Az idiotizmus magasiskolája

Az IndyCar ismét bebizonyította, hogy a hülyeségnek is vannak határai, de ők nem félnek megkerülni.

Időről-időre beigazolódik, hogy az amerikai open-wheel versenyzés legmagasabb kategóriájaként számon tartott széria valamilyen extrém mazochizmus által vezérelve imádja magát lábon lőni. Most megint pontosan ez történt.

 

Figyelem, akiknek lelkivilágát érzékenyen érintik a keresetlenebbül megfogalmazott mondatok, ne olvassanak tovább, inkább kattintsanak ide cuki állatos gifekért, csak hogy ne érezzék hiábavalónak a fenti sorok elolvasásával elvesztegetett másodperceket.

 

Amikor az első híreket megláttam arról, hogy ki lett a széria vadonatúj versenyigazgatója, komolyan azt hittem, hogy lefordulok a székről. Mint ismeretes, a pozíció már szeptember 5-e óta üresen tátong, miután Beaux Barfield hivatalosan is benyújtotta lemondását és visszatért régi közegébe, a sportautózás világába. Az IndyCar akkor úgy nyilatkozott, hogy nem sietik el a döntést a szakember utódjának megtalálása okán, amiből én, mint naiv kis fotelszurkoló arra következtettem, hogy egy igazán alkalmas személyt keresnek a széria egyik legfontosabb pozíciójába. Hát kurva nagyot tévedtem, a tisztség ugyanis nem más által került ismét betöltésre, mint az amerikai autósport legirritálóbb seggfeje címre toronymagasan esélyes Brian Barnhart.

Az a Brian Barnhart, akinek három évvel ezelőtt átgondolatlan, hibás döntései miatt a közvélemény nyomására egyszer már le kellett mondania posztjáról.

És, hogy azok is képet kapjanak ezen úriember munkásságáról, akik nincsenek ezzel annyira képben, a teljesség igénye nélkül nézzük át, hogy milyen hatalmas fiaskók fűződnek a nevéhez.

Barnhart egyik legtöbbet vitatott megmozdulása a 2002-es Indianapolis 500-ra vezethető vissza, melynek 199. körében Paul Tracy szabályos előzést hajtott végre Helio Castronevesszel szemben, amikor azonban baleset történt. A versenyigazgatóság képtelen volt eldönteni, hogy a kanadai manővere a sárga zászlós szakasz előtt, vagy már az alatt történt-e. A történet vége az lett, hogy a futam győztesének Castronevest hozták ki, ezért Tracy csapata, a Team KOOL Green azonnal fellebbezést nyújtott be, amit azonban az akkor Tony George fennhatósága alatt álló IRL elutasított.

Barnhart más alkalmakkor is bizonyította, hogy nálánál még Stevie Wonder is jobb választás lett volna a posztra, ilyen volt a 2010-es edmontoni futam, melynek egyik részese versenyzői frontról ezúttal is Helio Castroneves volt, itt azonban már 2002-vel ellentétben a szenvedő fél szerepét töltötte be. Történt, hogy a sárga zászlós periódust követő újrarajtot megelőzően a mezőny annak rendje és módja szerint felsorakozott a pace car mögött. Miután ismét megkapták a zöld jelzést, Castroneves a belső íven haladt tovább, melyen a következő két jobbos kanyar bevételekor sem változtatott. Ennek következtében az ideális íven érkező Will Power kisodródott, így nem hogy Heliot nem tudta megelőzni, de még a harmadik helyen érkező Scott Dixon is elment mellette. Brian Barnhart az eset láttán azonnal blokkolást kiáltott és áthajtásos büntetésre ítélte Castronevest, megfosztván őt a – szakértők és nagy múltú versenyzők szerint is – megérdemelt győzelemtől. A futamot követően a brazil előtt lement a függöny, és az egyébként folyton jókedvű, olykor már-már tenyérbemászó vigyorú brazil keresetlen hangnemben, az ‘f’ betűs szó aktív használatával küldte el melegebb éghajlatra az IndyCar jelenlévő tisztviselőit, beleértve az önmagát atyaúristennek képzelő Barnhartot is. A műsor miatt Helio komoly pénzbüntetést kapott és a szezon hátralévő részére próbaidő alá helyezték. Az IndyCar közössége azonban egy emberként állt ki mögötte, miközben minden létező médium a versenyigazgató idiotizmusától volt hangos, aki saját privilégiumának tekinti, hogy úgy alkalmazza a szabályokat, ahogyan az neki tetszik. Mert Brian Barnhart úgy gondolja, hogy neki mindent lehet; leordíthatja a versenyzők fejét a csapatrádión keresztül, még akkor is, ha szerencsétlenek semmi kifogásolhatót nem csináltak, pofára osztogathatja a büntetéseket, reprezentálhat a sajtó előtt játszva a nagyokost, miközben alapvető dolgokkal nincs tisztában.

