Power újabb lépést tett a bajnoki cím felé az álmatag Milwaukee-ban

Will Power rajt-cél győzelmet aratva magabiztosan nyerte meg az ABC Supply 250-t a wisconsini Milwaukee Mile-on. A Team Penske versenyzője ezzel négypontos előnyét a bajnokságban harminckilencre növelte csapattása, a tizenegyedikként leintett Helio Castroneves előtt.

 

Az Andretti Autosporttal újabb három évre megállapodott Ryan Hunter-Reay számára viszont ismét nem jött ki a lépés, hiszen ígéretes szereplésének végére a 168. körben egy műszaki hiba tett pontot, aminek köszönhetően végül csak az utolsó előtti helyen zárta a versenyt. Az IndyCar 2012-es bajnoka egy pozíciót veszítve az összetett negyedik helyére esett vissza, hátránya pedig immár százhat pont az élen álló Powerhez képest.

Ennyivel össze is lehet foglalni a kétszázötven körös futam legfontosabb mozzanatait, maximum még azt a csatát érné meg kiemelni, amelyet Power és a Chip Ganassi Racing 10-es számú gépét vezető Tony Kanaan mutatott be a verseny egy pontján. Oké, és talán Takuma Sato majdnem falazását a rajt után.

Ezeken kívül viszont a futam egy tízpontos skálán, ahol a tíz a legjobb értékelést jelentené, szigorúan szubjektív megítélésem szerint legnagyobb jóindulattal is csak egy hármast érdemelne.

Előfordulhat, hogy az én ingerküszöböm túl magas, de amit az IndyCar idén prezentál oválpályákon, az messze alulmúlja a várakozásaimat. Nem csak Milwaukee esetében kerülgetett ugyanis az unalom, hanem szinte az összes, kizárólag balra kanyarodási képességet igénylő pályán rendezett futamot nézve ebben az évben. Talán egyedül Iowa volt a kivétel, de a léc itt is erősen rezgett.

Ahogyan már a blogon több alkalommal is leírtam, nem vagyok “crash-fan”, nem az hoz lázba, ha az autók olyannyira ripityára törnek, hogy a darabjaikat szemöldökcsipesszel is fel lehetne szedegetni. Ugyanakkor legalább ennyire unalmassá tud válni egy idő után a végletekig a stratégiára kihelyezett harc, miközben a legfőbb tényezőnek a gumikopás számít.

Egyszerű, mezei fotelszurkolóként versenyt akarok látni, pályatípustól függően két-háromsoros harcokat pozíciókért. Nem mondom, érdekes figyelni a csapatokat abban a tekintetben is, hogy milyen stratégiát alkalmaznak a jobb helyezés érdekében, de kétlem, hogy a többség csak erre lenne kíváncsi.

A bajnokság azonban szerencsére, két versennyel a szezon vége előtt továbbra is nyitott. Jelenleg hat pilótának van matematikai esélye arra, hogy Fontanában rátehesse a kezét az áhított trófeára, azt viszont jól tudjuk, hogy a számok makacs dolgok.

A már említett Hunter-Reay-t a pontversenyben sikerült maga mögé utasítania Simon Pagenaud-nak, azonban a francia lemaradása még így is kilencven egység Powerhez viszonyítva. Persze nem szabad figyelmen kívül hagyni a szezonzáró ötszáz mérföldes futamot, a MAV TV 500-at, amelyen a Triple Crown részeként az Indy 500-hoz és Poconóhoz hasonlóan dupla pontokat osztanak majd ki, de még így is komoly balszerencsének kell történnie mind Powerrel, mind pedig Castronevesszel ahhoz, hogy a mögöttük lévőknek reális esélyük legyen megnyerni a címet. Bár az IndyCar kiszámíthatatlan versenyeket tud hozni, de valahogyan kétlem, hogy ennyire a feje tetejére állhatnak a dolgok két verseny alatt.

Térjünk vissza Milwaukee-ba. Azt hiszem fentebb már eléggé felvázoltam, hogy enyhén szólva sem voltam lenyűgözve a látottak alapján. Nem mondom, hogy mindent összevetve nem szórakoztam jól, mert hazudnék, de én személy szerint nem számítok relevánsnak, tekintve, hogy volt időszak, amikor hajnali háromkor, a live timingot bámulva követtem nyomon az eseményeket, a pályán zajló akciókat pedig maximum vizionálni tudtam magam elé. Elvakult vagyok, na, de ezt soha nem is titkoltam, legfőképpen pedig nem tagadtam.

