Amerikai győzelem az Indy 500 drámai végjátékában -

Nem bővült újabb taggal a négyszeres győztesek tábora és nem tört meg az Andretti átok sem. A 98. Indianapolis 500 viszont pontosan azt nyújtotta számomra, amit vártam, sőt talán még egy kicsit többet is.

Amerikai győzelem az Indy 500 drámai végjátékában

Kezdjük mindenekelőtt azzal, hogy az IMS egy fantasztikus felvezető show-t rettyintett össze kezdve a fegyveres szerveket reprezentáló, Memorial Day alkalmából felvonulóktól egészen az amerikai himnusz előadásáig, bár ez utóbbi nem igazán a szervezők, sokkal inkább LeAnn Rimes érdeme. Az Államokban óriási népszerűségnek örvendő country-sztár nem cifrázta túl, nem érezte szükségét annak, hogy saját művészi önmegvalósításának eszközeként prezentálja a ‘The Star-Spangled Bannert’, csak kiállt és kellő tiszteletet sugározva elénekelte, ahogyan azt kell. Európaiként is csak azt lehet mondani, köszönjük LeAnn!

Azonban nem csak Ms. Rimes előadása és a USAracing nem kimondottan emocionális bloggerének szemébe is könnyeket csaló katonai felvonulás váltott ki konstans libabőrt az emberekből még azelőtt, hogy a verseny egyáltalán megkezdődhetett volna. Jim Nabors, akinek neve már egybe forrt az Indianapolis Motor Speedway-jel, utoljára énekelte el a Back Home Again in Indianát, majd mondta be közösen Mari Hulman-George-al a híres „Lady and Gentlemen, start your engines” mondatot. Hiányozni fog, annyi szent.

A tradicionálisan 33 fős mezőny a Dario Franchitti által vezetett Chevrolet Camaro Z/28 pace car mögött sorakozott fel, hogy aztán tizenegy soros formációba állva megkezdhessék a 200 körös futamot, amelyre a Dallas Mavericks tulajdonosaként, reality sztárként és bekattant playboyként egyaránt közismert Mark Cuban által lengetett zöld zászló adta meg az engedélyt.

Ha magát a 98. Indianapolis 500-at egyetlen szóval kellene jellemeznem, akkor komoly bajban lennék, mivel ennyire összetett, ugyanakkor különálló szakaszokra lebontott versenyre képtelenség egy random jelzőt ráaggatni.

A mezőny nem vágott bele in medias res a küzdelmekbe, sokkal inkább a puhatolózás, óvatos, kivárásra történő autózás jellemezte a futam több, mint 50%-át. Persze aki az európai sportoldalak széljegyzeteiben megírt, pár soros hírcafatoknál kicsit mélyebben követi az Indy 500-at és úgy en bloc az IndyCar versenyzést, tudja, hogy a hosszúra nyúló zöld jelzés sem jelenti azt, hogy az ember csak fogpiszkálóval kipeckelt szemekkel tudja átvészelni a látványt alvás nélkül.

Rögtön a rajtot követően Ryan Briscoe-nak egy soron kívüli, korai pitkiállásra kellett sort kerítenie, miután a nagy helyezkedésben először Jacques Villeneuve 5-ös számú SPM Racing autójával koccant, majd ezt követően honfitársával, az újonc James Davison gépével is összeért. Sem a 33 éves ausztrál, sem pedig a Chip Ganassi Racing nem sejtette ekkor még, hogy a kockás zászló pillanatában ő lesz a csapat legmagasabban jegyzett versenyzője. Briscoe körhátrányban tért vissza a pályára, de egy percig sem adta fel és folyamatosan zárkózott fel az ellenfelekre, miközben abban reménykedett, minél hamarabb sor kerül egy sárga zászlós szakaszra, amikor is lehetősége nyílik arra, hogy ismét körön belülre kerüljön. A pace cart végül a 150. körben kellett beküldeni, ironikus módon pont csapattársa, Charlie Kimball megpördülése okán, egyúttal pedig véget ért a rajtot követő, maratoni szabad versenyes periódus – a leghosszabb az IMS történetében egészen 1976 óta. Ez a tény tette lehetővé továbbá azt is, hogy az Indy 500 első felének 211.871 mph-s (340.97 kmh) átlagsebessége konkrét harmincnégy mérföld per órát ráverjen a tavalyi 177.687 mph-s (285.96 kmh) csúcsra.