 

Csak a példának okáért: az amerikai autóversenyzést nem követő emberek is tudják, hogy esőben soha nem rendeznek futamot oválpályán, a miértek megértéséhez pedig nem kell atomfizikusnak lenni.

Brian Barnhart viszont 2011. augusztusában bebizonyította, nem hiába tartják róla annyian, hogy hülyébb, mint a sokéves átlag. A loudoni egymérföldes oválon ugyanis megadta a zöld jelzést a mezőnynek…. miközben szakadt az eső. A csapatok hiába könyörögtek, hogy ezzel a lépéssel a pilóták életét sodorja veszélybe, nem volt apelláta, versenyezni kellett. Nem meglepő módon az autókat fizikai képtelenség volt a pályán tartani, számos versenyző a falban végezte, köztük Will Power is, akiben a balesetet követően olyannyira felment a pumpa, hogy autójából kiszállva azonnal a versenyigazgatóság felé vette az irányt, ahol élő egyenes adásban, kamerák kereszttüzében tudatta véleményét a mindenki által ismert, nemzetközi jelzés vehemens használatának formájában. Az incidenst követően az ausztrál pilótából mém lett, Barnhartból pedig ismételten közröhej tárgya, különösen, hogy egy huszárvágással akarta semmissé tenni az újrarajtról hozott határozatát, és az azt megelőző, utolsó, teljes egészében megtett kör állása alapján hirdetett végeredményt.

A szintén 2011-es baltimore-i futam rajtját, mikor is ez a főokos úgy indította el a mezőnyt, hogy még a biztonsági személyzet egyik autója a pályán volt, már nem is említem.

És ez csak néhány példa, melyek viszont jól szemléltetik, hogy mekkora egy istenkomplexusos, ugyanakkor a végletekig alkalmatlan emberről is van szó. Apropó istenkomplexus, nem csoda, hogy annyira öribarik lettek Tony George-al, akinek brancsából Barnhart húzta a legtovább ilyen magas pozícióban, mint a versenyigazgatói. 2011. novemberében aztán az IndyCar akkori vezére, Randy Bernard a csapatok és úgy en bloc a közvélemény nyomására menesztette őt posztjáról, a helyét pedig az ALMS-ből érkező Beaux Barfield vette át.

A hatalom azonban nem csúszott ki teljesen a kezéből, hiszen új pozíciójában, mint versenyzésért felelős alelnök, azóta is az ő hatáskörébe tartozik a versenyirányítás kontrollálása, a szabálykönyv hatálya alatt lévő regulák betartatása, az időmérő rendszer valamint a biztonsági csapat és az egészségügyi stáb felügyelete.

A 2013-as torontói hétvégén ráadásul, ha ideiglenesen is, de még a versenyigazgatói pozícióba is visszatért, miután az utolsó pillanatban kiderült, hogy Barfield személyes okok miatt nem tud Kanadába utazni. 

Ahogyan pedig a poszt elején már szó esett erről, Beaux barátunk tavaly ősszel “önként” távozott az IndyCarból az IMSA kedvéért, cirka fél évvel később pedig Barnhart vissza is vehette korábbi pozícióját. Az “önként” szócska nem véletlenül került idézőjelbe, ugyanis megbízható források szerint Barfield valójában Barnhart nyomására volt kénytelen hátat fordítani az IndyCarnak.

