Utolsókból lesznek az elsők

Előrelátó akartam lenni, ezért jó adag kávéval betárazva ültem le megnézni az IndyCar Mid-Ohiói versenyét, a helyzet azonban úgy hozta, hogy mégsem volt égető szükség a koffeintartalmú italra. Legalábbis nem olyan mértékben, mint azt prognosztizáltam.

Az Ohio állambeli Lexingtonban fekvő pálya nem éppen a vérre menő csatákról híres, ez pedig különösen igaz volt az elmúlt két évre. A tavalyi forduló ráadásul olyannyira laposkára sikeredet, hogy szimplán a verseny képe alapján nyugodtan el lehetett volna adni vény nélküli altatószerként. Most mondjam azt, hogy az egyetlen számottevő motívum, amire máig emlékszik mindenki a 2013-as Honda Indy 200 kapcsán az Chip Ganassi zakózása a pit faláról a leintés után, amikor tudatosult benne, hogy beosztottja, Charlie Kimball megszerezte élete első futamgyőzelmét? Na ugye.

Nem tápláltam tehát hiú reményeket a kilencven körös versenyhez, amely pesszimizmusomat csak tovább fokozta, hogy a hétvége korábbi részében feltételezett eső is nagy ívben elkerülte a 2.258 mérföld hosszú, 13 kanyarból álló pályát. A végeredmény azonban minden várakozást felülmúlt.

Persze nem kell egetverő tűzijátékra gondolni, nem ez lesz az a verseny, amit a szériával csak most ismerkedőknek valaha is ajánlani fogok megnézésre, de a pályához képest kimondottan izgalmas, szórakoztató másfél órát produkált az IndyCar mezőnye.

A nap hőse minden kétséget kizáróan az a Scott Dixon lett, aki az utolsó helyről rajtolva nyerte meg végül a szezon tizenötödik versenyét és ezzel egy újabb rekordot állított fel Mid-Ohión.

Az új-zélandi pilóta még a kvalifikáció csoportkörében hibázott a vizes aszfalton, aminek köszönhetően egy rövid időre előkerült a piros zászló. A szabályok értelmében Dixontól elvették a két legjobb körét, ami egyenes utat jelentett a mezőny végére. A 33 éves versenyző az eset után joggal volt feszült és úgy nyilatkozott, még egy top 10-es helyezés sem tekinthető reális célnak. Az örök érvényű tanulság azonban, miszerint soha ne írd el Scott Dixont, Mid-Ohión csak még nagyobb jelentőséggel bír. A Chip Ganassi Racing leglojálisabb pilótája, aki idén már a tizenharmadik szezonját teljesíti a gárda színeiben, vasárnap karrierje során immár ötödik alkalommal állhatott fel Lexingtonban a pódium legmagasabb fokára, ráadásul tette mindezt a huszonkettedik pozícióból indulva. Mindazidáig a legalacsonyabb rajthely, amelyet itt végül győzelemre tudtak váltani a nyolcadik volt, igaz azt kétszer is; 1995-ben Al Unser Jr.-nak, majd 1999-ben Juan Pablo Montoyának jött össze a bravúr. Dixon sikerében nagy szerepet játszott egy zseniális stratégia, a mindent vagy semmit játszma az üzemanyaggal, amihez csak hozzájött Fortuna asszony teljes mellszélességgel történő támogatása is.

sddc.jpg

A múlt alapján várható volt, hogy a Chip Ganassi Racing komoly tényezője lesz a Honda Indy 200-nak, lévén az elmúlt hat évben zsinórban ezen gárda versenyzőinek sikerével ért véget a verseny, összességében pedig 2013-mal bezárólag kilenc győzelmet jegyeztek a nevük mellett. Arra viszont, hogy pont Dixon zárja le a CGR tizenöt futam óta tartó nyeretlenségi sorozatát, csak nagyon kevesen mertek volna fogadni.

Ganassiék legmagasabb rajtpozícióját birtokló versenyzője, Tony Kanaan már az első kanyarban búcsúzott a további küzdelmektől, miután a zöld zászlót követően megpördült és az érkező Marco Andrettinek már nem volt sem ideje, sem helye kikerülni egykori csapattársát. Az ütközés következtében olyan károk keletkeztek mindkettejük autójában, hogy alig pár másodperc után máris fel kellett adniuk a futamot. A tekintélyes méretű szaglószervvel megáldott brazil számára tovább folytatódik a pechsorozat, hamarosan pedig az is újfent bizonyítást nyert, hogy az Indianapolis 500 győzelem az utóbbi években enyhén szólva sincs jó hatással a bajnokságra nézve. Dario Franchitti 2012-es, harmadik Indy 500 elsőségét követően egészen tavaly év végi kényszer-visszavonulásáig nyeretlen maradt, a 2013-as győztes Kanaan-nek dettó azóta sem jön össze újabb siker, és bár Hunter-Reay fel tudott állni a dobogó tetejére Iowában, ez azonban sovány vigasz mindahhoz a negatív sorozathoz képest, ami a legendás verseny óta sújtja. Ha a technika éppen nem cseszik ki vele, akkor maga tesz arról, hogy a világért se úgy alakuljanak a dolgok, ahogyan a szezon első felében. Mid-Ohión első körben a pitben életben lévő sebességkorlátozás átlépése miatt áthajtásos büntetésre ítélték, nem sokkal később pedig, nagy igyekezetében kicsúszott és kis híján falnak csapta a 28-as számú Andretti Autosport gépet. Az amerikai végül a tizedikként ért célba, ami abból nem kicsit kiábrándító abból az aspektusból nézve, hogy milyen reménykeltően teljesített a hétvége során, beleértve a futam első részét is.