Briscoe végül elég szépen feljött, hét körrel a vége előtt már a kilencedik helyért csatázott, Will Powerrel akivel annak rendje és módja szerint össze is ért. Emberünk megint egy honfitársa hathatós közreműködésének hála mehetett ki a pitbe, ahonnan pedig már csak az említett 18. helyre futotta.

Az új rajtot követően viszont már felgyorsultak az események és a verseny háromnegyedére jellemző, balesetek szempontjából nyugodt időszakra is keresztet vethettünk, ahogyan Chip Ganassi a maradék hajszálaira. Nem volt elég ugyanis Briscoe incidense rögtön az elején, ehhez hozzáadódott még a regnáló győztes Tony Kanaan problémája a 66. körben, amikor is az általa vezetett 10-es számú Dallara-Chevy porzó tankkal támolygott ki csapata pitjébe, ahol azonban váltó- és elektronikai problémák ütötték fel a fejüket, ezek eredményeképpen a brazil tavalyi titulusának megvédése helyett végül csak a huszonhatodik helyet tudta megszerezni mintegy 23 kör hátrányban.

Kanaan után jött a CGR részéről ugyebár az újabb szívroham közeli állapot Kimball balesete képében, a 168. körben pedig, amikor Ganassi már azt hitte, ennél több szar nem kerülhet palacsintába, az addig stabilan a legjobb ötben autózó Scott Dixon elvesztette uralmát az autója felett és a pálya 4-es kanyarjában lévő SAFER falnak csapta azt. Jött ismét a pace car, ami alatt egy újabb incidens történt. Az AJ Foyt Racing újonca Martin Plowman nem realizálta kellő időben, hogy ha lengetik a sárgát eszeveszettül, akkor az azt jelenti, hogy nem árt lassítani, így teljes tempóban – nomen est omen – haladt előre, hogy aztán hátulról, tizennyolcas karikát érdemlően torpedózza meg szerencsétlen Josef Newgarden 67-es SFHR autóját. Utoljára ilyet tavaly Poconón láthattunk, amikor pont Plowman ideiglenes csapattársa, Takuma Sato bambult el a pitbe kifelé menet és full gázzal felöklelte Hunter-Reay, már a sebességlimit alatt haladó autóját. Azt mondják, jó dolog ha tanulhat egy pilóta a tapasztaltabb csapattársától, de, kedves Martin, kurvára nem mindegy, hogy mit. 🙂

A romokat viszonylag gyorsan eltakarították, bár meg nem erősített helyszíni beszámolók szerint a történet jóval kaotikusabb volt annál, mint amit az ABC közvetítése megmutatott. A pályára küldött munkások sebtében szedegették össze a szétszóródott törmelékeket, azonban még így is csak a csoda mentette meg az IMS-t attól, hogy nem történt tragédia. Az egyik munkást kis híján elgázolta a pace car, de a többiek sem voltak biztonságban, miután néhány versenyautó – legfőképpen a 4-es kanyarból a figyelmeztető jelzés ellenére nagy tempóban érkező Pippa Mann – szintén életveszélyes közelségbe került a védtelen emberekkel, pár pillanattal később ráadásul csak egy paraszthajszálon – és a jó fékeken – múlt, hogy nem hajtottak bele a pálya közepén guruló, a biztonsági személyzethez tartozó autókba.

Szerencsére nem történt baj, a jelenetsor viszont jelzésértékű lehet, amiből reményeim szerint okulni fognak az illetékesek.

A 174. körben távozhatott a pályáról a pace car – hogy aztán mindjárt jöhessen is vissza.

