Mennyiért viszi vásárra a bőrét az IndyCar mezőnye? -

A május 24-én esedékes, 99. Indianapolis 500 gyorsan bevette a mainstream médiát világszerte, sajnálatos módon azonban nem abból az aspektusból nézve, ahogyan az IndyCar és annak rajongói szerették volna.

Az év legfontosabb versenyének eddigi edzései során öt látványos baleset és egy műszaki hiba következtében lángra kapó autó szolgáltatta a vezércikkek fő témáját, amelyek mondani sem kell, erőteljesen kongatták a vészharangokat a vasárnapi futamot illetően. Mindezt csak tetézte, hogy a legutolsó incidens sajnos kis híján tragédiával zárult, és csak helyszínre érkező biztonsági csapat gyors reagálásának köszönhető, hogy az IndyCar egyik legnépszerűbb pilótájáról, James Hinchcliffe-ről már nem múlt időben beszélünk.

A motorsportban a rizikó mindig is jelen volt, van és lesz, még a legnagyobb odafigyeléssel, innovációkkal sem lehet maximális biztonsági körülményeket tekinteni. Mindezt a legjobban Mike Helton, a NASCAR elnöke fogalmazta meg Dan Wheldon 2011-es, Las Vegas-i halálos balesetét követően:

„Az elmúlt vasárnap emlékeztet bennünket arra, hogy hiába a több milliárd órányi munka a biztonság növelésének irányába, ez a sport továbbra is veszélyes marad. Biztonságosabb ma, mint valaha volt, de nem számít milyen keményen dolgozol ezen, képtelenség kizárni minden olyan tényezőt, ami katasztrófához vezethet. Az előre nem prognosztizálható körülmények bármikor okozhatnak nagyon kemény helyzeteket. Vannak olyan szituációk, amelyek felettünk állnak és bármennyire is szeretnénk, nem tudunk ellenük védekezni, felkészülni rájuk, azért, mert egyszerűen lehetetlen.”

A versenyzők mindezzel tisztában vannak és a kockázatok maximális ismeretében is alig várják, hogy autóba ülhessenek, pusztán azért, mert ez az életük. A fiatal, pályájuk elején álló pilóták túlnyomó többsége saját, a családja, valamint – legalábbis a szerencsésebbje – szponzorok segítségével finanszírozza a sportban való részvételét, miközben abban reménykednek, hogy egy napon ők is a a befutott versenyzők elit klubjának tagjává válnak, ahol – a hírnév és csillogás mellett – már komoly béreket kapnak szolgálataikért.

A motorsport showbusiness is egyben, milliók szórakoztatása a cél, a legnagyobb nevei pedig annyit keresnek, amely simán felveszi a versenyt az amerikai football, vagy akár a profi box legjobbjaiéval. Kétségtelenül a legnagyobb számok a Forma-1-ben repkednek, ahol az ügyeletes szupersztár, Lewis Hamilton – aki legalább annyit szerepel zavaros nőügyei, divatozása és celeb státusztba emelt kutyái révén a bulvárlapokban, mint a sportrovatban – épp az imént hosszabbított szerződést a Mercedesszel, aminek értelmében egy közepes afrikai állam éves költségvetésével felérő százmillió fontot fog zsebre vágni három év alatt.

Bár ennyi pénz nem forog a NASCAR-ban, de az ottani élmezőnynek sem kell havonta segélyért sorba állnia. A Forbes kimutatása szerint a legmagasabb kategória, a Sprint Cup legnagyobb sztárja, a 2002 óta minden évben a bajnokság legnépszerűbb versenyzőjének választott Dale Earnhardt Jr. 2014-ben 25.6 millió dollárt keresett, lepipálva ezzel a hatszoros bajnok Jimmie Johnsont, aki 25 milliót szedett össze a szezon során. A teljes évados szerepléstől idén év végén visszavonuló Jeff Gordonhoz már „csak” 18.2 millió vándorolt, félmillióval lepipálva a negyedikként rangsorolt Tony Stewartot, aki gázolási ügye és emiatt kihagyott futamai ellenére is 17.3 millió dollárral lett gazdagabb, míg a pályafutása első Cup bajnoki címét tavaly megszerző Kevin Harvick-hoz 14.2 millió vándorolt.

