Az amerikai open-wheel versenyzés hanyatlása 20.

2005 után tovább mélyült a NASCAR és az amerikai nyitott karosszériás szakágak közötti szakadék, miután egyre több nagy név fontolgatta a kategóriaváltást, beleértve egy Európából visszatérő szupersztárt is.

(Az érthetőség és folytonosság érdekében ezúttal is ajánlott elolvasni a posztsorozat korábbi részeit:

1. Az első szakadás 2. Külön utakon 3. Fekete péntek 4. Nincs győztes 5. A NASCAR paktum 6. Búcsú a USAC-től 7. Összecsapnak a hullámok 8. Merénylet a sajtószabadság ellen 9. A legsötétebb év 10. Texasi hattyúdal 11. A crapwagon éve 12. R.I.P. CART 13. Nincs meg az egyensúly 14. Új éra és teljes közöny 15. Long Beach a kulcs 16. A Danica-mánia és ami mögötte volt 17. A szenvedély és a pénz tragédiája 18. Generációváltás 19. Katherine vs. Danica Különposzt: Las Vegas)

A kezdetek kezdetekor, amikor még egy bizonyos William Henry Getty France (ismertebb nevén Bill France Sr.) uralta a NASCAR-t, a szervezet logójában egy extra szócska is szerepelt.

A védjegyszerű felirat így volt olvasható: ‘NASCAR International’.

Ed Hiton, a Sports Illustrated, az ESPN, az Orlando Sentinel és még megannyi magazin motorsport rovatának ikonikus szerzője szerint ez az erőteljesen túlzó kifejezés hűen tükrözte a NASCAR alapítójának nagyratörő terveit. A France által életre hívott, stock-car versenysorozatokat magában foglaló szervezet pilótáinak túlnyomó többsége Észak- és Dél-Karolina államból származott, tehát a maximum ezen kívülről érkezőket lehetett nem kis barokkos túlzással nemzetköziként aposztrofálni.

A legendák szerint, amikor az 1955-ös Indianapolis 500 alatt Bill France Sr.-t a megfelelő papírok híján kidobták az Indianapolis Motor Speedway-ről, az üzletember csak annyit mondott az őt kísérő hivatalos személyeknek: „Egy napon enyém lesz ez a hely.”

Nos, az Indianapolis Motor Speedway végül nem lett az övé, de ennek oka nem abban keresendő, hogy France Sr. kudarcot vallott volna. Ő ugyanis valami sokkal nagyobbat akart, egy olyan, saját pályát, ami mellett eltörpül az IMS. Az álomból négy évvel később, 1959-ben valóság lett, amikor is Floridában megnyitotta kapuit az indianapolisinál jóval nagyobb dőlésszögű, 2.5 mérföldes ovál, a Daytona International Speedway.

Bill France Jr. 1972-ben vette át apja helyét a NASCAR élén és irányítása alatt eltávolíttatta a zavarbaejtő ‘nemzetközi’ szócskát a szervezet logójáról. Az általa szankcionált bajnokságok mindegyike ízig-vérig amerikainak számított, nem volt benne semmi, ami indokolttá tette volna a más országokra való asszociálást engedő kifejezés létjogosultságát.

Hosszú évtizedek múltán azonban, 2007-ben végül úgy tűnt, hogy teljesülhet a néhai France Sr. álma és versenyzői fronton valóban nemzetközivé válhat a szervezet.

Ebben az esztendőben Dario Franchitti megszerezte IRL pályafutása első bajnoki címét az Andretti Green Racing színeiben, egyúttal pedig az azévi Indianapolis 500-on sem talált legyőzőre. A skót versenyző egyetlen szezon alatt mindent elért, amiről a szebb napokat megélt amerikai open-wheelben indulók csak álmodhatnak, a vicc pedig az, hogy ez az álomszezon kis híján meg sem valósult.