A restart után az élmezőnyben küzdő Townsend Bell kissé rálegyezett a mellett haladó Ed Carpenterre, a pontot az i-re pedig James Hinchcliffe tette fel, aki egy merész mozdulattal akarta előzni ellenfeleit, a sztori vége viszont a falban végződött – nem csak a kanadai, de a győzelemre nagyon komolyan esélyes Carpenter számára is. Ezen sorok írójának pedig egy ezredmásodperc alatt letört mindkét szarva, miután cirka március óta azon tépte 3D-s valójában a száját mindenfelé, hogy a saját csapatával induló amerikai fogja megnyerni az Indy 500-at, hallják szavát, ez biza így lesz. Önelégült vigyora pedig Carpenter pole-ja óta letörölhetetlen volt a képéről, amire önigazolása legfőbb bizonyítékaként tekintett, még akkor is, ha jól tudta, a rajtelsőség itt nem jelent egy liter Evianba áztatott, feldarabolt lófaszt sem.

Amikor szegény Carpenter kiszállt autója roncsából, azt hittem, hogy a sisakjánál fogva rángatja ki a cockpitből kanadai kollégáját, de moderálta magát, aminek okát későbbi interjújában meg is magyarázta; nevezetesen, hogy Hinchcliffe-et csak két héttel korábbi agyrázkódásának ténye mentette meg attól, hogy ne vágja pofán ott helyben. Pedig a látottak alapján nem kizárólagosan az Andretti Autosport versenyzője volt a ludas, nagyban benne volt a buliban manővere révén Bell is, de hogy ki és milyen százalékban járult hozzá a teljes mértékben vétlen Carpenter kieséséhez, azt a rendelkezésemre álló felvételek alapján nem az én tisztem eldönteni.

Időközben kevésbé látványos módon is hullottak az autók. A Rahal Letterman Lanigan Racing vesszőfutása tovább folytatódott, és egy elektronikai hibának köszönhetően Graham Rahal 15-ös számú autója lett a verseny első hivatalos kiesője. Cirka harminc körrel később a saját erőből felhúzott csapatával induló, 1996-os győztes Buddy Lazier mondhatott végső búcsút a további küzdelmeknek szintén műszaki – kuplung – probléma miatt.

Ami viszont az utolsó cirka húsz körben történt, azt kötelezően megnézetném mindenkivel, aki úgy tartja, az oválversenyzés csak egy unalmas, mérgezett egerekhez méltó rohangálás körbe-körbe. A 98. Indianapolis 500 finise ugyanis szlenggel élve EPIC volt, klasszikus bátorságpróba, ahol ismét bebizonyosodott, hogy ez a verseny nem habos ruhás, elkényeztetett kislányok játszótere. Francot nem érdekelte, hogy elsőfutamos újoncról, bajnokról, háromszoros győztesről, átkot megtörni akaró csapattulaj fiáról, vagy egy pár óra múlva NASCAR futamra hivatalos sztárról van szó, csak a harc ment a végsőkig. Illetve ment volna, ha a top 5-ben autózó Townsend Bell nem töri rommá a 6-os számú, KV Racing gépet nyolc körrel a leintés előtt. Az IMS és az IndyCar illetékesei számítottak arra, hogy az elmúlt évekhez hasonlóan idén is történni fog valamilyen incidens a verseny végén, ami sárga alatti befutót idézhet elő. Ezt semmiképpen nem akarták, ahogyan azt sem, hogy fejet hajtsanak Chip Ganassi GWC iránti óhaja előtt, így született meg a döntés, hogy szükség esetén piros zászlóval félbeszakítják a versenyt és garantálják – vagy legalábbis megpróbálják- ezáltal a zöld zászlós finist.

Bell Dallara-Chevy-jének eltakarítása és két pace car mögött megtett kör után indulhatott el ismét a mezőny az utolsó, minden eldöntő hat körre. Én pedig soha nem néztem még ennyire néma csöndben egyetlen Indy 500 befutót sem, pedig láttam már egy-kettőt. Az utolsó körig nem lehetett tudni, hogy kié lesz a babérkoszorú: a 2012-es bajnoki címe után ez is belekerül Hunter-Reay statisztikáiba? Egy huszárvágással lezárja-e az Andretti átokról szóló fejezetet Marco Andretti és nagyapja, Mario 1969-es győzelme után ismét egy Andretti arcát gravírozzák a Borg-Warner Trophy-ra? Helio Castroneves belép-e a négyszeres győztesek elit klubjába AJ Foyt, Al Unser és Rick Mears mellé? Esetleg röhögő negyedikként Carlos Munoz befejezi azt, amit tavaly elkezdett?

