Kaotikus kezdés Indianapolisban -

Az első Grand Prix of Indianapolis tipikusan azon versenyek sorát erősíti, amelyekről a leintést követően órákon át lehet úgy értekezni minden lehetséges platformon, hogy a győztes neve említésre sem kerül.

Bevallom őszintén, elsőre nekem is az járt a fejemben a történtek kapcsán, hogy ilyen elcseszett kuplerájt nem sűrűn látni, sőt másodikra sem sokat változott ebbéli véleményem. Harmadszorra viszont, miután leülepedtek a dolgok és elkezdtem olvasgatni a csapatok sajtóközleményeit, valamint az amerikai médiában megjelent egyéb porhintéseket, rá kellett jönnöm, hogy a kép ennél sokkal árnyaltabb.

Az IndyCar történetének legelső, az Indianapolis Motor Speedway road vonalvezetésén megrendezésre került versenyének már a kvalifikációja sem volt egy sima menet köszönhetően az esős időjárásnak. A változó körülmények – és Ryan Hunter-Reay hibájának az utolsó szegmensben – révén a pole a KV/AFS Racing kolumbiai pilótájánál, Sebastian Saavedránál kötött ki, szarkasztikus félmosolyt ragasztva számos szurkoló és egyes szakértők arcára. A 23 éves kolumbiai ugyanis nem az a fajta versenyző, akit normál esetben az élre várna az ember, emiatt pedig már az nagy szónak számított, hogy pályafutása során először bejutott a kvalifikáció végső felvonását képező Fast 6-be. Arra viszont, hogy övé is lesz a rajtelsőség, senki nem tett volna egy büdös garast sem. Márpedig ez történt. Hogy ez így alakult volna-e normál körülmények között? Nem. A szerencsének köszönhette Saavedra, hogy a történelem első GP of Indy-jén az ő autójára ragasztották a Verizon P1 Award matricát? Igen is és nem is. Vitathatatlan, hogy Hunter-Reay autótörése nélkül valószínűleg a hatodik rajthely lett volna számára az egyetlen opció, de még ezért is inkább elismerés járt volna neki, mintsem gúnyolódás, amiből pedig szerencsétlennek bőven kijutott. Csak az a pilóta tud profitálni ellenfelei hibájából, aki a feladat ráeső részét tökéletesen végrehajtja, márpedig Saavedra szinte hiba nélkül vezetett az egyre rosszabb viszonyok között zajló kvalifikáció során, sőt teljesítményébe már az azt megelőző edzéseken sem igazán lehetett belekötni. Megérdemelten végzett a pole-ban, amiért dicséret járt volna neki, nem pedig sárdobálás.

Elismerés helyett azonban már a versenyt megelőzően csak arról lehetett hallani, hogy vajon a kolumbiai mekkora balhét csinál majd a rajtnál, mert a legtöbben ugye biztosra vélték, az élről való indulás meghaladja a képességeit. A krach pedig be is ütött egy olyan látványos baleset formájában, ami órákon belül az internet egyik legnagyobb sebességgel terjedő videójává vált, globálisan több tízezres megosztást produkálva a közösségi oldalakon.

Az állórajttal kiírt verseny zöld jelzésének pillanatában a rajtrácson két autó – Saavedráé és három sorral hátrébb Montoyáé – lefulladt, amit valamilyen rejtélyes oknál fogva rohadt későn realizáltak a pálya mellett álló illetékesek. Míg azonban a rajthelyén veszteglő ’99-es CART bajnokot el tudták kerülni az ellenfelek, Saavedra autójába hátulról először honfitársa, Carlos Munoz szállt bele, a végső kegyelemdöfést pedig másodpercekkel később a karrierje során eddig kizárólag csak állórajtoló Mikhail Aleshin vitte be. Az SPM/SMP Racing orosz újonca nagy sebességgel belecsapódott 17-es számú Dallara-Chevy-be, törmelékekkel beterítve a pálya ezen szakaszát. A horrorisztikus jelenet láttán csak a szerencsén múlt, hogy senkinek nem esett komolyabb baja, ironikus módon pedig az egyetlen sérült pont Indianapolis polgármestere, a zöld zászlót lengető Greg Ballard lett, aki kisebb zúzódásokat szenvedett a bal karján és a mellkasán, miután néhány magasabban repülő törmelékdarab eltalálta.

