Dixon nyerte a feje tetejére állt sonomai versenyt -

Szégyellje magát az IndyCar amiért idei utolsó előtti felvonásként egy olyan versenyt rendezett, amely felért egy rajongókínzással a nyakunkon lévő holtszezonra nézve.

Nem azt mondom, hogy a GoPro Grand Prix of Sonoma a 2014-es év legjobbja volt, de mégis egyfajta paradoxonként régen szórakoztam annyira jól futamnézés közben, mint ezen a vasárnapon. /Pontosabban ami engem illet hétfőn, de ez részletkérdés és a poszt szempontjából tökéletesen irreleváns információ is./

Ebben persze komoly szerepet játszott a tény, miszerint így, a finishez érve már a bajnoki címért megy a harc, ami alapjában színezte át a pályán látottakat; minden apró hibát és jó döntést egyaránt ezerszeresére felnagyítva.

Volt itt ugyanis minden, kérem szépen: dráma, küzdelem, még több dráma, stratégiai háború, buta hibák, zseniális megmozdulások, egy epikus befutó és habként az ethanol tortára az NBCSN kommentátorállása Paul Tracy-vel, valamint Sam Hornish Jr.-ral.

A versenynek már a kitűzött napja sem alakult hétköznapi módon, tekintve, hogy helyi idő szerint vasárnap hajnalban egy 6.1-es erősségű földrengés rázta meg Kaliforniát, amelynek epicentruma alig tíz mérföldre volt a Sonoma Raceway-től. Ez az aprócska tény azonban nem zavarta meg az IndyCart és egy röpke ellenőrzést követően, miután megbizonyosodtak arról, hogy a pályában nem esett kár – dacolva a hatóságok utórengések veszélyeiről szóló figyelmeztetéseivel – zöld utat kapott a futam megrendezése.

A 85 körös versenynek már a rajtja sem alakult simán, köszönhetően a hátsóbb taktusban bekövetkezett csetepaténak, aminek a legjobban a bajnoki pontverseny második helyén álló Helio Castroneves látta kárát. A Team Penske háromszoros Indy 500 győztese először Sebastien Bourdais 11-es számú KVSH gépétől kapott egy maflást, majd a ganassis Ryan Briscoe autójával is kontaktust létesített, ha pedig mindez már önmagában véve nem lett volna elég, a megpördülő James Hinchcliffe Dallara-Hondájával is sikerült az ajánlottnál közelebbről megismerkednie. Ezek következtében Castronvesnek már az elején ki kellett hajtania csapata pitjébe, mialatt legfőbb ellenfele, Will Power vígan vezette a versenyt és építette ki egyre nagyobb előnyét. A bajnoki címért folyó harc drámája máris tekintélyes méreteket öltött, és hol volt még a vége…

A brazil a kilencedik körben ismét a Team Penske pitje felé vette az irányt, mivel a járműve továbbra sem a vártnak megfelelően működött. A problémák következtében Castroneves az utolsó helyre esett vissza, Power azonban magabiztosan állt az élen. Az ausztrál már 11.5 másodperccel vezetett a második helyen álló Scott Dixon előtt, amikor is a huszonkilencedik körben sor került a futam második sárga zászlós szakaszára, miután Carlos Huertas autója megállt a hatos kanyarban.

Bár még több, mint fele hátra volt, a verseny ezen a pontján nagyon úgy állt a helyzet, hogy Powertől az Isten nem veheti el a győzelmet, miközben Castroneves annak is örülhet, ha egyáltalán be tudja fejezni.

Az IndyCarban azonban alapszabály, hogy még lefutottnak tűnő meccsek esetén sem szabad elhamarkodottan ítélni, ami Sonomában ismét bizonyítást is nyert.

A 37. körben a verseny újabb, szám szerint harmadik sárga zászlós periódusához érkezett el, miután Castroneves, valamint Bourdais ismét egymásra talált, amely incidensbe a KV/AFS Racing mindig gondosan belőtt sérójú Sebastian Saavedrája is belekavarodott.

Miközben a pace car a pályán körözött, a mezőny jelentős része kilátogatott a pitbe, Powerrel egyetemben. Az új rajt pillanatában az ausztrál a nyolcadik helyet foglalta el, miközben a zöld zászló belengetése után az Ed Carpenter Racing road/street menője, Mike Conway egy zseniális mozdulattal átvette a vezetést a 2013-as Indianapolis 500 óta még mindig nyeretlen Tony Kanaan-től (zárójelben jegyzem meg, a brazil által vezetett 10-es számú Ganassi gép pedig már a 2012-es Indy 500 óta nem látta közelről a Victory Lane-t).

Na, de vissza Powerre, aki másodpercekkel a fenti jelenetsort követően alapjaiban írta át addigi remek versenyét, miután senkitől sem zavartatva megpördült a 7-es kanyarban, aminek hála a huszadik pozícióba esett vissza.

Ezen a ponton kicsit csóváltam a fejem saját magamon, mivel nagyjából tíz perccel korábban merészeltem megemlíteni velem együtt futamot nézőknek, hogy számomra két alternatíva lenne a legjobb a bajnokság szempontjából Fontanára nézve: a., Castroneves valahogyan felkapaszkodik az élmezőnybe Power mellé, vagy b., a bávatag tekintetű ausztrál esik vissza brazil csapattársa közelébe. Nah, ezen két forgatókönyvből végül a Team Penske oldaláról nézve rosszabb verzió jött be, de a végeredményt nézve nekem, mint mezei foteldrukinak ígéretesebb a kettejük között lévő 51 pont különbség, mint a 85, vagy annál több.

