Máris megvan az év versenye?

Ha létezik pokol és annak egyik eldugott kínzókamrájában az IndyCar louisianai fordulóját vetítik végtelenítve, akkor a mennyország elit sportbárjainak kiemelt programja csakis a múlt vasárnapi, alabamai verseny lehet.

A Honda Indy Grand Prix of Alabama ugyanis maga volt a színtiszta arany, egy tízes skálán mérve tizenegyes értéket érdemlő show. Lehengerlő csaták, mi, több, harcok, elképesztő izgalmak stratégiai háborúval megfűszerezve, ami egy olyan végkifejletben csúcsosodott ki, melynek láttán valamennyi műkedvelő sportrajongó megnyalhatja mind a tíz ujját.

A kilencven körös őrültre ha megveszekedek sem tudnék semmi negatívumot mondani, olyannyira, hogy ha valaki csak egyetlen, épített pályás autóversenyt akar megnézni élete során, akkor melegen ajánlom, hogy ez legyen az [mondjuk ide kattintva].

A 2015-ös IndyCar szezon eddig első három futama nem igazán váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket: St. Petersburgben a törmelékeké volt a főszerep, Louisianában pedig az időjárás hozzájárulásával sikerült összehozni a motorsport történetének egyik legrosszabb versenyét. Az utcai pályák Indianapolis 500-aként is aposztrofált Long Beach-i forduló már jóval nyugodtabbra sikeredett, ami egyrészt az előzményeket tekintve nem volt baj, másrészt viszont a laposságával finoman szólva sem közelítette meg a finnyásabb IndyCar rajongók által elvárt ingerküszöböt.

A Barber Motorsports Parkban látottak azonban minden eddigiért kárpótoltak, amelyen szerencsére még az eddigi sorminta is folytatódott, ugyanis idén négy versenyből immár negyedszer avatott a széria új győztest (ráadásul mind különböző csapatoktól), legutóbb ráadásul egy olyan pilóta személyében, aki pályafutása során először látogathatott el az IndyCar Victory Lane-jére.

Az Ed Carpenter Racing és a Sarah Fisher Hartman Racing házasságából idén létrejött CFH Racing versenyzője, Josef Newgarden teljesen esélytelennek számított az alabamai győzelemre, amit jól példáz, hogy a fogadóirodák 16-szoros szorzót fizettek elsősége esetén. Szerencsére azonban újfent bebizonyosodott, hogy itt bármi megtörténhet, és hiába tartották úgy sokan, hogy a szezon a Team Penske vs. Scott Dixon párharcról szól majd, érkezett egy kiscsapat – mi több, kettő -, akik megmutatták, hogy nem csak a hozzájuk képest hatalmas költségvetésből gazdálkodó, bajnokokat a soraikban tudó gárdákra kell odafigyelni.

Ez pedig annyira klasszikusan IndyCar.

Newgarden összesen 46 körön keresztül vezette a mezőnyt, ami annak fényében csak még impresszívebb, hogy ezt megelőzően, 54 verseny alatt összesen 21 körön át állt az élen. Egy remek pitstratégiát követően a 70. körben került a verseny során másodjára az első helyre a győzelmet innentől nem is engedte ki a kezéből. Nyugodt, hibamentes vezetéssel, a rá nehezedő nyomást tökéletesen kezelve teljesítette az utolsó húsz kört, mit sem törődve az olyan fenyegetésekkel mögötte, mint a háromszoros bajnok Dixon, vagy a hajrában vészesen közeledő Graham Rahal.

A 24 éves amerikai azonban a leintés után elárulta, hogy a látszat ellenére korántsem volt halálosan nyugodt, amint 55. IndyCar versenyén a győzelem felé haladt.

“El nem tudom mondani, hogy milyen ideges voltam. Versenykörülmények között, normál esetben nem vagyok az, de már olyan hosszú idő óta vártunk erre. Nem hiszem el, hogy ez most végre megtörtént. Az autó és a csapat megkönnyítette a dolgomat, ők érdemlik meg a győzelmet. Tudtam, hogy ezek a napok el fognak jönni ezzel a csapattal. Irány a következő verseny és próbáljuk meg megcsinálni újra!”