A lavina, ezzel együtt pedig a bűnbak keresés megindult. Az ujjal mutogatás céltábláivá Saavedra, valamint az állórajt ténye váltak. Ekkor még sem a szerencsétlen kolumbiai, sem pedig a csapata nem tudta, hogy miért nem tudott elindulni a zöld jelzés pillanatában, de a jól értesült, éles szemű, Facebook huszár fotelszurkolók azonnal megmondták a frankót, miszerint a jellegzetes frizurájú versenyző egy töketlen, tehetségtelen balfasz.

Megfogadtam már, hogy nem olvasok arckönyv kommenteket, ha pedig mégis, akkor nem fogok miattuk rinyálni, mint egy fürdőskurva, de akármennyire is szeretném, most sem tudom figyelmen kívül hagyni, mivel az indianapolisi történtek elég jellemző képet festettek az IndyCar jelenlegi szurkolótáboráról, ami legalább annyira kettészakadt, mint maga az amerikai open-wheel 1996-ban. Picsogás, fanyalgás, a tradíciók miatti nyávogás Isten tudja már hányadik felvonása, mindez pedig az állórajt miatt. Amiatt az állórajt miatt, amiből összesen négy darabot rendeznek az egész szezon során, mégis néhány elégedetlen számára ez egyenlő a végítélettel és a tradíciók felrúgásával. Felháborodásukkal pedig nem félnek teleszórni az összes létező online felületet, amelyek láttán könnyen az a kép alakul ki, hogy a széria összes rajongója rühelli a megszokottól eltérő rajtprocedúrát. Mert ugyebár az ezerszer agyonmosott USAC pólóban feszítő, AJ Foytnak oltárt emelt ős-drukkerek mindig hangosabbak, mint azok akik, csak egyszerűen annyit mondanak: tulajdonképpen izé-bizé, nem volt ez egy rossz verseny. A tradíció fontos, ezt senki nem vitatja, de a világ, ezzel együtt pedig a közízlés is változik. Az IndyCarnak ahhoz, hogy növekedésnek induljon, újat is kell mutatnia. Repülőrajtból az átlag amerikai csak a Sprint Cup-ban láthat évente harminchatot. Az pedig külön elgondolkodtató, hogy az IndyCar Long Beach-i állórajtját követően számos NASCAR rajongó nyilatkozott úgy, hogy a stock-car road futamain szívesen látnák ők is ezt a megoldást. Ennek oka, hogy kuriózum számukra és amíg limitált számban megmarad az érdekesség szintjén, addig nem rúg fel semmilyen tradíciót. Ismerjük a mondást: a kivétel erősíti a szabályt.

A magam részéről pedig azt mondom, ha az IndyCar meri úgy hirdetni magát, mint a „világ legváltozatosabb szériája” a „legsokoldalúbb mezőnnyel”, akkor minimum elvárható, hogy ezek a pilóták tudjanak állórajtolni is. És tudnak is, bebizonyították már tavaly Torontóban és idén Long Beach-en is.

A gond a következetlenséggel és a rendszertelenséggel van. Az IndyCar legfontosabb célja a rajongóbázis építése, a nézőközönség növelése, márpedig a bajnokság iránt minimális szinten érdeklődőket nem fogják magukhoz láncolni azzal, hogy lényegében minden harmadik futam más elvek szerint zajik le. Az egyszeri, szériával még csak ismerkedő embernek könnyen el lehet venni a kedvét azzal, ha nem látja át az egész működését. Egyik futam állórajt, másik repülő, itt van duplapont, ott nincs duplapont stb. Nem értik, én pedig egyáltalán nem hibáztatom ezért őket.