A futam ezen a ponton vált valódi stratégiai háborúvá. Conway tizenkilenc körön át vezetett, a 60. körben végrehajtott pitlátogatását követően pedig az idei év legszerencsétlenebb versenyzőjének járó címre toronymagasan esélyes Takuma Sato állt az élre. Bár a japán pilóta csak egyetlen kör erejéig vezette a versenyt, végeredmény tekintetében azonban még így is idei szezonjának legjobb befutóját produkálta, miután a végletekig kiélezett utolsó körben a negyedik helyre kormányozta be az AJ Foyt Racing autóját.

A verseny 64. körében a Nemzeti Gárda szponzorációjának elvesztése következtében továbbra is bizonytalan jövő elé néző Rahal Letterman Lanigan Racing pilótája, Graham Rahal vette át a vezetést. A 25 éves amerikai egészen a 81. körig tartotta is pozícióját, amikor viszont – alig négy körrel leintés előtt – muszáj volt üzemanyagért kievickélnie csapata pitjébe. Ez idáig oké, a legnagyobbakkal is előfordult már a legpatinásabb gárdáknál, hogy a legvégén kell eldobni egy potenciálisan jó helyezést a porzó tank miatt, ami viszont ezután következett, az ismét megerősített abban a hitemben, hogy Rahal fejben egyszerűen nem üti meg az IndyCar jelenlegi mezőnye által felállított mércét. A rendkívüli kiállás olyannyira összezavarta, hogy először a pályát vágta át, majd a pitben a sebességlimitet is átlépte, aminek eredményeképpen egy áthajtásos büntetésre ítélték az utolsó előtti körben. Így lett egy potenciálisan jó eredményből egy kiábrándító huszadik hely.

Hülyeség azt gondolni, hogy Graham tehetségtelen, mert nem az. Amortizációjának viszont azóta lehetünk látványos szemtanúi, hogy apjánál versenyez. Ő, aki évekkel ezelőtt még minden alkalmat megragadott arra, hogy beszóljon a sajtóban Marco Andrettinek, amiért a családja tulajdonában lévő gárdánál rója a köröket már a nevelőszériás korszaka óta, most a csapatrádión sír, hogy „apuci így, apuci úgy”, amire Bobby Rahal szintén gyakran reflektál a „fiam” szócska aktív használatával. A gond nem azzal van, hogy az apja a főnöke, hanem azzal, hogy nem választják szét a családi életet a munkától és a pályán is az apa-fiú viszony érvényesül. Ennek pedig soha nincs jó vége. Mindennek fejébe az utóbbi hónapokban Graham többet foglalkozik szintén szakmabeli – és vele ellentétben sokkal sikeresebb – barátnőjével, Courtney Force-szal, mint önnön karrierjével. Eldönthetné, hogy mit akar kezdeni magával, saját pályafutását helyretenni, vagy főállású NHRA WAG-gé, akarom mondani HAB-bé válni. Eközen pedig Bobby Rahal is átgondolhatná, hogy a csapattal sikert akar-e elérni, vagy pusztán egyetlen fiacskája karrierjének utolsó mentsvárának tartja fenn. Már ha jövőre egyáltalán ott lesznek a rajtrácson.

A GoPro Grand Prix of Sonoma utolsó körei során végképp eluralkodott az őrület.

Scott Dixon a 61 körben látogatott ki utoljára a pitbe, és tisztában volt azzal, hogy az autójában lévő üzemanyag bőven elég arra, hogy kihúzza a verseny végéig. Rahal fiaskóját követően Mike Conway került ismét az élre, aki viszont egyáltalán nem lehetett nyugodt amiatt, hogy vajon járműve kibírja-e a kockás zászlóig. A finishben végül az új-zélandi megelőzte brit kollégáját, akin hamarosan Hunter-Reay is áthámozta magát és ezzel az amerikai jött fel a második helyre.

Dixon Sonomában idei második, egyben pályafutása 35. IndyCar győzelmét húzta be, miközben Conway végül éppen, hogy csak át tudott csorogni a célvonalon. Az Ed Carpenter Racing 20-as számú Dallara-Chevy-je végül csak a tizennegyedik helyet szerezte meg.

A harmadik pozícióban Simon Pagenaud-t intették le a Schmidt Peterson Motorsports színeiben, a negyedikként a már említett Takuma Sato, ötödikként pedig, egyben a Team Penske legjobbjaként Juan Pablo Montoya zárt.

Az akcióból az utolsó körre is kijutott, amelynek legemlékezetesebb momentuma az a three-wide csata volt, amelyet Bourdais, Power és Wilson prezentált. Az ausztrálnak sikerült is megelőznie a Dale Coyne Racing britjét – pluszban beépíteni a falba a szemüveges franciát autóstul -, ezzel fel is jött a kilencedik helyre, azonban a manőverét a Conway autója miatt lengetett sárga alatt hajtotta végre, így végül a versenybíróság döntése értelmében Power maradt a tizedik helyen.

Helio Castroneves a tizennyolcadik pozícióban fejezte be a futamot. Rajta, és Poweren kívül még Simon Pagenaud-nak, Ryan Hunter-Reay-nek és Scott Dixonnak van matematikai esélye arra, hogy a szezonzárón megszerezze a bajnoki címet. Az amerikainak és az új-zélandinak azonban már csak akkor lenne reális esélye, ha Power valamilyen oknál fogva nem tudná vállalni az indulást szombat éjjel Fontanában.