Power nyert St. Petersburgben, aki amúgy a csapattársa szerint egy kö**ög
Az IndyCar szezonnyitójának kockás zászlaját követően az a helyzet állt elő, hogy hosszú percekig csak tanácstalanul bámultam magam elé, mint egyszeri sündisznó a kaktuszkertben.
Bár a Firestone Grand Prix of St. Petersburg nem tartogatott folyamatos, non-stop izgalmakat, sőt, szerény véleményem szerint itt-ott kimondottan laposkának volt tekinthető, összességében véve mégis méltó produktumot tárt a nézők elé. Szemtanúi lehettünk késhegyre menő csatáknak, three-wide akcióknak a pálya legszűkebb pontjain, miközben örömmel konstatálhattuk, hogy az újoncoknak sem kell a szomszédba menniük pár bevállalósabb, de egyáltalán nem idióta manőverért.
A pole-ból Takuma Sato indulhatott pályafutása során immár negyedik alkalommal és ennek, valamint a hétvége korábbi részében mutatott magabiztos vezetésének alapján a verseny egyik legnagyobb esélyeseként várhatta a zöld zászlót. Az AJ Foyt Racing vigyori japánja tökéletesen kapta el a rajtot és mintha dróton húznák, úgy nyúlt el mind jobban és jobban a mezőnytől. A felkelő nap gyermeke mellől induló Ganassi újonc Kanaan azonban rögtön a legelején veszített egy pozíciót, miután az Andretti Autosport gépével érkező Ryan Hunter-Reay egy gyönyörű manőverrel feljött a második helyre. Ha viszont létezne egy olyan díj, amelyet a legjobb rajtért osztanának ki akkor azt Florida utcáin senki sem érdemelte volna meg jobban Graham Rahalnál. Az RLL Racing pilótája ugyanis olyan frenetikus, se Istent, se embert nem tisztelő startot vett a National Guard fémjelezte autójával, aminek hála rajtpozíciójához képest kilenc helyet javítva a tizenkettediknek jött fel.
Sato kényelmesen berendezkedett a vezető helyre, amelyet csak pitkiállása idején, a huszonhetedik körben örökölt meg tőle Helio Castroneves. A 3-as számú, Hitachi feketében pompázó Team Penske autót terelgető brazilnak azonban szintén csapata színe elé kellett járulnia, így két körrel később újra az AJ Foyt Racing versenygépét üdvözölhettük az élen. De nem sokáig. Érkezett ugyanis a japánra a Penske csapat road/street menőjeként számon tartott Will Power, mit érkezett, tapadt ellenfelére, mint dongó az ipari légypapírra egy álmos nyári délutánon. A harmincegyedik körben végül az ausztrál nem lacafacázott tovább és átvette a vezetést. Ekkor még tapsoltam a toowoombainak, cirka ötven körrel később viszont alapjaiban változott meg a verseny addigi részében formált véleményem Powerről és a versenyirányításról egyaránt. De erről egy picit később.
A kiállások második hullámát követően a Team Penske kétharmada uralta a versenyt Power-Castroneves sorrendben, a harmadik helyen az Ed Carpenter Racing (nagyon fura volt először, futam közben, fülhallgatóval a fején, csapatfőnöki mivoltában látni Carpentert egyébként) road/streetre leszerződtetett versenyzője, Mike Coway állt, míg negyedik-ötödik helyen Ryan Hunter-Reay, valamint az egyre hátrébb csúszó Takuma Sato állt.
Apropó hátracsúszás, az Andretti Autosport pilótája, James Hinchcliffe tavaly pontosan St. Petersburgben szerezte meg IndyCar pályafutása első győzelmét, s abban reménykedett, hogy idén is hasonló sikerekkel hagyhatja majd el a pályát. Az előjelek biztatóak voltak, hiszen a kanadai fenegyerek megnyerte a pénteki első edzést, a szombati kvalifikáció viszont jelentős mértékben keresztülhúzta a számításait. Csoportkörében ugyanis kifogott rajta a csúszós, vizes pálya és egy óvatlan pillanatban a falnak csapta az autóját. Az eset miatt előkerült a piros zászló, ami az érvényben lévő szabályok értelmében egyúttal azt is jelentette, hogy Hinchcliffe-től elvették a két legjobb körét, így végül csak a tizenkilencedik helyről várhatta a rajtot. Pechszériája pedig tovább folytatódott a verseny napján, amelyen egy elektronikai hiba miatt végig hátulról volt kénytelen szemlélni a mezőnyt.