A végső pillanatban aztán Hunter-Reay minden tartalékát összeszedte, felcsavart mindent, amit csak tudott és átvéve a vezetést Castronevestől megérdemelten haladt át a célvonalon. Első amerikaiként Sam Hornish Jr. 2006-os győzelme óta és első alkalommal a történelemben a 28-s számot viselő autóval. A tömeg őrjöngött és egy emberként skandálta „USA, USA, USA”, idilli pillanatképek a büszke feleség, Beccy, valamint közös gyermekük, az egészből még minden bizonnyal semmit fel nem fogó Ryden közreműködésével. Miközben a vesztes oldalon Castroneves, aki szinte már nyert helyzetből maradt alul, az autójában sírta el magát, a harmadikként leintett Marco Andretti pitjében pedig az amerikai versenyző barátnője, a lengyel származású Marta Krupa zokogott vigasztalhatatlanul. Ez az Indy 500. Dráma, öröm, könnyek, mint egy szappanopera, csak annál összehasonlíthatatlanul jobb.

Hunter-Reay kisfia még nem igazán érti, milyen nagy dolgot is vitt véghez az édesapja

A legjobbak mellett még szót érdemel a versenyre 19 év után visszatérő Jacques Villeneuve, aki ellenben néhány korábbi NASCAR futamával, az Indianapolis Motor Speedway aszfaltját nem nézte snooker asztalnak és egy szolid, okos versenyzést mutatott be, ami végül a tizennegyedik helyre volt elegendő.

Hasonlóképpen gratuláció illeti meg a 98. Indianapolis 500 legjobb újoncának választott Kurt Busch-t. A 35 éves amerikai szinte zéró open-wheel tapasztalattal a háta mögött, bevállalva a duplázást, egész hónapban kétlaki életet élve Indianapolis és Charlotte között, végül a hatodik pozícióban zárta a világ legkeményebb futamát. Üröm az örömben, hogy a duplázás gerincét adó, összesen 1100 mérföld teljesítése nem jött számára össze, miután a Coca-Cola 600-on egy motorhiba idejekorán kivette őt a meccsből. Még egyszer őszintén gratulálok a verseny legjobb újoncának, nála jobban nem érdemelte meg senki, még akkor is így gondolom, ha ezért a Sage Karam drukkerek a fejemet veszik.

A 19 éves amerikai fiú is fantasztikus munkát végzett, első Indy 500-án, a 31. helyről rajtolva végül huszonkét pozíciót javítva a kilencedikként végezni, több, mint figyelemre méltó teljesítmény. Remélem nem kell sokáig várni arra, hogy ismét egy DW12-ben láthassuk viszont, mert rohadtul rászolgált.

A verseny egyetlen hölgytagja – a Dixon incidens után történtek kapcsán már említett – Pippa Mann esetében továbbra is tartom, hogy a 31 éves brit sokkal jobban járna, ha vitathatatlanul elsőrangú PR és marketingbéli képességeit inkább az IndyCar háttércsapatában kamatoztatná. Bár huszonnegyedik helyében nagyban közrejátszottak műszaki problémák is, de ennek ellenére is úgy vélem – lehet megkövezni, de ügyesen el tudok hajolni –, nem kellene ezt neki erőltetni. Ha pedig mégis komolyan gondolja, akkor igenis tessék máshol is versenyzési lehetőség után kutatni, nem csak az IndyCar létezik a világon. Ismerem Mann abbeli véleményét, miszerint neki már visszalépés az Indy Lights (pedig lenne még mit tanulnia, az az egy futamgyőzelem ide-oda), de nyugodtan tapogatózhatna akár a USCC felé is. Így nem csoda, hogy nem fejlődik, nyilatkozgatásokkal, közösségi médiában való non-stop jelenléttel nem lesz jobb a vezetési stílusa. Az egy dolog, hogy 2004 óta idén először fordul elő, hogy nincs az IndyCar mezőnyében teljes szezonos női versenyző, de ennek kapcsán csak Sarah Fishert tudom idézni:

„Én nagyon szeretném, ha lennének női pilóták a mezőnyben, de valóban szükség van rájuk csak azért, hogy a széria elmondassa magáról, vannak a mezőnyben hölgyek is? Ennél sokkal több kell.”

