Az árnyékprojekt

Az árnyékprojekt

Kevesebb, mint tízezer helyszíni néző, a televíziókészülékek előtt pedig cirka kétszáznegyvenezer ember; ez a Verizon IndyCar Series 2014-es szezonzárója iránti érdeklődés keserű mérlege.

 

Megismétlem, szombat éjjel nem látogatott ki tízezer fő sem a fontanai Auto Club Speedway-re – egyes becslések szerint valójában még hétezren sem jelentek meg – , az NBCSN-en pedig arányaiban annyian nézték, mint egy késő éjjeli, napelemes vakondűzőt áruló teleshopot – de lehet, még erre is többen lettek volna vevők.

Igaz, hogy az IndyCar nézettsége idén általánosságban véve növekedésnek indult (34%-kal többen választották az NBCSN-en a versenyeket a tavalyi évhez képest)– a mid-ohiói futam kis híján meg is duplázta a 2013-ban produkáltat – a számok azonban még mindig olyan alacsonyak (378.000 néző/verseny az NBCSN-en közvetített futamokat alapul véve), amekkorák egy tévéshow esetében nem, hogy azonnali kaszát vonnának maguk után bármelyik huszadrangú kábelcsatornán, de a producerek még a puszta létezését is kitörölnék a téridő-kontinuumból.

Lehet örülni ennek a növekedésnek, mert ha úgy vesszük, a semminél több, de ennyi. Ha valaki megpróbálna azzal hencegni, hogy „30+ százalékkal nőtt a nézőszám az NBCSN-en”, akkor önként készülne neki egy hatalmas öngólnak, mert rögtön jönne az a kérdés, hogy „és mennyien nézik így most számszerűen a futamokat?”, erre pedig még mindig csak szemlesütve lehet reflektálni a 378.000-rel… egy cirka nyolcvanmillió háztartást lefedő tévéadón.

Lássuk mi volt idén, kőkemény, öt hónapos szezon, egymásba érő versenyekkel, gondoljunk csak arra, hogy előfordult, három futamot zavartak le hét nap leforgása alatt. Mintha maga a széria akarta volna azt üzenni, hogy „csak legyünk már túl rajta”, holott a nyúlfarknyi menetrend valójában a súlyos dollármilllókért felfogadott tanácsadó csoportnak, a Boston Consulting Group-nak volt köszönhető, akik olyan csodás ötletekkel is előálltak már, mint például a rájátszás, de szerencsére ebből nem lett semmi.

A BCG szavait megfogadva a szezonzárót okosan beidőzítették az amerikai munka ünnepének hosszú hétvégéjére, a rajtot pedig a rendkívüli, televíziós nézettségbarát keleti parti idő szerint éjjeli fél tizenegyre írták ki, a kockás zászló ennek megfelelően hajnali kettő körül lengett. Persze magyarázat erre is volt, lévén mindenre van: azért kellett a késői időpont, mert a lemenő kaliforniai nap fénye elvakította volna a versenyzőket. Rendben, aláírom, a pilóták testi épségénél semmi sem lehet fontosabb, ráadásul a délutáni órákra sem lett volna ildomos kiírni a futamot a brutális augusztusi hőség miatt, amely három órakor olyan mértékű volt, hogy a csapatok a szokásos rendszerellenőrzést sem tudták megejteni a pályán.

A szezonzáró tehát már az első pillanattól fogva egy olyan orosz rulett volt, amelyben mindenki csak veszíthetett. Tudták ezt Mark Miles-ék is, mégis, a legfontosabb dolog az volt, hogy az NFL szezon ne álljon az IndyCar útjába. Meg is lett az eredménye: gyönyörűséges 0.18-as érték a nézettséget mérő Nielsen skálán. Nem is csoda, hogy maga az Auto Club Speedway is önként, dalolva lemondana arról, hogy szezonzárót rendezzen jövőre is, és erősen lobbizik azért, hogy júniusi dátumot kapjon a széria 2015-ös, a hírek szerint szintén röhejesen hamar véget érő naptárában, mert a mostani egyszerűen nem éri meg nekik.

y17.jpeg

Meneküljünk az NFL szezon elől, mert az amerikai foci, amely egy háromszázmilliós lakosságú ország életének egyik fő mozgatórugója valóban sokat osztana, vagy szorozna egy alig háromszázezer embert heti rendszerességgel a tévé elé ültető széria számára. 

A NASCAR-t, az NHRA-t, a USCC-t, az IndyCart és az F1-et összegyúrva nem lehetne egy lap alá venni az NFL amerikai népszerűségével, presztizsével, reklámértékével és az általa képviselt életérzéssel. Bárcsak ott tartanának, hogy az egyetlen ok, amiért az emberek még mindig csak ilyen számban kapcsolnak a versenyekre a foci lenne.

