Haláli szurkolók -

FIGYELEM, A USARACING EDDIGI LEGSZEMÉLYESEBB, LEGFURCSÁBB, LEGMORBIDABB CIKKE KÖVETKEZIK. AKI AZ ILYESMIT NEM KULTIVÁLJA, AZ MÁR MOST HAGYJA ABBA AZ OLVASÁST ÉS INKÁBB KATTINTSON IDE NÉHÁNY RÁZÓS INDYCAR PILLANATÉRT.

Aki személyesen ismer, az már meg sem lepődik azon, hogy az egyetlen, a motorsportok tárgykörén kívül eső helyi szokás, amit irigylek az amerikaiaktól, az a Halloween.

A sors a megszokottnál kissé morbidabb lelkivilággal áldott meg, de azért mondhatni társadalmilag tökéletesen elfogadott formában. Nem járok éjféltájt temetőkbe Edgar Allan Poe-t (aki egyébként szerintem egy őrült zseni volt) olvasni egy szál gyertyával a kezemben, de az átlagnál (jóval) több fekete cuccom van, nem botránkozom meg a vigyorgós-koponyás ékszereken (hanem viselem őket), imádom a The Cure-t, szoktam mosolyogni is, tinédzser koromban pedig temetkezési vállalkozó szerettem volna lenni, de ahogyan az lenni szokott, az élet egy teljesen más irányba terelt.

Mielőtt még az olvasó zavartan elkezdené vakargatni a fejét, hogy egy ilyen bevezetővel kezdődő iromány mi a búbánatot keres egy autósporttal foglalkozó oldalon, annak elmondom, hogy ez a kis prológus nagyon is kapcsolódik a következő témához.

Gondolom, a fentiek alapján már nem hat a meglepetés erejével, ha azt mondom, hogy a kedvenc dokusorozataim egyike a Best Funeral Ever címet viseli (magyarul is ment anno talán a TLC-n). Szóval, történt a minap, hogy éppen ennek egyik epizódját néztem, amikor eszembe jutott róla egy régi cikkem.

Ebben a morbid rajongói túlkapásokról volt szó, ezt azonban a technika ördöge elragadta- vagy legalábbis ez a magyarázat szebben hangzik, mint bevallani, hogy az én saját hülyeségem miatt szívódott fel. Na, szóval, ebben a cikkben (R.I.P.) érintettem néhány olyan sztorit is, amelyben egy-egy szurkoló konkrétan még a saját temetését is kedvenc csapata színeiben képzelte el, sőt, ezen kívánságát a biztonság kedvéért még végrendeletbe is foglalta.

Innen jött az ötlet, hogy ez utóbbi téma önmagában is megérne egy külön misét, mivel, mint tudjuk, szurkoló és szurkoló között különbség van, őrültekre pedig az autósporton belül sem kell sokáig vadászni.

Szóval, azon keveseknek, akik még mindig olvassák ezt a cikket, kezdjük az alapokkal:

Általánosságban három típusú rajongó van:

1. Aki megnézi a tévében a versenyeket, utána anyáz egyet a fórumokon, a Facebookon, Twitteren stb., és ennyi, a következő közvetítésig éli tovább unalmas mindennapjait, maximum csak a sporthíreket olvassa el.

2. Aki már komoly pénzeket is képes feláldozni arra, hogy a lehető legtöbb futamot élőben, a helyszínről izgulhassa végig, miközben évente lecseréli a fél ruhatárát képező pólókat, sapkákat, mert a kedvenc csapata új színekkel/logókkal stb. vág neki a következő szezonnak.

3. Akinek pedig a sport már sokkal többet jelent, mint a nagy átlagnak, ezért olyan dolgokat is képesek meglépni, amin a többség legjobb esetben csak a homlokát ráncolja. Ilyenek például, akik képesek kedvencüket akár magukra is tetováltatni.

Ebben a cikkben azonban az utóbbi típus azon alkategóriájába tartozó rajongókat helyezem előtérbe, akik szó szerint értelmezték a „sírig tartó – pontosabban azon is túlmutató – szurkolás” fogalmát.

Manapság már egy valamirevaló temetkezési vállalkozó sem lepődik meg, ha olyan kéréssel fordulnak hozzájuk, hogy az elhunytat kedvenc focicsapata mezében helyezzék örök nyugalomra, vagy éppen hamvait szórják szét a csapata stadionjának gyepén. Az ilyen és ehhez hasonló kérések az autósportot sem kerülik el, különösen igaz ez a nagy múltú, tradicionális aszfaltcsíkokra. A Daytona International Speedway évekkel ezelőtt, felmérve a növekvő igényeket, kérelmezte a floridai szenátusi bizottság előtt, hogy engedélyezzék kolumbáriumok felállítását a létesítmény területén, amelyek elhunyt NASCAR rajongók végső nyughelyéül szolgálnának. A kérelmet végül elutasították, csalódást okozva meglepően sok szurkolónak. Pedig az ötlet egyáltalán nem volt mondható radikálisnak, hiszen számos labdarúgó klub, mint például a Boca Juniors, az Atletico Madrid, a Real Betis, a Manchester City és legutóbb a Barcelona egyaránt biztosít temetkezési helyet leghűségesebb rajongóiknak a stadionjukban, vagy annak közelében.

