Őrület és dráma Kanadában
Az IndyCar Torontóban az év eddigi legérdekesebb, egyben legbizarrabb, legkiszámíthatatlanabb két versenyét bonyolította le. Én pedig el vagyok ragadtatva.
Már maga a hétvége sem átlagosan indult, hiszen a kanadai duplaforduló eredetileg szombatra meghirdetett első felvonását a versenyzésre tökéletesen alkalmatlan időjárási viszonyok miatt már azelőtt le kellett fújni, hogy egyáltalán megkezdődhetett volna, miután a felvezető körökön több autó is megpördült, majd az i-re a pontot maga a pace car tette fel, amely csak a volánja mögött ülő kétszeres Indy 500 győzes Arie Luyendyk tudásának köszönhetően nem kapta el a korlátot.
Nem volt mit tenni, a további programot vasárnapra halasztották, ami azt eredményezte, hogy a csapatoknak egyetlen nap alatt kellett teljesítenie két – igaz, az eredeti 85 helyet húsz körrel csökkentett, vagy nyolcvan perces időlimitben meghatározott – versenytávot. Ez már önmagában véve elég húzós napot vetített előre, amit csak tetézett, hogy az IndyCar hamarosan ismét tanúbizonyságot tett arról, hogy következetlenségért továbbra sem kell a szomszédba mennie. Először ugyanis arról volt szó, hogy mivel szombaton már azelőtt leintették piros zászlóval a futamot, hogy egyáltalán a zöld zászló megjelenhetett volna, a pace car mögötti incidensek következtében szükségessé vált szerelési munkálatok miatt semmiféle büntetést nem szabnak ki az érintett autókra. Mire viszont elérkezett a vasárnap, kiderült, hogy a pace car mögött kicsúszó Will Power és Ryan Briscoe, valamint az elektronikai hiba miatt szintén javításon átesett 2-es számú Penske autót vezető Juan Pablo Montoya mégis csak mehet a mezőny végére. Ennek kapcsán a kolumbiai, valamint a Penske Racing elnöke, Tim Cindric ordított is egy sort a rajt előtt a versenyigazgatóság első emberével, Beaux Barfielddal, de nem lett foganatja a dolognak.
Mihelyst kiderült, hogy a torontói duplaforduló futamait alig néhány óra különbséggel bonyolítják le, előre borítékoltam, hogy ha nem adja meg magát alatta a technika és nem is baszarintja ki senki a pályáról, akkor a pole-ból induló Sebastien Bourdais be fogja húzni első győzelmét az egyesült IndyCarban. Egyrészt a francia nagyon érzi ezt a pályát, másrészt pedig a körülményeket figyelembe véve gondolni lehetett, hogy a pilóták önmagukhoz képest jóval visszafogottabban fogják teljesíteni az első versenyt, lévén az autókra záros határidőn belül még egyszer szükség lesz.
Kár, hogy nem fogadtam erre (egyáltalán lehet valahol IndyCarra tippelni?), mert valószínűleg szép odds-cal fizettek volna a 35 éves Le Mans-i elsőségéért. A KVSH Racing versenyzője higgadt, nyugodt versenyzéssel, hét évvel utolsó amerikai open-wheel győzelme után (2007. november 11. – Mexikó, Champ Car) ismét felállhatott a dobogó tetejére. Bourdais ezzel harminckettedik sikerét aratta a tengerentúlon, amivel beérte az örökranglista nyolcadik helyén Dario Franchittit és Paul Tracy-t. Persze lehet ezt megkérdőjelezni és azzal érvelni, hogy a francia győzelmei túlnyomó többségét az önmaga groteszk paródiájának is beillő Champ Carban szerezte (különösen 2005-’07 között), de a statisztikák makacs dolgok. Nézzük csak meg Sebastian Saavedra történelmi jelentőségű pole-ját az Indianapolis GP-n, tudjuk, hogy milyen tényezők játszottak közre ebben, és hogy nem a valós erőviszonyokat tükrözte, mégis, ezt a rekordot már senki nem veheti el a jellegzetes frizurájú kolumbiaitól. Ahogyan Bourdais-tól sem, függetlenül attól, hogy milyen ellenfelekkel szemben és milyen körülmények között aratta pályafutása legnagyobb sikereit.
Hiba azonban azt hinni, hogy a Honda Indy Toronto csak Bourdais rajt-cél győzelméből, ezzel együtt pedig a KV Racing 2013-as Indy 500-at követő első sikeréből állt.
Rögtön a rajt után ugyanis egy tömegbaleset borzolta a kedélyeket, ami végül a piros zászlót előhozta. A Rahal Letterman Lanigan Racing 16-os számú autójában Houston után Torontóban is lehetőséget kapó Luca Filippi ugyanis összeakadt a Sam Schmidt alkalmazásában álló Simon Pagenaud 77-es Dallara-Hondájával, amely incidensnek végül Takuma Sato, Josef Newgarden és Mike Conway is részeseivé váltak. A legrosszabbul közülük azonban Sato járt, akinek olyannyira megsérült a 14-es AJ Foyt Racing gépe, hogy fel is kellett adnia a versenyt, míg Josef Newgarden áthajtásos büntetést kapott, amiért a Sarah Fisher Hartman Racing a lezárt pitben kezdte meg autója javítását.