Franchitti már a 2006-os IRL szezon előtt komolyan elkezdett gondolkodni azon, hogy karrierjét a NASCAR-ban folytatja tovább. A terveket hamarosan tett követte, a skót több csapattal is tárgyalt, a legjobb opciónak pedig végül a Chip Ganassi Racing (CGR) bizonyult, méghozzá olyannyira, hogy a gárda neki szánta a Hendrick Motorsportshoz távozó Casey Mears után üresen maradó, 42-es számú Dodge-át a 2007-es Nextel Cup szezonban.

Az ígéretesen induló együttműködést azonban ekkor keresztül húzta egy Chip Ganassihoz érkezett telefonhívás. A vonal másik végén az a Juan Pablo Montoya volt, aki 1999-ben CART bajnoki címet, 2000-ben pedig Indy 500-at nyert a CGR színeiben. A kolumbiai pilóta ekkor már rendkívül rossz viszonyban volt munkaadójával, a McLaren Mercedes csapatvezetőjével, Ron Dennisszel. A problémák egy évvel korábban fordultak igazán komolyra, amikor a versenyző vállsérülést szenvedett, ami miatt két futamot ki kellett hagynia. A hivatalos magyarázat szerint teniszezés közben érte a baleset, pletykák szerint azonban Montoya – fittyet hányva a csapat irányelveire, mondván tilos szezon alatt veszélyes sportokat űzni – motorozás közben esett szerencsétlenül.

A nézeteltérések a legendásan kemény Dennis és a hirtelen temperamentumú Montoya között innentől egyre jobban eldurvultak, mígnem a 2006-os Amerikai Nagydíjat követően a kolumbiai úgy döntött, nem akar tovább a Forma-1-ben szerepelni.

„Felhívtam Ron Dennist, és annyit mondtam: ‘Ron, csak azt akarom, hogy tudd, ma hivatalosan bejelentjük, hogy távozom a Forma-1-ből és jövőre már a NASCAR-ban versenyzem tovább Chip Ganassival. Csak azért hívtalak, hogy ne a sajtóból értesülj erről.’ Az egész nem tartott tovább húsz másodpercnél, nem volt miről tovább beszélnünk” – nyilatkozta a kolumbiai El Tiempónak.

Bár Dennis nyilvánosan nem állt útjába annak, hogy Montoya kitöltse a szerződéséből hátralévő időt és befejezze a szezont, ugyanakkor viszont egyetlen szóval sem marasztalta pilótáját. A médiában elterjedt verzió, miszerint a McLaren kirúgta a kolumbiait nem teljesen fedi a valóságot; az idő előtti válás közös megegyezéssel történt.

„Azt mondták, aggódnak a koncentrációm miatt, hogy NASCAR szerződéssel a zsebemben a figyelmem már nem a Forma-1-re fog összpontosulni. Számukra fontos volt, hogy a jövőre építkezzenk, ahogyan nekem is, hogy a saját dolgaimra fókuszálhassak. Mindketten úgy voltunk vele, hogy jobb lesz ezt az egészet azonnal lezárni.”

Montoya viszonya Dennisszel nem volt mindig mostoha.

„Nagyon jó kapcsolatban álltunk egészen addig, amíg el nem törtem a vállam. Felhívtam őt telefonon és elmondtam neki, hogy mi történt. Az angol sajtó persze rögtön elő állt a saját verziójával [a motorbaleset] és Ront kezdték el cukkolni amiért hitt nekem. Ezután kezdte azt gondolni, hogy én csináltam bolondot belőle a világ előtt. Ezután már semmi sem volt ugyanolyan.”

Montoya 2001-ben mutatkozott be a Forma-1-ben a Williams F1 Team színeiben. Öt és fél szezon alatt összesen tizenhárom pole-t és hét győzelmet szerzett, legjobb összetettbeli eredménye pedig két harmadik hely volt 2002-ben és 2003-ban. Ahogyan azonban haladt előre az idő, úgy lanyhult a kolumbiai lelkesedése is a széria iránt, az i-re pontot pedig a McLaren 2006-os autója tette fel.

Az ekkor 30 éves pilóta változást akart, újra megtapasztalni a versenyzés azon izgalmait, amelyeket az elmúlt időszakban olyannyira hiányolt a száguldó cirkuszban.

