi több, meg sem bánt.

Sőt, azt is világossá tette, hogy ha úgy hozza a sors, akkor megint ugyanezt fogja tenni. Nem érdekli mit mondanak róla, csak a jó eredmény számít. Jellemzően az a típus, akit a versenyzők és a szurkolók egy része a pokolba kíván, mások viszont a végletekig rajonganak érte.

Mindennek fejében pedig tehetséges is, és ha kellő tapsztalatot is szerez, akár a bajnoki címig is viheti. Akkor pedig még jobban fogják gyűlölni és imádni.

Ez a kölyök, akinek a kora miatt még a valódi pezsgőzés is elmaradt az iowai pódiumon, remekül eladható, az IndyCar pedig ássa el magát, ha ezt az adu-ászt nem használja ki.

Az Iowa Corn 300 0.40-es televíziós rátát ért el az NBCSN-en, ami 30%-os növekedést jelent a 2014-es évhez képest, tehát a nézettségi adatok terén továbbra is tart az IndyCar jó szériája. Emlékszem, mennyi pesszimista véleményt olvastam, amikor kiderült, hogy idén júliustól a NASCAR is ezen a csatornán lesz látható. Sokan ebből azt a következtetést vonták le, hogy az IndyCar jóval kevesebb figyelmet fog kapni, szerencsére viszont nem lett igazuk. Sőt, a NASCAR elég szép kis promóciót csinál a szériának, értem ez alatt nem csak a közvetítés alatti, de modern korunk legfontosabb közösségi csatornáján, a Twitteren való megemlítéseket is. Jó látni, hogy nem csak a stock-carral foglalkozó riporterek/újságírók, de még a NASCAR-hoz köthető, rendkívül népszerű paródiaprofilok is kimelt figyelmet fordítanak az IndyCarra, ami úgy tűnik működik, lévén számos tweetet olvasni, amelyben olyan NASCAR szurkolók beszélnek a szériáról, akik saját bevallásuk szerint előtte soha nem nézték.

A verseny előtt egyperces néma csenddel tisztelegtek a pénteken elhunyt Jules Bianchi előtt. Max Chilton Indy Lights-ban aratott rajt-cél győzelmét ajánlotta fel egykori Forma-1-s csapattársa emlékének, míg a KV Racing pilótája, Stefano Coletti – aki gyerekkora óta ismerte a francia tehetséget – az autójának orrára helyezett ‘God Speed Bianchi’ felirattal tisztelgett. A 25 éves monacói versenye azonban nem tartott sokáig, miután a 191. körben a pálya belső falának ütközött. Szintén baleset vetett véget a Chip Ganassi Racinges Charlie Kimball futamának is, akinek így csak 170 kör jutott az iowai őrületből.

Az IndyCar 2015-ös szezonjából már csak három forduló maradt hátra: legközelebb augusztus 2-án, Mid-Ohióra látogat a mezőny, majd két héttel később, 23-án érkezik az 500 mérföldes Triple Crown utolsó állomása a Pocono Raceway-en, végül pedig 30-án jön a szezonzáró, duplapontokért zajló szezonzáró a Sonoma Raceway-en.

 

0000000000000000026.jpeg 

 

képek: IndyCar

 

hirdetés

hirdetés

hirdetés

Ez a weboldal a jobb felhasználói élmény érdekében cookie-kat használ.
Elfogadom
Elutasítom
Privacy Policy