Az incidens, ami miatt már az első futam elején előkerült a piros zászló
Szintén nem alakult jól az első verseny Ryan Hunter-Reay számára, aki ígéretes futamának egy, Tony Kanaan-nel történt ütközés vetett véget. A csapat megpróbált minden tőle telhetőt, de a 28-as számú Andretti Autosport gép nem tudta folytatni a küzdelmeket. Az amerikai versenyző az incidens előtt magabiztosan tartotta magát az élmezőnyben, Helio Castronevesszel vívott csatája a második helyért pedig egyenesen epic volt, de az Indianapolis 500 óta kísérő hullámvölgy ismét magával rántotta. Az utóbbi években egyébként sem számít hosszú távon jó ómennek megnyerni a világ legrégebbi pályaversenyét: Dario Franchitti számára karrierje utolsó Victory Lane-en tett látogatását jelentette a 2012-es győzelem, Kanaan pedig máig nem tudott elsőként áthaladni a célvonalon tavalyi sikere óta. Bár Hunter-Reay-nek összejött a dolog Iowában, de a május óta rendezett többi futama definiálására leginkább a ‘katasztrófa’ jelző a legalkalmasabb.
A Honda Indy Toronto első, 65 körös futamának második helyén Helio Castroneves zárt, míg a harmadik pozícióban Tony Kanaan-t intették le.
Az RHR – TK affér
A második, alig négy órával későbbre kiírt verseny rajtsorrendjét az első forduló után aktuális entrant pontok alapján határozták meg. Ennek alapján Castroneves indulhatott az élről, csapattársával, Will Powerrel osztozva az első soron.
Az állórajttal kiírt futam során komolyan fennállt a lehetősége az esőnek, ami végül annak rendje és módja szerint meg is érkezett, méghozzá a tizenkettedik körben. Először Bourdais és Charlie Kimball csúszott ki a bukótérbe, majd nem sokkal később Juan Pablo Montoya vágódott bele a 8-as kanyarban lévő gumifalba. A kolumbiai után közvetlenül, a pálya ugyanezen részén a helyi közönség nagy kedvence, James Hinchcliffe csúszott meg, az igazi dráma viszont pár másodperccel később történt, amikor is az érkező Mikhail Aleshin viszonylag nagy tempóval hátulról beleszállt a pályán veszteglő Montoya gépébe. Az SPM/SMP Racing orosz versenyzője pillanatokon belül a 2-es számú Penske gép alatt találta magát, vészes közelségben a gumikhoz, amelyek – mint később az élő közvetítés soán maga Aleshin meg is mutatta – látható nyomot hagytak a sisakján. A 27 éves pilóta számára azonban mégsem ez okozta a legnagyobb problémát, sokkal inkább a Montoya autójából áradó hő, amitől egyszerűen nem kapott levegőt.
„Ott ültem az autó alatt, nagyon-nagyon közel hozzá. Egyáltalán nem tudtam levegőt venni” – nyilatkozta Aleshin. „Lehetetlen volt lélegezni, és ez egyáltalán nem valami jó érzés.”
A moszkvai születésű versenyző szerencsére sértetlenül megúszta a hajmeresztő kalandot, de a folytatásra keresztet vethetett.
Montoya és Hinchcliffe vissza tudott térni a pályára, a kanadait ráadásul óriási tapsviharral jutalmazták honfitársai a lelátókon. Szüksége is van a biztatásra, hiszen ha hinni lehet a pletykáknak, erőteljesen rezeg alatta a léc az Andretti Autosportnál. Hinchcliffe tavaly ősszel 1+1 évre hosszabbított a csapatnál, amiből a plusz egy szezon úgynevezett csapat opcióként szerepel, magyarán Michael Andrettiéké a döntés, hogy igényt tartanak-e a szolgálataira, avagy nem. A történet onnantól kezd érdekes lenni, hogy már néhány héttel ezelőtt felröppentek olyan hírek, miszerint a gárda komolyan feni a fogát Simon Pagenaud-ra, egyes jól értesültek szerint pedig már az előszerződés is megköttetett a felek között. Ehhez hozzájön még a csapattulajdonos azon friss nyilatkozata, miszerint jelenleg még nem írtak alá semmit Hinchcliffe-fel, ráadásul a fent említett opció azon is áll vagy bukik, hogy a szponzorációs háttér rendben van-e, márpedig Michael Andretti szerint jelenleg nem így áll a helyzet. Sok a kérdőjel és az egymásnak ellentmondó információ. Andretti szerint a kanadai sem akarja egyelőre elkötelezni magát, mivel más alakulatoknál is nézelődni szeretne, de nem hivatalos hírek szerint pontosan a csapat az, amely Hinchcliffe idei teljesítményével egyáltalán nincs megelégedve.