„Bárki, aki nézi a [Forma-1-es] versenyeket tudja, hogy nem ez a legizgalmasabb dolog a világon. Nagyon nehéz előzni az F1-ben, aztán, ha valaki mégis végrehajt egyet úgy, hogy közben érinti a másik autó kerekeit, azt az európai média máris elkönyveli egy állatnak. […] Azért hagytam ott, mert unalmas volt, egyáltalán nem élveztem már a versenyeket. Mindent megtettem, amit csak tudtam és elértem az általam kitűzött célokat. Egyedül a bajnoki cím volt az, amire az esélyek minimálisak voltak. A távozás volt a legjobb döntés, amit csak meghozhattam. Lehetetlen lett volna megnyerni a bajnokságot? Egyáltalán nem, volt rá sansz, de ez nagyban függ attól, hogy melyik csapatnál vagy. Más szavakkal élve, a McLarennel ez nem jöhetett volna össze. És, hogy miért unatkoztam? A csapattársammal az ötödik, hatodik helyekért harcoltunk, mert ennyire volt képes az autó. Az ötödik-hatodik helyekért meccselni egyáltalán nem valami szórakoztató. Új kihívást akartam és ez a NASCAR. Teljesen különbözik mindattól, amit eddig csináltam. Egy más világ, nyugodtabb és az emberek is normálisabbak, de ez már egy másik sztori.”

2006. július 9-én jelentette be Chip Ganassi Juan Pablo Montoyát a 2007-es szezonra

„Felhívott néhány napja azzal, hogy ‘hé, nincs szükséged egy versenyzőre? Vezetni akarom azt az autót'” – nyilatkozta 2006. nyarán Ganassi, amikor hivatalosan is bejelentette Montoya csatlakozását a csapathoz. „Megkérdeztem tőle, hogy egyáltalán tudja-e melyik autóról van szó, mire azt válaszolta, hogy ‘persze, a 42-es’, mire én annyit mondtam, ‘rendben'”.

Az első megbeszélés nem is mehetett volna simábban a kolumbiai és a Chip Ganassi Racing között, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy egy óra alatt véglegesítettek minden részletet.

„Ilyen egyszerű volt” – erősítette meg Montoya. „Én egyenes voltam Chippel, ő egyenes volt velem, és a dolgok nagyszerűen alakultak.”

Montoya érkezését a NASCAR rendkívüli örömmel fogadta, olyannyira, hogy a szervezet elnöke, Mike Helton még azt is kijelentette, hogy ha Ganassiék nemet mondtak volna Montoyának, akkor ő maga keresett volna helyet neki.

Nem volt ebben semmi furcsaság, hiszen a NASCAR ekkoriban minden erejével azon volt, hogy a latin közösséget is meghódítsa, ehhez pedig Montoyánál tökéletesebb fegyvert el sem tudtak volna képzelni. Nemzetközileg ismert név, aki komoly sikereket ért már el a múltban, és akit spanyol nyelvterületen valósággal bálványoznak. Valóra vált álom a NASCAR számára.

Ami Franchittit illeti, ő végül 2008-ban csatlakozott a Chip Ganassi Racing Nextel Cupban (ma Sprint Cup) szereplő alakulatához, és ezzel ő lett a NASCAR királykategóriájának első, teljes szezonos európai versenyzője. A skót emellett a második, Indianapolis 500 győzelemmel rendelkező pilótája is lett a szériának. Ezzel rajta kívül csak újdonsült csapattársa, a már említett Juan Pablo Montoya büszkélkedhetett, akinek 2000-ben gravírozták az arcképét a Borg-Warner Trófeára.

„Ez lesz karrierem legkeményebb kihívása, és ez az, amiért csinálom” – nyilatkozta Franchitti a Chip Ganassi Racing hivatalos sajtótájékoztatóján, 2007. októberében. Ekkor még nem is sejtette, hogy mennyire igaza volt.