Na de most térjünk vissza a versenybe, egészen pontosan az ominózus hetvenhatodik körbe, amikor is a Chip Ganassi Racing 83-as autójával, mindazidáig a hátsó régiókban fellelhető Charlie Kimball az egyes kanyarban elmérte a féktávot és a gumibálákban kötött ki. Az incidens maga után vonta az első sárga zászlós periódust, az ezt követően történtek pedig konkrétan ellopták a show-t az egész futam elől. A restart idején az élen haladó Will Power látványosan lassú tempót diktált, míg a hátrébb lévők már gyorsulni kezdtek a célegyenesbe érkezve. Ennek következtében a mezőny középső régiójától kezdve szó szerint egymásra estek az autók, aminek két versenyző látta meg igazán a kárát. A futam addigi részében rendkívül jól teljesítő újonc, Jack Hawksworth 98-as BHA járműve hátulról olyan ütést kapott, aminek következtében az angol megpördült és eltalálta a mellé érkező Marco Andretti 25-ös Snapple Hondáját. A baleset mindkettejük versenyének a végét jelentette, Andretti ráadásul még kisebb sérüléseket is szenvedett a kezén és a lábán az egyébként nem nagy tempóban, de annál szerencsétlenebb szögben történő becsapódás révén. A képsorokat látva az Andretti Autosport első embere, Michael Andretti egyértelműen Powert tette felelőssé a történtekért, aki azonban a versenyigazgatóság részéről megúszta egy sima figyelmeztetéssel és végül magabiztosan nyerte meg a St. Petersburg futamot.
A leintés után a győzelmi mámorban úszó Power megjátszotta a hülyét és azzal magyarázta a bizonyítványát, hogy ő azt hitte, még nem haladt el a restart zóna mellett, ezért nem gyorsított fel, azt viszont vehemensen tagadta, hogy a féket is használta volna a csigatempójának eléréséhez. A kérdéses pillanatban viszont már lengették a zöld zászlót, amelynek tényét – amellett, hogy a mezőny tagjai a saját szemükkel is láthatták – még csapatrádión is közölték a versenyzőkkel, ahogyan lenni szokott.
Power később elismerte, hogy a lassú tempójával elejét próbálta venni annak, hogy Castroneves a restartnál kiugorjon mellőle és átvegye a vezetést.
„Willel már nagyon régóta ismerjük egymást. Tisztában van a trükkjeimmel” – utalt arra a brazil, hogy Power nagyon jól tudta, mit várhat tőle a zöld jelzés pillanatában. „Én viszont nem igazán számítottam erre a húzására és tessék, megfogott.”
A futam utáni, ESPN-nek adott interjújában Castroneves még egy nem túl kedves kifejezéssel is élt csapattársa kapcsán, miután Powert nemes egyszerűséggel a „wanker” jelzővel illette. Ennek a nem túl hízelgő jelzőnek magyar megfelelője igazán nincs, jelentését tekintve angolszász nyelvterületen úgy lehetne definiálni, mint „aki önmagának gyakran szerez szexuális örömöt” (bazz, hogy ez milyen modoros megfogalmazás lett). Sértés szempontjából talán egy szinten van a mi édes anyanyelvünkön oly’ gyakran használt „köcsög” vagy „faszfej” kifejezéssel, annak ellenére is, hogy a három szó jelentése nagyban eltér egymástól.
Castroneves nevetve adta elő a mondókáját, ezzel is nyomatékot adva annak, hogy nem gondolta komolyan a „wankerezést”, amit később Powerrel meg is tárgyalt:
„Te mindenkire ezt mondod, nem igaz?” – kérdezte Helio viccesen, utalva arra, hogy az ausztrál az elmúlt évek során nem kevés embert illetett ezen jelzővel. Emlékezzünk csak vissza például a 2011-es torontói versenyre, amelyen az ausztrál először Dario Franchittivel akadt össze, majd a versenyének végére a pontot egy Alex Taglianival történt incidens tette. A leintés után a kanadai is megkapta a wanker jelzőt, valamint Franchitti szurkolói is egyöntetűen, utóbbiak azzal érdemelték ki ezt a megtiszteltetést, hogy nehezményezték, amint Power sértettségében többször is csak „hercegnőként” hivatkozott a skótra.
A jellegzetes tekintetű ausztrál Castroneves kérdésére, szintén fülig érő szájjal csak annyit reagált, hogy azokat szokta egyedül ezzel a szóval illetni, akiket nem kedvel.
Ezzel szent a béke, legalábbis látszólag kettejük között, a probléma viszont továbbra is adott.