d_2.jpg

Nem csak Hunter-Reay számára ért véget csalódást keltően a Mid-Ohiói verseny. Még el sem kezdődött a show, amikor Helio Castroneves autójában elektronikai problémák ütötték fel a fejüket és mire a Team Penske szerelők orvosolták a hibát, a brazil már négy kör hátrányban térthetett vissza a pályára. Mivel a rajtbalesetet követően már csak egy pace car szakaszra került sor, Castroneves nem tudott feljebb lépni és végül a tizenkilencedikként intették le, miközben csapattársa és egyben legnagyobb kihívója, Will Power a hatodik helyet szerezte meg. Így történt, hogy Helio tizenhárom pontos vezetése Powerrel szemben hat pontos hátránnyá apadt a bajnokságban.

Mindez azonban kutyafasza ahhoz a pechsorozathoz képest, ami Takuma Satót sújtja. Az AJ Foyt Racing japánja idén eddig rekordszámú, hét DNF-et könyvelhet el, miközben a bajnokságban – teljes szezonos pilótákat figyelembe véve, tehát az Ed Carpenter Racinget nem beleszámítva – az utolsó előtti helyen áll. A Mid-Ohiói kvalifikáción ő is előidézett egy piros zászlót, aminek köszönhetően a huszonegyedik helyről rajtolhatott, de már rögtön a rajtnál belekeveredett a Kanaan-Andretti incidensbe. Kollégáival ellentétben Sato tudta folytatni a versenyt, de a harminchetedik körben Hunter-Reay miatt beintett sárga zászlós periódus alatt megpördült és végül körhátrányban ért célba. Rohadtul nem irigylem a Sato rajongókat – és őt magát sem – idén, az fix.

A Honda Indy 200 citrom-díját az én szememben egyértelműen a Sarah Fisher Hartman Racing nyerte, amely egy  potenciális győzelmet vett el Josef Newgardentől. A fiatal versenyzőnek minden esélye megvolt arra, hogy akár pályafutása során először nyerjen IndyCar futamot, azonban egy, a pitben történt incidens véget vetett az ígéretesen alakuló futamának, amelynek láttán csak pilláztam, mint a komplett NASCAR a minap, amikor bejelentették Milka Duno Nationwide szerződését.

Később Andy O’Gara magára vállalta a felelősséget és elmondta, hogy ő hívta ki a pitbe Newgardent, holott ekkor a csapat még nem állt készen az autó fogadására. Az SFHR vezérigazgatója – egyben Sarah Fisher férje – szerint egy sűrített levegős tömlő valamilyen úton módon ott maradt az autó útjában és ezzel történt kontaktus okoza a bal hátsó kerék cseréjéért felelős szerelő látványos orra esését. A történtek miatt a 23 éves pilóta áthajtásos büntetést kapott és végül meg kellet elégednie a tizenkettedik hellyel. Egy azonban biztos, Newgarden rendkívül éretten, igazi sportemberhez méltóan reagálta le a szerencsétlen esetet, ami miatt nem érdemel mást, csak tiszteletet. Reméljük neki nem borul el az agya és nem ébred egy reggel arra, hogy F1-es akar lenni, mert néhány éven belül valódi klasszisává is válhat az IndyCarnak.

Ha pedig citrom-díj, akkor osszunk ki még egy lime-díjat is, hiszen Carlos Huertas saját csapattársa, Justin Wilsonnal szembeni blokkolását muszáj honorálni, még akkor is, ha a versenybíróság már ott helyben megtette ezt egy áthajtásos büntetés képében. Szép volt Carlos, elhiszem, hogy a Team Penske a vágyad, de talán nem ebben a formában kellene felkelteni az érdeklődésüket.

A verseny legviccesebb pillanata (lásd. fenti videó) az ötödikként leintett Graham Rahalhoz fűződik, aki a csapatrádión nemes egyszerűséggel közölte édesapjával, egyben felettesével, Bobby Rahallal, hogy legyen olyan kedves hagyja őt békén, hadd vezesse nyugodtan az autót. Hiába na, a főnök fia ezt is megteheti.

Dixon, aki alig pár méterrel a célvonal után szépen leparkolt az autójával, mondván nem volt kedve túl sokat gyalogolni vissza a pályáról, IRL/IndyCar karrierje harmincnegyedik elsőségét aratta, amivel beérte Al Unser Jr. rekordját az örökranglista hatodik helyén. A Mid-Ohiói siker azonban nem a rajtpozíciójához mért legnagyobb előremenetel volt a pályafutása során, hiszen 2001-ben a Nazareth Speedway-en, még CART újoncként a huszonharmadik pozícióból indulva szerezte meg élete első ovál győzelmét.

A Honda Indy 200 második helyét a pole pozíciós Sebastien Bourdais csípte meg, míg harmadikként az Andretti Autosport színeiben versenyző James Hinchcliffe-et intették le, aki ezzel idei legjobb eredményét érte el.

El sem hiszem, hogy már csak három verseny van hátra a szezonból. 🙁

 

31asa.jpeg

 

 képek: IndyCar

hirdetés

Ez a weboldal a jobb felhasználói élmény érdekében cookie-kat használ.
Elfogadom
Elutasítom
Privacy Policy