És ha már hölgyekről van szó, akkor mindenképpen szót kell ejteni egy bizonyos Jessica Mace-ről, aki konkrétan történelmet írt az Indianapolis 500-on. A fiatal amerikai a Continental Tire Sports Car Challenge-ből igazolt át a Schmidt Peterson Motorsports Indy Lights csapatához, ahol Jack Harvey szerelőcsapatában tevékenykedik. Schmidték annyira meg vannak elégedve Jessica munkájával, hogy az Indianapolis 500-on is szerepet kapott, és ő cserélhette Jacques Villeneuve autójának bal hátsó kerekét. Ezzel Mace lett az első nő a verseny történetében, aki kerékcseréért felelt, és csak a harmadik, aki a pit wallon túl dolgozhatott.

A 2014-es Indianapolis 500 során tizenegy pilóta által, harmincnégy alkalommal történt változás az élen, ebből ráadásul egyszer -a 32. körben – a verseny (valamint az IndyCar) történetének első orosz pilótája, az SPM/SMP Racinges Mikhail Aleshin is az élre tudott állni. Sajnos azonban a 27 éves versenyzőnek is meggyűlt a baja a technikával, vezetésén pedig azért itt-ott meglátszott, hogy soha ezelőtt még nem versenyzett oválon, de nem okozott semmi problémát, és végül a huszonegyedikként zárta a futamot. Májusi produkcióját elnézve, garantált, hogy lesz ez még sokkal jobb is.

Ha pedig már az oválon való debütálás szóba került, ki kell még emelni a Dale Coyne Racinges Carlos Huertast is. A kolumbiai a szezon elején még kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő bizony csak road/street-en megy, a konstans balra kanyarodást inkább kihagyná. Két jól teljesített IndyCar futam után azonban megmozdult a gyerekben valami, és elkezdte azon fűzni Coyne-ékat, hogy had próbálhassa ki magát ezen a pályatípuson is. Megengedték neki, Carlosunknak tetszett a dolog, letette a ROP-ot, és végül a tizenhetedikként ért célba. Őt is megilleti a gratuláció.

A verseny első tíz helyezettje között a kiesett Hinchcliffe kivételével a teljes Andretti Autosport képviseltette magát, de a Team Penske mindhárom pilótája is be tudta verekedni magát a legjobbak közé. A nagy csapatok mellett Sebstien Bourdais révén KVSH Racing, az egyelőre csak erre az egy alkalomra összeállt DRR/Kingdom Racing és Sage Karam, valamint JR Hildebrand által az Ed Carpenter Racing is ott tudott lenni a legjobb tíz között. Mindez motorfronton hat Chevrolet és négy Honda erőforrást használó autót takar.

A verseny leggyorsabb körét a Team Penske-s Juan Pablo Montoya autózta 225.191 mph-val a 182.-ben, míg a legjobb élen töltött kör szintén a 2000-es győztes nevéhez fűződik 223.858 mph-val. A kolumbiai klasszis tizennégy évvel utolsó Indy 500-át követően az ötödik pozícióban ért célba, ami szintén tapsot érdemel. Azt pedig már soha nem tudhatjuk meg, hogy – akárcsak a 2009-es Brickyard 400-on – mi történt volna, ha remek stratégiáját nem húzza keresztül az a büntetés, amit a pitben való sebességtúllépésért róttak ki rá.

Ryan Hunter-Reay 186.563 mph-val (300.24 kmh) teljesítette a versenytávot, ami a második leggyorsabb, győztes által elért átlagtempó Tony Kanaan 2013-as, 187.433 mph-ja (301.64 kmh) óta.

A Hunter-Reay és a második helyen végző Castroneves közötti különbség mindössze 0.06 másodperc volt, ami a második legszorosabb befutó az Indianapolis 500 történelme során.