Az IndyCarnak a többi szériával szemben kell(ene) teljesítenie, amelyek naptárában még csak most jön a nagy hajrá, legfőképpen a NASCAR Sprint Cup bajnoki címért folyó tízfutamos Chase-e, de mondhatnánk az F1-et is, ahol még mindig előfordulhat, hogy végül a némi műbalhéval fűszerezett belviszályokkal teli Mercedes szájából egy hatvannégy fogú ausztrál kiénekli a sajtot. Bernie cirkuszának marketingosztálya pedig eredményesen tesz is arról, hogy az USA-ban is egyre többen válasszák a vasárnap reggeli kávé mellé a sorozatot.

Az IndyCar eközben mit csinál? Elmegy egy újabb, alaphangon öt és fél hónapos holtszezonra, mert annyira megteheti, hogy kivonja magát a köztudatból miközben a többi széria globálisan még csak most kezd bele a hajrába.

Az emberi természet, pláne ebben a felgyorsult világban olyan, hogy ha valamit nem nyomnak le erőszakkal a torkán, akkor egyszerűen nem vesz róla tudomást. Ellenben ha valami a csapból is folyik, az legyen akármilyen értéktelen szar is, a nép előbb-utóbb kajálni fogja. Sarkalatos példával élve, érdekelné bármelyik, épeszű embert Kim Kardashian? Hát persze, hogy nem. Viszont eszméletlen profi marketingjének köszönhetően mindenhonnan ő néz ránk vissza és bármit el lehet vele adni. Egy évvel ezelőtt Anna Wintour még úgy nyilatkozott, hogy csak a holttestén keresztül fog Kardashian a Vogue címlapján szerepelni, végül azonban a divatvilág mindenható nagyasszonya is fejet hajtott a trend előtt és a júliusi szám borítóján a dolgatlanság örmény királynője pózolt az önelégültséget profi szinten művelő férjecskéje társaságában. Nagyon mainstream és nagyon tipikus. Ugyanez érvényes a sportvilágra is; a teljesítmény önmagában már rég nem elég, ha nincs hype, akkor nincsenek rajongók, nincsenek szponzorok, nincs semmi.

Az IndyCarnak egy épeszű versenynaptárra és megfelelően sztárolt pilótákra van szüksége, akikre felnéznek az emberek. A közvetlen, jópofa, „egy közülünk” stílus szimpatikus lehet ugyan, de nem emel ki a tömegből, nem tesz hőssé.

y19.jpeg

Big boss Mark Milesnak persze vannak nagy ötletei, lásd. mindjárt a csillogó, „glamúros” utcai hacacárét Dubai-ban, holott az Egyesült Arab Emirátusokban még az IndyCarnál mainstream-értéket tekintve jóval magasabban jegyzett szériák sem hoznak izgalomba senkit. Ebből persze az egyszeri tévénéző semmit nem tapasztal, hiszen a Formula 1 közvetítések során például szinte soha nem mutatják nagytotálban a foghíjas lelátókat, ellenben az IndyCarral, ahol még csak meg sem próbálják kissé elmaszkírozni a keserű valóságot. A Német Nagydíj során még a szabadedzéseken sem látszódott a nézőtér, ellenben Fontanában nagy műgonddal zoomoltak rá a lelátón ülő, orrát piszkáló egy szem Joe-ra. Az egy közepes afrikai ország éves költségvetéséből gazdálkodó F1 gond nélkül megengedheti magának, hogy olyan helyekre vigye a mezőnyt, ahol a hétvége során jóformán csak a VIP szektorban van élet a világ minden részéről, üzleti kapcsolataik bővítése és milliárdos szerződések megkötése céljából érkező üzletemberek, politikusok, valamint busás összegért cserébe a No. 1 superfant eljátszó celebek által.

Az IndyCarnak ilyesmire azonban még gondolnia sem lenne szabad, mert egyelőre finoman szólva sem a megfelelő platformot képviselik és nem úgy tűnik, hogy ez egyhamar megváltozna.

Pedig lett volna jelentkező az őszi időszakra, gondoljunk csak a dátumviszály miatt a naptárból kikerülő Houstonra, vagy a tavaly epikus végjátékot hozó Baltimore-ra. Arról nem beszélve, hogy a rajongók kollektíve elájulnának a gyönyörtől, ha visszatérne a naptárba Road America, a pálya tisztviselői pedig többször is elmondták, hogy szívesen látnák a mezőnyt. A hírek szerint azonban a hatalmas népszerűségű wisconsini road szintén októberi dátumot szeretett volna, így a tárgyalások már azelőtt megszakadtak, hogy egyáltalán elkezdődhettek volna, mert ugye akkortájt már javában zajlik az NFL szezon… Kit érdekel, hogy egy IndyCar futamot Road Americán nagy valószínűséggel még azok is megnéztek volna, akik egyébként nem követik a szériát?

A slusszpoént pedig a végére hagytam: a 2013-as fontanai szezonzáró 22%-kal magasabb nézettségi rátát ért el az ideinél…… a fociszezon kellős közepén.

 

 

képek: IndyCar