Elvakult IndyCar rajongóból azonban kevés van, a szériának új szurkolókra van szüksége, ezek bevonzásának tekintetében pedig nem kimondottan jó ómen, ha az olyanok is, mint például én simán ott merik hagyni a tévét futam közben.

Kivittem a szemetet, megetettem a macskát, kávét főztem stb. miközben a tévében lazán köröztek az autók, nekem pedig meg nem fordult a fejemben, hogy lemaradhatok bármiről is, pedig felvételről néztem, tehát csak a ‘pause’ gombot kellett volna megnyomnom a távirányítón, de mégsem tettem meg, mert nem éreztem szükségét.

Bezzeg akár még két-három évvel ezelőtt…. a telefont is kikapcsoltam, nehogy bárki megzavarjon versenynézés közben.

A Milwaukee futam alapvetően nem a csúcstempókról és a leggyorsabb autó győzelméről szólt, de a pálya “road oval” mivoltát tekintve nem is lehetett másként. Egy mérföldes kör, két szempillantás és már az ötödik helyezett is kört kapott, majd az élmezőnyben lévőknek folyamatosan meg kellett vívniuk a maguk közelharcát a lekörözöttek seregével. Az alacsonyabb leszorítóerőnek hála pedig eközben a Firestone abroncsok vígan haladtak az amortizáció nem is olyan rögös útján. Az IndyCar, különösen az oválversenyek fő mozgatórugói a gumik, versenyek állnak és buknak azok állapotán. Jó példa erre, hogy egyes adatok szerint a viseltes abroncsok – pályatípustól függően – akár 10-15 mph-val lassabb tempót eredményezhetnek. A legfontosabb feladat tehát a csapatoknak, hogy megtalálják azokat a beállításokat, amelyek alkalmazásával a lehető legminimálisabbra csökkenthetik a gumikopást. Ha pedig ez megvan, akkor az már fél siker. Power és a Team Penske a stratégiának mellett a tökéletesen beállított autónak köszönhette a domináns győzelmet, ami persze semmit nem von le az ausztrál sikeréből, hiszen hiba nélkül hozta le a teljes távot.

A futam során mindössze egyetlen alkalommal kellett beinteni a sárga zászlót, miután Andrettiék újonca, Carlos Munoz koccolta a falat a 4-es kanyarban. Ezzel a verseny az IRL 2004-es, milwaukee-i vissztérése óta a legkevesebb, figyelmeztető jelzés alatt megtett kört produkálta.

Kilenc alkalommal változott a győztes személye, mindössze négy versenyző között, ezek a számok azonban még inkább veszítenek a jelentőségükből, ha hozzátesszük, hogy a 250 körös versenytávból 229-et Will Power töltött az élen.

Mindössze két kiesője volt a futamnak – Munoz, valamint Hunter-Reay – , és heten értek célba körön belül.

Az oválpályákon rendezett versenyek idei magas célba érési arányát alapul véve számos szakértő értekezett már arról, hogy mi lehet ennek az oka. A fentebb már említett stratégiára kiélezett küzdelmek, a tehetséges mezőny, vagy éppen a DW12 könnyű vezethetősége? Utóbbi esetében ugyanis több pilóta is lenyilatkozta már, hogy az autó rendkívül kezesbárányként tud viselkedni, Power pedig az Indy 500 után egyenesen odáig ment, hogy szerinte kis túlzással fél kézzel is el lehetne vezetni ezeket a gépeket akár 210 mph feletti tempónál is. Mindez megmagyarázná, hogy miért láthatjuk annyira kevés hibát véteni a versenyzőket. Rendben van, hogy régen volt annyira kiegyensúlyozott mezőnye az IndyCarnak, mint most, de ez még önmagában nem kielégítő válasz, ahogyan a vonatozós, számolós, leszorítóerőkkel operáló abroncs-sakkparti sem.

Mindent összevetve nem volt a milwuakee-i forduló annyira pocsék, sőt, ha kellőképpen kedveli az ember az IndyCart, akkor akár még szórakozhatott is rajta egy jót, de egy biztos, ezt a versenyt jól el kell dugni azok elől, akik csak mostanában ismerkednek a szériával.

 

 52asa.jpeg

hirdetés

Ez a weboldal a jobb felhasználói élmény érdekében cookie-kat használ.
Elfogadom
Elutasítom
Privacy Policy