Ha Bill France Sr. még élt volna, egészen biztosan félmosolyra húzódott volna a szája, hiszen a Cup 2007. őszi, talladegai versenyén debütált Jacques Villeneuve is bejelentette, részt kíván venni a következő évi Daytona 500-on. A teljes munkaidős skót, valamint kolumbiai mellé várható volt tehát egy kanadai is, mindez ráadásul a NASCAR legnagyobb versenyén. Még a végén lesz létjogosultság annak a jó előre megelőlegezett „nemzetközi” jelzőnek? És ami a néhai alapítónak talán a legjobban tetszett volna: mindhárman Indy 500 győztesek és most már neki vezetnek.

Montoya és Franchitti a NASCAR felségterületén, 2008-ban

France Sr. unokája, Brian France állt a NASCAR hierarchia élén, és felmenőihez hasonlóan ő sem uralta az Indianapolis Motor Speedway-t, noha ezen a pályán 1994 óta már a NASCAR is visszatérő vendégnek számított a Brickyard 400 [2005-09 között Allstate 400] okán. Az IMS mégis mondhatni függött tőle, hiszen az ebből befolyó pénz nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Tony George-nak volt miből betömnie a súlyosan veszteséges Indy Racing League hajóján tátongó lyukakat.

Volt időszak, amikor nem létezett nagyobb dicsőség egy autóversenyző számára az Indianapolis 500 győzelemnél. A kétezres évekre azonban a sajtó élcelődése szerint ez a siker maximum arra volt elegendő, hogy esélyt kapjon valaki egy NASCAR ülésre … zéró garanciával a sikerre. A 2006-os futam legjobbja, Sam Hornish Jr. ekkor már fél lábbal a stock-carban járt, és az egy évvel korábbi győztes Dan Wheldon is nagyon komolyan érdeklődött a kategóriaváltás iránt. Az angol pilóta helyett azonban Chip Ganassi inkább Franchittit favorizálta, köszönhetően a skót szponzorainak, valamint az akkoriban még A-listás – ebből adódóan jelentős médiafigyelmet kapó – hollywood-i sztárnak számító feleségének, Ashley Juddnak.

Az 1995-2007 között Indianapolis 500 győzelmet szerzett versenyzők közül négyen visszavonultak, heten több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel már megízlelték a NASCAR-t, vagy legalábbis ebben az időszakban komolyan érdeklődtek iránta és Helio Castroneves személyében mindössze egyetlen pilóta akadt, akinek tervei között nem szerepelt a váltás. Azonban a brazil sem utasította el teljesen a stock-cart és többször utalt arra, hogy egy napon szívesen kipróbálná magát ebben a szakágban is.

A 2007-es szezon előtt Montoya már Brian France nyájába tartozott, úton volt Hornish, Villeneuve és Franchitti, de Wheldon sem akarta végleg feladni NASCAR-álmait. Még a hírhedt 1996-os Indy 500 győztese, Buddy Lazier is bevállalt ebben az évben egy futamot a harmadosztályú Trucks sorozatban.

A konkurens Champ Carban sem volt túl fényes ilyen téren a helyzet, miután a széria legtehetségesebb ifjú titánja, az egyáltalán nem elhanyagolható módon amerikai születésű AJ Allmendinger is búcsút vett 2006 végén az open-wheeltől és a soron következő szezontól már a NASCAR-t helyezte karrierje középpontjába.

Ed Hinton szerint azonban a stock-car világa soha nem invitálta ezeket a pilótákat a saját felségterületére, arra azonban tökéletesen megfeleltek, hogy egyrészt ezzel is fitogtassák erejüket a súlyosan sebesült open-wheel szériákkal szemben, másrészt pedig a külföldi versenyzők révén újabb célcsoportokat hódíthatnak meg, lásd. Montoya és a latin közösség.

„Ez az, amin már csak hisztérikusan nevetni tudok, amikor megjelenik [a NASCAR-ban] Franchitti, Montoya, Villeneuve, Lazier, vagy akárki más” – mondta Robin Miller, azon kevés szakújságírók egyike, aki még teljes állásban foglalkozott az amerikai open-wheellel. „Fiúk, mindenekelőtt, nekik ti nem kelletek. Másodsorban, nem fogtok sikerrel járni. Kegyetlenül kicsinálnak.”