Csúnyán hangzik, vagy nem, de a temetkezés mára óriási üzletággá vált, egy ilyen profilú cégnek pedig maximálisan alkalmazkodni kell a kérésekhez, legyenek azok bármennyire extrémek is. Ilyen volt például az az olasz Ferrari megszállott, aki családja legnagyobb megrökönyödésére azt írta végrendeletében, hogy a kedvenc luxusautójával együtt temessék el. Mivel emberünk épelméjű volt, ezért a rokonságnak le kellett nyelnie a békát és nem tehetett mást, mint hogy végignézik, amint az elhunyttal együtt a horribilis értékű vörös csodát is elföldelik.

Vannak persze olyan esetek is, amikor maguk a hozzátartozók fejéből pattan ki nem éppen hétköznapi ötlet eltávozott szerettük előtti tisztelgés kapcsán. Ilyen volt, amikor egy oregoni család úgy döntött, utolsó út helyett egy utolsó körre küldi el elhunyt rokonát.

Egy George Helms nevű úriember egész életében óriási NASCAR rajongó volt, minden évben a lehető legtöbb versenyre kilátogatott, gyűjtötte a relikviákat, bálványozta a versenyzőket. Eddig lényegében semmi extra, sportrajongók millióira illik ez a leírás, ami azonban Helms halála után történt, már korántsem. A 196 cm magas, több, mint 180 kilogramm súlyú férfi egyik legnagyobb vágya mindig is az volt, hogy egyszer megtapasztalja, milyen is egy valódi versenyautóban száguldani, azonban méretei miatt erre sajnos nem nyílt lehetősége. Mármint életében. Miután ugyanis 54 éves korában szívinfarktusban meghalt, a családja célul tűzte ki maga elé, hogy ha törik, ha szakad valóra váltják „Big George” álmát. Így történt meg, hogy 2008 februárjában, a NASCAR Nationwide sorozat harmadik futamának pénteki edzésén az Elite 2 Racing csapat színeiben versenyző Mike Harmon autójának tűzoltókészülékéhez rögzítették a Helms hamvait tartalmazó urnát, aki aztán ily módon száguldott végig a Las Vegas Motor Speedwayen. Az eseményt követően Harmon, akiról mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy egy beszari, nyámnyila faszi lenne, esküdött rá, hogy amikor áthasított az 1-es és a 2-es kanyaron, tisztán hallotta, amint valaki izgatott, sikítás-féle hangot ad ki az autóban, melyben a versenyzőn és az urnán kívül nem tartózkodott senki.

Miután kiszállt az autóból, a pilóta csak ennyit mondott: „Ilyen hangot még soha életemben nem hallottam ezelőtt.”

Olyan is van, aki nem a helyszínt, és még csak nem is a ruhát határozza meg amiben eltemetik majd, hanem az időpontot.

Bizonyos Bill nevű szurkoló szintén élt – és később halt – a NASCAR-ért, hozzátartozóit ezért nem is érte igazán meglepetésként, amikor a férfi közölte velük, hogy mi lesz az utolsó kívánsága akkor, amikor kopogtat a kaszás. Bill kérése ugyanis nem más volt, mint hogy a temetésére csakis kizárólag NASCAR versenynapon kerülhet sor. Az elkerülhetetlen egy hétfői napon következett be, méghozzá egy olyan héten, ami üres volt a széria naptárában, így a végtisztesség megadásával közel két hetet kellett várnia az elhunyt családjának. Bill unokahúga később elmondta, hogy azon sem lepődött volna meg, ha a koporsó tele lett volna matricázva, akár egy versenyautó a szponzorokkal. „Tudom, hogy ez tiszteletlenül hangzik, de jól éreztem magam életem első – és egyetlen – NASCAR temetésén, mert úgy hiszem, minden Bill bácsi akarata szerint történt.”

Azt pedig már csak halkan teszem hozzá, szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem a november végi holtszezonban távozott az örök vadászmezőkre, mert akkor körülbelül három hónapot kellett volna várni arra, hogy végleg nyugalomra helyezhessék.

Gyászjelentések között gyakran találkozni olyan sorokkal, melyekben megemlítik az elhunyt legfőbb érdeklődési körének tárgyát, mivel az az illető életének egy fontos szegmensét képezte, mint például: „Imádott vadászni és rajongott a Forma-1-ért” vagy „Szerette a családját, a jó ételeket, a minőségi borokat és az Indianapolis 500-at”. Az egyik online megemlékező oldalon egy bizonyos „NASCAR Debbie” előtt tisztelegtek, akiről a következőket írták: „Egy NASCAR megszállott, aki mindent szeretett ebben a sportban, élete meghatározó része volt. Mindörökké rajong Tony Stewartért”, míg egy Jonathan nevű IndyCar szurkoló esetében a hozzátartozók úgy fogalmaztak, hogy szerettük „meglátta élete versenyének kockás zászlaját”.

Az angolszász nyelvterületen rendkívül népszerű ehow.com nevű oldal külön cikkben foglalkozik a saját készítésű, autósport témájú sírcsokrokkal és koszorúkkal, tippeket adva arra az esetre, ha a gyászoló saját kezű virágkompozíciókkal szeretne tisztelegni elhunyt rokona/barátja előtt.

A koporsó-biznisz pedig soha nem látott virágkorát éli, a hatalmas kínálat ellenére azonban újabb és újabb egyéni kívánságoknak kell megfelelniük.

A kérdés már csak az, hogy mi kavarogna némely versenyző fejében, ha meglátná, amint egy őt és autóját szimbolizáló koporsót eresztenek a föld alá.

És aki még további, morbid furcsaságokra kíváncsi, annak ajánlom a Talladega Superspeedway-ről szóló cikket, amiben minden van indián átoktól kezdve rejtélyes haláleseteken keresztül hátborzongató véletlen egyebeesésekig.