barb12.jpeg

Ha azt hinnénk, hogy Newgarden győzelménél nagyobb meglepetés nem történt a futamon, akkor ennek megcáfolásául elég csak az őt követően leintett versenyző nevére pillantani. A dobogó második fokára ugyanis nem más állhatott fel, mint az a Graham Rahal, akinél jobban talán csak az alatta lévő Honda aero kitet és erőforrást használó autó volt lesajnálva. A 25 éves amerikait az elmúlt évek során a legtöbben már elkönyvelték egy közepesen – vagy még annyira sem – tehetséges pilótának, aki csak annak köszönhetően volt még mindig a mezőny tagja, hogy az őt foglalkoztató RLL Racing a tulajdon édesapja, Bobby Rahal kezében van. Persze egy fecske nem csinál nyarat mondhatnánk, pláne, hogy Grahamnak tavaly is sikerült elcsípnie egy második helyet, azonban az Alabamában nyújtott produkciója mégis sokkal többről szólt. Rahal 2.0 ugyanis olyan vezetést mutatott be a 2.3 mérföld hosszú, 17 kanyarból álló pályán, amelynek láttán még a legszőrösebb szívű kritikus [jelen!] is inkább néma csendben maradt, mi több, elégedetten biccentett.

Azt már az elejétől fogva látni lehetett a hétvége során, hogy a 15-ös Dallara-Hondára oda kell figyelni, hiszen a japán gyártó alá tartozó autók közül messze Rahalé volt az, amely a legjobban teljesített . Az edzéseken futott hosszabb etapjai a legkiegyensúlyozottabbak voltak márkatársaihoz viszonyítva, míg a kvalifikáción már egyenesen ő lett a leggyorsabb hondás. A második hely viszont még így is több volt, mint megdöbbentő.

A verseny után Rahal – aki az utolsó négy kör alatt több, mint hat tizedet hozott a spórolós üzemmódban hajtó honfitársán – elmondta, a csapatával azt hitték, hogy Newgarden nem húzza ki üzemanyaggal a végéig, amely sejtésük végül nem igazolódott be, de az ezüstérmes pozícióval még így is maximálisan elégedettek lehetnek.

“Nagyon büszke vagyok a Steak ‘n Shake [Rahal autójának szponzora] sácokra. Rendkívül keményen dolgoztak, én pedig 110 százalékkal vezettem minden körben ma” – nyilatkozta a boldog Rahal. “A Honda fantasztikus munkát végzett. A csapat hosszú utat tett meg és azt hiszem, hogy bizonyítottunk.”

Az RLL Racing második helye mellett a szintén a Hondához tartozó Andretti Autosport két versenyzője, Ryan Hunter-Reay és Carlos Munoz is sikeresen bejutott a legjobb hatba, amely eredmény elégedettséggel töltheti el az elmúlt hetekben megannyit kritizált gyártót. A konkurens Chevrolet-hez mért korábbi elmaradásuk miatt számos pletyka kapott szárnyra a teljes IndyCar projektjük átszervezésétől kezdve egészen a szériából való távozásukig.

Utóbbi alapját az adta, hogy a cég szerződése 2015 végén lejár az IndyCarral, a hosszabbítással kapcsolatban pedig néma csend honolt. A hallgatást azonban az alabamai hétvégén a Honda Performance Developement vezetője, Steve Eriksen törte meg, aki elárulta, hogy a kontraktus megújítására nagyon nagy esély van.

Hogy erre mikor kerül sor, az még a jövő zenéje, egy dolog azonban biztos; a cég április 30-án, csütörtökön – három nappal az indianapolisi oválteszt előtt – tervezi lerántani a leplet a superspeedway-re szánt aero csomagjáról.

Visszatérve Barberre: a harmadik pozícióban a Chip Ganassi Racing gyönyörűséges [távol állt tőlem a szentimentális, túlzott érzelmekkel fűtött gondolkodásmód, de ez a Coca-Cola festés k*rva szép volt, na] #9 Dallara-Chevy-jét vezető Scott Dixon végzett. Az új-zélandi versenyzőnek tehát ezúttal sem sikerült győzelmet aratnia ezen a pályán, de legalább az eddig bevett sémán nem esett csorba és akárcsak az eddigi összes barberi futamon, most is dobogóra állhatott, a mérlege pedig négy második hely és immár két harmadik. Csak nem dől azért kardba.

A pole pozícióból indult Helio Castronves napja azonban nem alakult valami jól, és bár a verseny több szakaszában is kimondottan jó pozíciókban harcolt, végül csak a tizenötödikként látta meg a kockás zászlót köszönhetően annak, hogy az utolsó körben kifogyott autójából az üzemanyag.

A Team Penske napja amúgy sem volt leányregénybe illő Barberen.

A második rajthelyről indult Will Power először blokkolás miatt kapott figyelmeztetést, majd egy áthajtásos büntetést róttak ki rá elkerülhető ütközés miatt, miután a pitből kijövet, a 2-es kanyarban összeakadt az éppen érkező Takuma Satóval. Az AJ Foyt Racing japánja teljes mértékben vétlen volt a dologban, mégis Power értetlenkedett a csapatrádión amiatt, hogy a versenyirányítás miért is szankcionálta őt, aminek következtében a mezőny végére esett vissza. A problémák ellenére a 34 éves címvédő csodával határos módon mégis csak megszerezte a negyedik pozíciót.