Mi a helyzet azonban az IndyCarral, amely – ahogyan az elmúlt napokban bizonyítást nyert – a motorsportok talán legveszélyesebb formáját tudhatja magáénak, azaz az open-wheel autóval futott oválversenyeket? A kérdés az Indianapolis Start is foglalkoztatta, úgyhogy fogták magukat és utána is jártak.

„Nem igazán van helyem az NFL-ben és borzasztó vagyok, ha baseball labdát kell elütni” – mondta a CFH Racing társtulajdonosa/oválversenyzője, aki az Indy 500 vasárnapi kvalifikációja előtt repült egy látványosat Dallara-Chevy-jével. „Szóval, itt vagyok. Ingyen is csinálnám, mert ez az, amit szeretek.”

Nem véletlenül hozta fel a kétszeres indianapolisi rajtelső az NFL-t és az MLB-t. A szomorú valóság az, hogy az ezekben a ligákban (de ide lehet még sorolni az NBA-t és az NHL-t is) a legnagyobb nevek egymagukban többet keresnek, mint az Indy 500 élmezőnye összesen.

Az Indianapolis Star rámutatott arra, hogy az IndyCarban jelenlévő fizetések nem csak, hogy kevésbé impozánsak a fenti sportágakban uralkodóknál, de sokkal titkoltabbak is. Ahhoz, hogy némi képet kaphassanak a témáról, különféle versenyzőkkel készített interjúk során ügyesen kicsikart válaszokra, menedzserek és egyéb bennfentesek fű alatt adott információra, valamint olyan kirívó esetekre volt szükség, amikor valamilyen bírósági okirat mellé került nyilvánosan csatolva egy-egy szerződés. Mindezekből pedig az derült ki, hogy a széria legnagyobb nevei is csak 1.5 millió dollárt keresnek évente, míg az alacsonyabban rangsorolt kollégáiknak meg kell elégedniük egy hatszámjegyű összeggel. Ez nagyjából megegyezik azzal, amit például a fent szóba került Lewis Hamilton egy hétvége alatt lazán eltapsol.

„Közel sem fizetik meg őket annyira, mint azt érdemelnék figyelembe véve azokat a veszélyeket, amelyeknek kiteszik magukat” – nyilatkozta a volt F1-es és IndyCar versenyző, egyben az idei Indy 500-on a Schmidt Peterson Motorsports-nál vezető Conor Daly édesapja, Derek Daly.

A Chip Ganassi Racing húszéves újonca, Sage Karam az elmúlt héten testközelből nézhette végig, amint kollégája, egyben barátja, Josef Newgarden hajmeresztő szaltót mutat be az IMS 2.5 mérföldes oválján.

„Josef az egyik legjobb barátom a szériában és látni őt így, fejjel lefelé – miközben én az autómban ülök és arra várok, hogy kimehessek a pályára és versenyezzek – nem valami jó érzés, de ez a sport része. Tudom, hogy nehéz idők járnak most a versenyzésre. Ez egy rendkívül drága sport. Nem úgy megy, hogy elmegyünk, veszünk egy kosárlabdát húsz dollárért és már kezdődhet is a szezon. Ott vannak a srácok az NBA-ben, akik harmincvalahány milliót keresnek évente, itt [az IndyCarban] viszont valószínűleg egy maroknyi versenyző van csak, akik elérik a hétszámjegyű összeget. Olyan sportot űzünk, ami nagyon-nagyon veszélyes, ahogyan ezt az elmúlt néhány napban és években láthatták is.”