Danica Patrick nevével bármit el lehet adni

Richard Petty, azaz becenevén „A király” hét NASCAR Cup bajnoki címet szerzett pályafutása során, ez a bravúr rajta kívül eddig csak a néhai Dale Earnhardt Sr.-nak sikerült. Az idők azonban változnak, a sportág a XXI. századra már a showbusiness szerves része lett, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a teljesítmény már nem a kizárólagos mód arra, hogy egy pilótából sztár váljon.

„Olyan emberek vannak a mezőnyben, akik millió és millió dollárt hoznak a konyhára, de közben nem csinálnak szart sem a pályán” – fogalmazott keresetlenül a legenda.

A keményvonalas Petty idejében a hősöket a versenyek teremtették, aki nyert, azt a magasba emelték, aki viszont veszített, az senkit nem érdekelt. A modern érában azonban elegendő a sztárstátuszhoz egy karizmatikus karakter, hozzácsatolva néhány optimális szponzorral, maximálisan kiszolgálni a médiát és mellesleg elrajtolni a versenyeken. Hogy aztán győz-e, vagy sem, már nem érdekes, ha a megfelelő cégek felépítik a megfelelő marketingkampányt, a pénz így is, úgy is dőlni fog.

Jó példa erre Danica Patrick, aki bár nem halmozta a győzelmeket, de attraktív külsejéből, stílusából, és igen, a neméből fakadó piacképessége az IRL zászlóvivőjévé, egyetlen valóban eladható figurájává tette. A fiatal wisconsini versenyző sem számított azonban kivtelnek és már 2006-ban élénken érdeklődni kezdett a NASCAR iránt.

„Az amerikai open-wheel teljes jövője, annak összes reménye az ő kicsi vállain nyugszik” – vélte akkoriban Miller. „Ha a NASCAR megszerzi magának Danicát, mindennek vége.”

Nem meglepő, hogy Tony George minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy bebetonozza Patricket az IRL mezőnyébe. Az üzletember a pletykák szerint attól sem riadt vissza, hogy különböző előjogokat ígérjen az Andretti Green Racingnek (AGR), ha azok hosszú távra leigazolják a széria arany tojást tojó tyúkocskáját. A szerződés végül megköttetett és Danica további öt éven keresztül teljesített szolgálatot a Michael Andretti vezette gárdánál, nem mellesleg a szintén nagy – bár Patrick-hez viszonyítva elenyésző – médiafigyelmet kapó Marco Andretti csapattársaként.

A versenyzőnő bevételéről hivatalos adat nem látott napvilágot, de becslések szerint a kezdeti, éves fizetése körülbelül 4 millió dollárra rúgott az AGR-nél, amihez még hozzájöttek a szponzorációs, valamint egyéb, nyilvános megjelenésekért járó pénzek is. Az IRL-nek azonban Patrick minden pénzt megért.

„Az IRL Danica nélkül olyan, mint a PGA Tour Tiger Woods nélkül” – állapította meg egy másik, szintén neves sportújságíró, Bob Kravitz az Indy Star hasábjain.

A hölgy ázsiója a 2008-tól újfent egységes IndyCarban sem csökkent, amit jól példáz, hogy utolsó open-wheeles évében, 2011-ben két teniszező, Maria Sharapova és Caroline Wozniacki mögött a világ harmadik legjobban fizetett sportolónője lett a Forbes ranglistája szerint.

Mindenki tisztában volt azzal, hogy Danica open-wheelhez láncolása csak időszakos és egy napon a szakág elveszíti királynőjét, azt a versenyzőt, aki már első szezonjában világhírnévre tett szert, és akinek még maga Bernie Ecclestone is hatalmas virágcsokrokat küldözgetett rendszeresen, csak hogy legalább egyetlen Forma-1-es tesztre rábírja. Ahogyan azonban az IRL, úgy az F1 sem szerepelt Patrick hosszútávú tervei között. Nem úgy a NASCAR.