Juan Pablo Montoya sem fogja a kedvenc versenyei között számon tartani az idei alabamai fordulót. A kolumbiai az egész hétvégét végigszenvedte: az időmérőt a kiábrándító tizenötödikként fejezte be, míg a verseny 28. körében volt egy kisebb afférja a Chip Ganassi Racinges Charlie Kimballal, amit ugyan megúszott egy figyelmeztetéssel, de a sérült első szárnya miatt be kellett iktatnia egy extra kiállást. Montoya végül a 14. pozícióban zárta a futamot, de az összetettbéli vezetését – köszönhetően közvetlen ellenfelei hasonlóan pocsék eredményeinek – még így is sikerült megőriznie.

A csapatújonc Simon Pagenaud-nak sem jött ki a lépés, aki a stratégia miatt végzett végül a kilencedik helyen.

A legtöbb kritikát a verseny során számomra furcsa módon a Chip Ganassi Racing újonca, Sage Karam kapta. A húszéves versenyző való igaz, hogy nem csinált sokmindent a kilencven kör alatt, végeredményként pedig a tizennyolcadikként végzett, aminek láttán pedig egyesek rögtön az Indy Lights-ba deportálnák vissza. Ami úgy, ahogy van, hülyeség. Nem vagyok az amerikainak az élrajongója, elfogult az irányába pedig pláne nem, de a nonszensz dolog nem az eddigi három futamon mutatott produkciója, hanem az az elvárás és hype, amit a tavalyi Indy 500-on elért kilencedik helye óta körülvette. Az egy darab futam volt – még akkor is, ha számára az IndyCar debütálás is -, ahol kijött neki a lépés, de ebből még nem lett volna szabad azt a következtetést levonni, hogy rögtön első szezonjában szállítani fogja a top 10-eket. Ha majd a szezon végén is ugyanilyen teljesítményt nyújt, akkor lehet ekézni, de én még adnék időt neki.

Megemelném a virtuális kalapom viszont Rodolfo Gonzalez előtt, aki annak ellenére, hogy a Dale Coyne Racing Honda aero kitekkel felszerelt Dallaráját csak a versenyhétvégén vezette először, igazán jó teljesítményt nyújtott.

A venezuelai a futam egy szakaszán top tíz körüli pozíciókban autózott, végeredményképpen pedig komoly sansza volt arra, hogy a 15.-ként fejezze be debütáló IndyCar futamát, sajnálatos módon azonban nem tudott kellőképpen spórolni az üzemanyaggal a végén, így két körrel a leintés előtt kénytelen volt a pit felé venni az irányt és így csak a 20.-ként zárt. Ennek ellenére szívesen látnám további futamokon, mivel agresszív – de nem eszetlen – stílusával színt vitt a versenybe.

Csapattársát, Francesco Dracone-t jelen állás szerint viszont most láttuk utoljára, hiszen szerződése csak az első négy futamra szólt a csapattal, de egyelőre ne bontson pezsgőt senki, hiszen – ha a szezon későbbi részében is – , de még bármi megtörténhet.

A verseny során egyetlen komolyabb baleset sem történt, Long Beach után pedig zsinórban immár másodszor zárult kieső nélkül.

A Honda Indy Grand Prix of Alabamáról még oldalakon keresztül tudnék értekezni, de helyhiány miatt most ettől eltekintek, úgyhogy nézze el nekem mindenki, ha pár fontosabb momentum szó nélkül maradt. Ez a verseny tipikusan az a fajta volt, amelyet ha tízszer megnézünk, tizedszerre is találunk benne valami újdonságot. Muszáj látnia mindenkinek, ez nem vitás. Az évtized egyik legjobb futama volt, nem csak az IndyCarban, de en bloc a komplett motorsportban is.

Ezért is sajnálatos, mi több, fájó, hogy ezt a csodát [pátosz-díjat érdemelnék most már komolyan, de a széria a “hibás” :)] ismételten nagyon kevesen látták élőben, miután 0.25-ös rátát (kb. 300.000 néző) ért csak el az NBCSN-en. Nem tudják, mit hagytak ki.

Most pedig tényleg kezdődhet az év legszebb időszaka, vagyis a MÁJUS HÓNAP az Indianapolis Motor Speedway-en!

 

 

 A Honda Indy Grand Prix of Alabama végeredménye: 

 barb14.jpeg

 

 

képek: IndyCar

Ez a weboldal a jobb felhasználói élmény érdekében cookie-kat használ.
Elfogadom
Elutasítom
Privacy Policy