Az elgondolkodtató része az állórajtoknak, ami valóban fenntartásra adhatna okot nem a tradíciókban lenne keresendő. A versenyzők jelentős részének nem beszariságból vannak még mindig fenntartásai ezzel a procedúrával kapcsolatban. Maradéktalanul alkalmasak-e ezen autók erre a megoldásra? Kellőképpen jól kezeli a széria biztonsági szempontból az állórajtokat (erre a múlt hétvégén látottak alapján egyértelműen a NEM szó a válasz)? Megéri-e a csapatoknak bevállalni ilyen körülmények között a kisebb-nagyobb anyagi kárt? És még sorolhatnánk a kérdéseket, amelyeken sokkal inkább lehetne rágódni. Ebből a szempontból a tradíciók huszadrangúak, bár ott tartanánk, hogy csak a hagyományokkal – vagy azok hiányával, nézpőnt kérdése – van az egyetlen baj.

Azért essen néhány szó a versenyről is.

Mielőtt még valaki azt mondaná, hogy elvakultan közelítem meg az egészet, el kell mondanom, hogy a futam első harmadában konkrétan majdnem elaludtam. A kezdeti fejetlenség következtében a mezőny kissé szétesett, nem igazán hajszolták egymást, bár azért szerencsére be-becsúszott néhány szebb megmozdulás, előzés, amelyek láttán nem veszítettem el az összes, versenybe vetett hitemet, különösen kiemelve az élen haladó Jack Hawksworth-t elnézve. A fiatal angol továbbra is bizonyítja, hogy Bryan Herta jó döntést hozott, amikor őt ültette a 98-as számú autóba és bevállalta, hogy egy zöldfülűvel futja le a szezont.

A második sárga zászlós periódusra a 42. körben került sor, amikor a két régi jó barát, Scott Dixon és Will Power ismét egymásra talált és a manőver helyében az új-zélandi szépen a hármas kanyarban lévő bukótérben találta magát, ahonnan csak a pályamunkások segítségével tudott kievickélni. Öt és fél környi pace car mögötti körözés után engedték útjára ismét a mezőnyt, hamarosan viszont ismét akciófilmbe illő jelenet borzolta a kedélyeket, miután a csak erre a futamra szerződött Franck Montagny, valamint az Indy 500-at is bevállaló Martin Plowman egymásra akadt a hetes kanyarban. Plowman Az AJ Foyt Racing második autójával az ütközés hatására a levegőbe emelkedett és egy tökéletesen koreografált piruettet írt a levegőben. A szovjet tankok masszivitását meghazudtoló 41-es számú Dallara-Honda a rögtönzött légibemutató után úgy folytatta tovább a versenyt, mintha mi sem történt volna, az 500-on Kurt Busch által vezetettt 26-os Andretti autót terelgető Montagny számára viszont akkor és ott véget ért a nap.

Mozgalmasra sikerült a verseny Montoya számára is, akinek nem elég, hogy csak a csoda mentette meg attól, hogy az ő lefulladt autóját nem torpedózta meg senki a rajtnál, az 57. körben még egy áthajtásos büntetésre is kizavarták a pitbe, miután kiugrott a restartnál. Ez mindenesetre nem vigasztalta Graham Rahalt, akit pont a kolumbiai helyezett az egyenes falára pontot téve az amúgy sem túl acélos versenyére, de azért Montoya becsületére legyen mondva, a leintés után első dolga kollégája pitjébe vezetett bocsánatkérés okán. Az RLL Racing amerikaijának produkcióját elnézve (2013-ban 18. lett összetettben, idén pedig a 23. helyen áll) nehéz elképzelni, hogy egykoron őt tartották az amerikai open-wheel legnagyobb reménységének, és ő volt az, aki minden lehetőséget megragadott, hogy beszólogasson Marco Andrettinek, amiért az apja csapatánál versenyez. Mostanra pedig úgy áll a helyzet, hogy ha Bobby Rahalnak nem lenne saját gárdája, akkor Graham is laposkúszásban könyöröghetne a szponzoroknak pénzért egy-két futamon való részvételért cserébe. Mert pusztán a produkciója láttán senki nem rakna alá autót, az fix.