Danica végül 2012-ben fordított teljesen hátat az IndyCarnak és 2013-tól már a NASCAR legnagyobbjai között méreti meg magát, egyelőre több-kevesebb sikerrel. Itt már nem ő számít az abszolút közkedvencnek, ennek ellenére az anyagiakban továbbra sem kell szűkölködnie. 2014 elején a Sprint Cup kilencedik legjobban fizetett pilótája volt, olyan személyes szponzorokkal a háta mögött, mint a Coca-Cola és a Tissot.

Nemzetközi szinten, valamennyi szériát – többek között a Forma-1-et is – beleszámítva, 2012 júniusa és 2013 júniusa között a maga 15 millió dolláros bevételével a világ kilencedik legjobban fizetett autóversenyzője volt, közel egymillió dollárt ráverve az F1 2009-es világbajnokára, a tizedikként rangsorolt Jenson Buttonra.

Piacképessége továbbra is vitathatatlan, amire a legjobb példa, hogy jövőre már a tizenötödik Super Bowl reklámfilmben lesz látható főtámogatója, a GoDaddy jóvoltából, ami abszolút rekord. A világ vezető, sportrelikviákat árusító weboldala, a Fanatics.com kimutatása szerint pedig a vele kapcsolatos ajándéktárgyak, pólók, sapkák, autómodellek stb. produkálták a hatodik legnagyobb számú eladást a Sprint Cupot tekintve.

„Had mondjam el neked, hogy mi az, amit ők itt keresnek” – mondta Ed Hintonnak a NASCAR-ra váltó pilóták kapcsán Jeff Gordon még 2006-ban. „Nem azért jönnek ide, mert azt gondolják, mekkora buli egy NASCAR autót vezetni. Azért jönnek, mert itt van a pénz. Emellett azt is látják, hogy nagyon jó versenyek vannak, sok a test-test elleni küzdelem. És van pár srác is, akik úgy vannak vele, ‘meghódítottam ezt a szériát, most meg akarom hódítani a másikat is’. Ez nagyszerű, de mégis, a legfontosabb számukra, hogy ez az a hely, ahol a sok pénz van.”

AJ Allmendinger mindig is az open-wheel versenyzés felé hajlott és saját elmondása szerint egy tökéletes világban a CART lett volna a végső célja. A CART fénykora azonban mire AJ felnőtt, már a múlt homályába veszett. A fiatal amerikai ezért céljául a Forma-1-et tűzte ki, amihez jó gyakorlóterepnek tartotta a lassú agóniában szenvedő Champ Cart.

2006-ban azonban befutott egy három évre szóló, kilencmillió dolláros alapfizetéssel kecsegtető ajánlat a NASCAR csúcsán a Red Bull Racing csapattól, Allmendinger álmainak szériája pedig hirtelenjében az F1 helyett a NASCAR Cup lett.

A másik, nem elhanyagolható vonzereje a NASCAR-nak az open-wheelhez mérten jóval több lehetőség.

„Ez volt a megfelelő esély számomra és őrült lettem volna, ha hátat fordítok neki” – mondta Allmendinger a váltásról. „A NASCAR-ban, most mindegy, hogy a Nextel Cupról, a Busch-ról, esetleg a Trucksról, vagy akár az ARCA-ról vans szó, sokkal több lehetőség adódik egy versenyző számára arra, hogy üléshez jusson, ezáltal pedig a köztudatba hozza a nevét. Az open-wheelben átlagosan 17-18 autó van szériánként, ezért nagyon nehéz szerződést kapni és ismertté tenni a neved.”

És végezetül, a pénz, valamint a lehetőségek mellett az is hozzájárul a NASCAR vonzerejéhez, hogy a pilóták tudják, ezen szervezet legmagasabb osztályában versenyezve megkapják azt, amit az open-wheelben már nagyon hosszú ideje nem: az országos figyelmet. Bajnoki címet szerezni minden esetben jó, az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy egy maroknyi elszánt szurkoló osztozik az örömben, vagy hősként ünnepel egy kontinensnyi ország.

(folyt. köv.)

A cikksorozat további része: 21. Mindenki egyért

forrás: ESPN, Orlando Sentinel, El Tiempo, Forbes

képek: Chip Ganassi Racing, AP, NASCAR