Az Indianapolis Star arra is rámutatott, hogy az IndyCarban nincs egy kollektív, versenyzők érdekeit védő szervezet, amely a kontraktusokat megosztaná arra hitelesített szakemberekkel, ahogyan olyan egységes szerződésminta sem áll rendelkezésre, amelyben egy minimális fizetésküszöböt határoznának meg.

„Nincs szabad információáramlás, ráadásul egy harmadik fél is jelen van: a szponzor” – nyilatkozta Marco Andretti ügynöke, John Caponigro, akinek cége már számos NBA és NFL játékos kontraktusát is kezelte.

„Minden egyes csapat és versenyző között kötött szerződés más és más” – indokolta a fizetések meghatározásának egyik problémáját Karam menedzsere, Mickey Ryan, akinek többek között Dario Franchitti és a néhai Dan Wheldon is ügyfelei között volt.

Az Indianapolis 500-on való részvétel nem feltétlenül adott versenyző tehetségétől függ. Miután a sportban nem forog elég pénz, így egyes pilóták pusztán a pénztárcájuk segítségével is elérhetik, hogy ott legyenek a mezőnyben. Ezen nem lepődik meg senki, hiszen a motorsport valamennyi szakágában és kategóriájában kollektíve megfigyelhető ez a jelenség, noha mindenki tudja, hogy ez egyáltalán nem egészséges.

„Ez szó szerint olyan, mint elmenni egy reptéri autókölcsönzőbe” – vélekedik a helyzetről Derek Daly. „Fizetsz nekik és ők cserébe adnak egy autót. Ugyanígy működik itt is, fizetsz a csapatnak és ők ezért adnak neked egy versenyautót, valamint ezzel együtt annak felkészítő csapatát is. El tudnák képzelni mi lenne, ha az Indianapolis Colts-nál ott lenne egy irányító, aki ilyen módon jutott a pozíciójába? Mindenki kifütyülné és mindenért amit tenne, csak kritizálnák. Az összes újság a franchise-t pofozná. Itt viszont elfogadott lett. Mi valójában saját hitelünk elvesztését gyorsítjuk fel azzal, hogy a mezőnyt fizetős versenyzőkkel töltjük fel.”

Az IndyCar topcsapatai, mint a Chip Ganassi Racing, a Team Penske és az Andretti Autosport a kiemelt versenyzőiknek garantált fizetést adnak.

Amikor Helio Castronevesnek 2009-ben meggyűlt a baja az amerikai adóhatósággal, a bírósági eljárás során nyilvánosságra került, hogy a brazil 2000-’02 között mintegy 6 millió dollárt keresett a Team Penske-nél. Hiába tart azóta Castroneves már három Indianapolis 500 győzelemnél, ez a fizetési kivonatán aligha látszódhat meg.

„Azt mondanám, hogy a top tíz legjobb versenyző régen többet keresett, mint amennyit a jelenlegi élmezőny” – vélekedett Daly.

Példának okáért: A később IndyCar bajnoki címet és Indy 500 győzelmet szerzett Ryan Hunter-Reay 2005-ös szezonra szólt Champ Car szerződése értelmében 175.000 dollár alapfizetést kapott, valamint a helyezésekért járó pénzdíj egy bizonyos százalékát: 50%-ot a dobogós pozíciók után, 33%-ot a negyedik-hetedik helyekért, míg a nyolc-tizedikért már csak 20%-ot.

Bár számos versenyző – mint pl. Carpenter – azt állítja, hogy ingyen is pályára lépne, akad olyan is, aki viszont nyíltan kimondja ennek ellenkezőjét.

A Team Penske regnáló IndyCar bajnoka, Will Power ugyanis nem szégyelli bevallani, hogy a kellő ellenszolgáltatás nélkül nem húzna sisakot a fejére:

„Nem csinálnám, ha nem lennék megfizetve.”

képek: IndyCar, AP