Barnhart jónak látta elindítani a versenyt, még ha egy oda nem illő jármű is volt még a pályán

 

A hivatalos kommuniké szerint Barnhartra az IndyCar tavaly felállított, háromfős versenyirányító testületének vezetését bízzák, amelynek működése nem lesz ismeretlen számára, hiszen már az elmúlt évben is annak állandó tagjaként tevékenykedett.

A széria versenyzésért felelős igazgatója, Derrick Walker által bevezetett rendszer némiképp pozitív fényt vethet a jövőre, lévén már csak akkor szabható ki a futamok alatt bárminemű büntetés, ha arra a három steward közül ketten rábólintanak. Ezen szisztéma révén tehát Barnhart – kinevezése ide-oda – továbbra sem hozhat saját szakállára döntéseket a szankciókat illetően.

A bejelentés hallatán a közösségi oldalak mondhatni felrobbantak IndyCar körökben. A rajongók jelentős része szerint ennél borzalmasabb döntés nem születhetett volna és csak újabb bizonyítékul szolgál arra, hogy a vezetés, élén a Hulman & Co. elnökével, Mark Miles-szal egyáltalán nincs tekintettel arra, hogy mi az, amire a szériának szüksége lenne. Az amerikai open-wheel az 1996-os szakadás óta a szakadék szélén egyensúlyozik, a pozitív időszakok pedig annyiban merültek ki, hogy csak az orráig, nem pedig a homlokáig ért a szar. A született optimisták persze tapsolnak az olyan korszakalkotó baromságokhoz, mint a nyár végi szezonbefejezés, mondván igenis ki kell térni az NFL útjából a nézettség miatt. Mintha ez bármit is változtatna azokon a számokon. Láttuk is tavaly: az IndyCar verte a mellét a televíziós ráták javulása láttán, ami ránézésre valóban impresszív volt, kicsit mélyebben megvizsgálva viszont inkább szomorú. Az NBCSN lefedettsége nőtt, tehát valamennyi programjának nézettsége javult, semmi köze nem volt ehhez az NFL-mentes szezonnak. A Boston Consulting Group (az a tanácsadó cég, amelynek hátsó feléből Miles már másfél éve nem hajlandó kimászni) által megálmodott ötlet végül olyannyira bevált, hogy a 2014-es szezon volt az első, amikor az Egyesült Államokban meglehetősen népszerűtlennek számító Forma-1 is jobb nézettséget produkált az IndyCarénál – de ezt valamiért nem promótálják olyan intenzíven. A büdös helyzet az, hogy a vezetés egyre nagyobb elánnal taszigálja a komplett szériát abba a bizonyos szakadékba. Bebizonyosodott, hogy a rövid szezon nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, de ennek ellenére 2015-ben is nyár végén bezár a bazár. Mit érdekli az Miles-ékat és a BCG-s elcseszett kuplerájt, hogy emiatt a csapatok sorozatosan esnek el a szponzorációs szerződésektől? Végülis, csak a fennmaradásuk múlhat ezen.

Most pedig visszahozzák Barnhartot és ismét hatalmat adnak neki abban a pozícióban, ahol egyszer már kudarcot vallott. Ne mondja senki, hogy ha nagyon akarták volna, nem találtak volna megfelelő embert az állásra, akár kívülről érkezve is. Persze az az illető nagy valószínűség szerint nem lett volna anno a Hulmanek, most pedig Miles mindenre elszánt fenékpolírozója.

A blog olvasói tudhatják, hogy előszeretettel rugózok az IndyCar pocsék marketingjén, nos, most előtérbe került és még az Egyesült Államokban is trendtémák lettek a Twitteren. Őszintén szólva, nem igazán ilyen kontextusban szeretném viszontlátni a szériát a médiában. Miles viszont cseszik rá, ahogyan a rajongókra is.

Néhány napja olvastam egy cikket, amelyben az író arról értekezett, hogy ha az IndyCar továbbra is ezen az úton halad tovább, akkor az sem kizárt, hogy a 2016-os, 100. Indianapolis 500 után végleg lehúzzák a rolót. Én a fentiek ellenére sem lennék ennyire pesszimista, de az biztos, hogy ennek nem lesz jó vége. Nagyon nem.

 

hirdetés

hirdetés

Ez a weboldal a jobb felhasználói élmény érdekében cookie-kat használ.
Elfogadom
Elutasítom
Privacy Policy