Az átigazolási időszakkal kapcsolatos pletykagépezet tehát már most, négy futammal a szezon vége előtt kezd felpörögni, most azonban még néhány mondat erejéig térjünk vissza Torontóba.
Az eső áztatta, sárga zászlós periódusok miatt nyolcvan perces időlimittel befejezett második verseny – zseniális pitstratégiájának és gumiválasztásának is hála – Mike Conway elsőségével ért véget, aki ezzel Long Beach után a második győzelmet szállította az Ed Carpenter Racingnek. Ez egyben azt is jelentette, hogy a szezon hat duplafordulós futamán öt különböző csapat autója tudott nyerni. A 2014-es év statisztikája impresszív: az eddigi összesen tizennégy versenyen kilenc pilóta állhatott fel a dobogó legmagasabb fokára és tizennyolcan szereztek pódiumot érő helyezést, huszonegyen pedig a legalább egyszer zártak a legjobb ötben (teljes szezonos pilótákat figyelembe véve egyedül Sebastian Saavedrának nem sikerült ez utóbbi bravúr).
Aleshin sisakja a baleset után
Conway mögött a második helyen Tony Kanaan végzett, aki az utóbbi versenyeken egyértelműen a Chip Ganassi Racing legjobbjának számít, bár nyernie továbbra sem sikerült – valami azonban azt súgja, hamarosan ez megváltozik.
Harmadikként azt a Will Powert intették le, aki ismét késhegyre menő csatákat vívott csapattársával, Helio Castronevesszel. Egy biztos, Roger Penske-nek kötélből vannak az idegei, hiszen a bajnokság első két helyét elfoglaló pilótája se Istent, se embert nem kímélve gyepálja egymást előszeretettel a pályán, olykor vészesen össze is érve, mint láthattuk azt vasárnap Torontóban is, de hát így kell ezt kérem szépen.
A fenti végeredménnyel zárult drámai befutóra egy több autós incidens miatt beintett piros zászlós periódus után került sor, amely döntést csak üdvözölni tudtam. A pálya versenyzésre alkalmassá tételére kevésnek bizonyult volna a hátralévő kevesebb, mint öt perc, úgyhogy ellenkező esetben biztosan sárga alatti befutót láthattunk volna, így viszont, hogy a piros miatt megállították a számlálót, végigizgulhattunk egy nyúlfarknyi sprintfutamot.
Az eddigi legnagyobb csalódásnak – és nem csak Torontóban – sajnálatos módon számomra az a Luca Filippi számít, aki egy huszonkettedik és egy tizenhatodik helyeket /ez utóbbiban azért közrejátszott az a 30 másodperces időbüntetés, amit a lezárt pitben történt szervizelés miatt róttak ki rá/ tudott ezúttal is csak összehozni. A 28 éves olaszban sokkal nagyobb potenciál rejtőzik, amit jól példáz, hogy nem egyszer kerített sort igazán figyelemreméltó előzésekre és manőverekre. Összességében viszont valahol mindig szar kerül a palacsintába. Megértem, hogy életében nem ment még ezeken a pályákon, de annál, amit idén Houstonban és Torontóban művelt, őszintén szólva több kell. Sajnálom, mert szimpatikus versenyző, igazán szurkolok neki, hogy kapjon még lehetőséget és cáfoljon meg, fogja be a számat a produkciójával, de ez, eddig nagyon gyenge.
Power és Castroneves ismét hozták a show-t
A torontói második versenynek azért meglepetésembere is akadt Takuma Satónak a személyében. A japánnak valami elképesztően pocsék szezonja volt eddig, amit a legjobban a bajnokságban elfoglalt helye tükrözött, aminek hála az állórajtos, kettes számú versenyt az utolsó sorból kellett megkezdenie.
Sato végül majdhogynem hibátlan futamot produkálva végül az ötödik helyre hozta be az autóját, ezzel idei legjobb eredményét elérve.
És ami a legszebb: Will Power már három verseny óta nem kapott büntetést, bár egy kicsit a hétvégén rezgett a léc, miután áthajtott egy töltőpisztolyon a pitben, bár tegyük hozzá, az eszköz annyira kint volt, hogy majdhogynem lehetetlen lett volna elkerülni.
Most két hét szünet áll be az IndyCar naptárában, majd következik a szezon végi nagy hajrá. Folytatás augusztus 3-án a Honda Indy 200-al, amelynek az otthonául szolgáló Mid-Ohión, több gárda részvételével egy tesztre is sort kerítenek július 24-én.
képek: IndyCar, FOX Sports, tumblr
“Versenyautót vezetni olyan, mint láncfűrésszel keringőzni” – Cale Yarborough