Az én saját, szubjektív meglátásom szerint ugyanis röhejes, hogy Power egy figyelmeztetéssel megúszta a malőrt és lazán folytathatta az útját egészen a győzelemig. Az ugyanis nem válasz, hogy átgondolatlan a restart procedúra, nem reagáltak időben a szabad versenyt jelző érzékelők, vagy, hogy hamarabb lengették a zöld zászlót, mint kellett volna. A versenyzőnek sem lett volna szabad ilyen mértékben lassítania, ebből kiindulva hülyeség, hogy mindenért a csúnya rossz versenyigazgatóságot teszik felelőssé. Powernek igenis kijárt volna egy drive through penalty, amit például Sebastien Bourdais azonnal megkapott, amint megelőzte a pace cart. A francia hibája persze súlyos volt, mi több, amatőr, azonban össze sem hasonlítható Powerével abban a tekintetben, hogy az ő kis magánakciója egy, akár komolyabb következményekkel járó big one-ba is torkollhatott volna. Egyáltalán nem vagyok a híve a büntetéseknek és a végeredmény ily módon történő befolyásolásának, azonban vannak olyan esetek, amikor szükség van erre. Márpedig vasárnap, szerény véleményem szerint pont egy ilyen alkalom adódott.
Ha már Team Penske, akkor meg kell még említeni a hét év után, első open-wheel versenyén résztvevő Juan Pablo Montoyát is, aki a rendhagyó körülmények között lezajlott kvalifikáción már a csoportkörben elvérzett és végül csak a tizennyolcadik helyről vághatott neki a futamnak. A kolumbiai versenyző már a hétvége korábbi részében elismerte, hogy nehezebben megy neki a visszaszokás régi-új közegébe, mint azt előzetesen hitte, nehezen találja a sebességet és az autóval sem sikerült egyelőre olyan mértékben összekovácsolódnia, ahogyan az optimális lenne, mindezek tetejébe pedig még váltóprobléma is hátráltatta. A helyzetén csak tovább rontott, hogy St. Petersburg utcáin még soha nem versenyzett korábban, ezeket egybe véve nem is annyira meglepő, hogy a futamot pedig a kiábrándító tizenötödik helyen fejezte be. Remélhetőleg a soron következő, Long Beach-i viadalon már több szerencsével jár. Egy biztos, a kaliforniai pálya mérföldkő volt a karrierjében, hiszen első CART győzelmét is itt szerezte még 1999-ben.
A nap pozitív meglepetésének az amerikai Josef Newgarden számított, aki a huszonkettedik helyről indulva végül a kilencedikként ért célba a Sarah Fisher Hartman Racing 67-es számú Dallara-Hondájával.
Végszóként pedig muszáj még említést tenni az IndyCar versenyzés rákfenéjéről, azaz a nézettségi mutatókról. A széria kiábrándító 0.6-os rátát ért el az országosan fogható ABC képernyőjén, ami annak fényében még gyalázatosabb, hogy a legutóbbi, ezen a csatornán közvetített St. Pete-i verseny, 2012-ben 1.1-es arányt ért el. Mondjuk ebben nagyrészt közrejátszik az is, hogy az ominózus, két évvel ezelőtti futam az első IndyCar forduló volt Dan Wheldon halálos balesetét követően, ami egy jó adag, potenciális katasztrófára éhes embert is leültetett a képernyők elé (sajnálatos módon magam is ismerek ilyen képződményt). Az idei 0.6 mögött ráadásul az időzítést is fel lehet hozni indokként, hiszen pont a versennyel két, az USA-ban nagy népszerűségnek számító sportesemény is ment élőben; egy fontos egyetemi focimeccs, valamint a NASCAR Sprint Cup martinsville-i futama, amely az IndyCar rajtjának idején ráadásul pont az utolsó 150 körét kezdte meg, márpedig rengetegen vannak, akik csak a verseny ezen szakaszára kíváncsiak. Nem kérdés, melyikre kapcsoltak vasárnap délután.
Az IndyCarnak fel kellene fognia, hogy egyelőre nincsenek abban a helyzetben, hogy mondjuk a NASCAR topkategóriájával felvegyék a versenyt. Ezer amerikaiból jelenleg kilencszázötven biztosan Brian France bagázsát választja az open-wheellel szemben. Ha ezt a vonalat a széria tovább erőlteti, akkor azzal csak veszíthet, jelen helyzetből pedig már – népszerűséget tekintve – nem nagyon mélyre lehet már zuhanni. Két órával eltolni a rajtot nem fájt volna, ellenben csak nyerhettek volna.
A Verizonnak fel kell kötnie a gatyáját, ha érdemben promótálni szeretnék a szériát. Az embereket nem a minőség érdekli – erre jó példa a tré valóságshow-k népszerűsítése – hanem a megfelelő körítés. Az IndyCar a hajára kenheti a jó versenyeit, ha nincs köréje egy ütős brand felépítve, akkor továbbra sem fogja nézni a kutya sem.
Folytatás április 13-án, a kaliforniai Long Beach-en. Egyetlen egy dolog felől nincs kétségem: rendkívül izgalmas verseny lesz.
Firestone Grand Prix of St. Petersburg – 2014 VÉGEREDMÉNY
képek: IndyCar
“Versenyautót vezetni olyan, mint láncfűrésszel keringőzni” – Cale Yarborough