Az utolsó restart után egy olyan jelenetre került sor, ami első ránézésre nem volt túlzottan érdekes, maximum James Hinchcliffe rajongói számára. Az Andretti Autosport pilótája egyszer csak letért a pályáról, és nemes egyszerűséggel megállt. Első blikkre mindenki műszaki hibára gyanakodott, nem sokkal később azonban kiderült, hogy az új rajtnál történt helyezkedés során egy alkatrészdarab lerepült Justin Wilson autójáról és egyenesen a 27 éves kanadai sisakjának csapódott. Hinchcliffe-et először a pálya orvosi központjába szállították, majd onnan tovább a helyi kórházba, ahol a CT felvételek megerősítették a gyanút, miszerint a versenyző agyrázkódást szenvedett. Ez értelemszerűen azt is jelentette, hogy az Indy 500 első, vasárnapi edzésén nem vehetett részt, helyét az Andretti Autosport 27-es gépében az az EJ Viso vette át, aki tavaly a fontanai szezonzárót leszámítva -hivatalosan betegség miatt, rossz nyelvek szerint az akkor kirobbant sportkorrupciós botrány miatt maradt távol- teljes szezont teljesített a gárdánál. Ezen poszt készültekor Hinchcliffe sorsa még nem dőlt el, annyi bizonyos, hogy további vizsgálatok várnak még rá, amelyek eredményétől függ, hogy mikor ülhet vissza az autóba. Vasárnap egy rövid időre személyesen is megjelent a pályán, de a csapattagokon kívül nem állt szóba senkivel. Ezzel azonban máris fittyet hányt az orvosok utasítására, amely szerint szigorúan félhomályban, csendes helyen kellene tartózkodnia a gyógyulási folyamat felgyorsítása végett. Bár az erős fény ellen sötét napszemüveg mögé bújt, ez azonban lényegében annyit ért, mint halottnak a csók, úgyhogy nem csoda, ha hazazavarták.

Legutóbb 2011-ben, Simona de Silvestrónak kellett versenyt kihagynia agyrázkódás miatt. Az akkoriban a HVM Racingnél induló svájci Milwaukee-ban, a kvalifikáción szenvedett balesetet és bár a futamon engedélyezték az indulását, később visszalépett szédülésre és látászavarra panaszkodva. A további vizsgálatok megállapították, hogy de Silvestro sérülése súlyosabb, mint gondolták, ezért a következő, iowai fordulón már nem kapta meg a szükséges orvosi engedélyt a részvételre.

Hinchcliffe még így is szerencsésnek vallhatja magát, hiszen könnyen úgy járhatott volna, mint Felipe Massa a Hungaroringen, 2009-ben, vagy akár még annál is rosszabbul. Mindenesetre reméljük, hogy hamarosan ismét száz százalékos lesz és csatlakozhat az Indy 500 mezőnyéhez az edzések során.

Az első Grand Prix of Indianapolis Simon Pagenaud győzelmével zárult, míg a második helyen Ryan Hunter-Reay-t, harmadikként pedig a 39. születésnapját a verseny napján ünneplő Helio Castronevest intették le.

És végül, a nézettségi adatok szerelmeseinek: a verseny 0.9-es rátát ért el az ABC-n.

Mostantól pedig minden érzékszervünkkel az Indy 500-ra összpontosítunk, amelynek eseményei már javában megkezdődtek az utóbbi idők legérdekesebb, legjobb és talán legerősebb mezőnyével.