Jacques Villeneuve újra nekivág az Indianapolis 500-nak -

A megannyi probléma és nehézség ellenére úgy tűnik, az utóbbi évtized legérdekesebb Indianapolis 500-ának lehetünk szemtanúi hamarosan.

A legendás verseny 2014-es, szám szerint 98. felvonására május 25-én kerül sor, de már most több sztori látott ezzel kapcsolatban napvilágot, mint az elmúlt években, erre az időszakra vetítve összesen.

A legutóbbi bréking nyúz a Schmidt Peterson Motorsports-hoz köthető. A csapat február 24-én, hétfőn egy rövidke bejelentést tett, miszerint két nappal később hivatalosan is megnevezik azt a versenyzőt, aki az Indianapolis 500 erejéig csatlakozik a gárdához. A csapat homályos tájékoztatása szerint mindössze annyit tudhattunk meg, hogy egy élkategóriában bajnoki címet szerzett illetőről van szó, ez a tény azonban bőven elég volt ahhoz, hogy rögtön meginduljanak a találgatások. Az élkategória (major championship) jelzővel általában, a pályaversenyzés világán belül mindössze három szériát szoktak illetni, a NASCAR-t, az F1-et és az IndyCart, utóbbit azonnal ki is lehetett húzni, hiszen gyanítható volt, hogy egy IC bajnokot azért már mégsem harangoznak be ilyen módon. Maradt tehát a NASCAR és az F1. A stock-carból eddig három név jelezte nyilvánosan részvételi szándékát az 500-on, nevezetesen Kurt Busch, AJ Allmendinger, valamint Kyle Larson. Busch-t szintén első körben ki lehetett lőni a Honda motoros SPM autóra hajtók közül, hiszen már a szintén a japánokkal kooperáló Andretti Autosporttal való együttműködése is azért futott zátonyra, mert a General Motors – amely a Chevrolet révén erőforrással látja el NASCAR-béli csapatát, a Stewart-Haas Racinget – nem nézné jó szemmel, ha egy konkurens gyártó égisze alatt rajtolna el Indianapolisban.

Allmendinger és Larson csak pedzegetik eddig, hogy szívesen indulnának a versenyen, de erre AJ esetében – a tavalyi évhez hasonlóan – csak a Team Penske révén lehet komolyabb esély, a Sprint Cup újonc Kyle pedig valószínűleg egyelőre nem fog erre engedélyt kapni főnökétől, Chip Ganassitól.

Egy F1-es pilóta részvétele szintén nonszensznek tűnt, hiszen a legutóbbi bajnokok mind aktívak jelenleg és az Indy 500 napján, szokás szerint Monacóban van jelenésük. Bár hozzá kell tenni, hogy még ha üres is lenne a hétvége, nem hiszem, hogy a jelenlegi mezőnyből bárkinek lenne mersze elkalandozni a többségében az aszfaltozott bukóterekkel körülhatárolt, kockázatmentes Tilke-pályák világából a minden apró hibát azonnal megbosszuló Indianapolis Motor Speedway-re. Ha nem félnének a népharagtól, már Monte-Carlo utcáit is kihajították volna a naptárból a biztonsági okokra hivatkozva.

Mindezeket figyelembe véve, naiv kis fejemmel elkezdtem reménykedni abban, hogy talán (major championship ide-oda) egy feltörekvő, fiatal reménység ejtheti meg ismét IndyCar bemutatkozását az 500-on, mint például az a Sage Karam, aki pont Schmidték autójával lett a 2013-as év Indy Lights bajnoka.

Sokáig azonban nem rágódhattam sem én, sem pedig a széria szurkolótáborának többi tagja a kérdésen, hiszen máris kiszivárgott a kriptikusan beharangozott illető kiléte. Mondhatni, ahogy megszokhattuk, hiszen az IndyCar esetében bevett – számomra kissé unprofesszionális – tendencia, hogy egy hivatalos bejelentés időpontjául kitűznek egy dátumot, annak tárgya viszont már napokkal korábban nyilvánosságra kerül.

Szóval, másfél nappal a sajtótájékoztató dátuma előtt immár biztosak lehetünk abban, hogy az SPM színeiben visszatér az Indianapolis 500-ra a kanadai Jacques Villeneuve.

Igen, az a Jacques Villeneuve.

Mielőtt még mindenki elkezdene lekezelően vihogni és jönnének az ironikus „az meg ki?”, vagy „vilnöv egy senki” típusú megjegyzések, következzenek a száraz tények. Ez a „nímand” ugyanis annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedben sokkal inkább a pályán kívüli tevékenységével, azon belül is orbitálisan nagy szájával és kendőzetlen, olykor keresetlen véleménynyilvánításaival hívta fel magára a figyelmet, lenyűgöző statisztikával bír, ami által egyértelműen csak a legnagyobbak társaságában lehet őt emlegetni.

Az 1995-ös esztendő CART bajnoka, eddig a pillanatig – és úgy tűnik ez még jó ideig így is marad – az utolsó olyan versenyző, akinek pályafutása során egyaránt sikerült Indianapolis 500 győzelmet és Forma-1-es világbajnoki címet szereznie. Ez a bravúr előtte csak Jim Clarknak, Graham Hillnek, Emerson Fittipaldinak és Mario Andrettinek sikerült. Illusztris klub elit tagokkal. És ha már Indy 500, muszáj megemlíteni, hogy – becenevén – JV minden bizonnyal az egyetlen pilóta marad a történelemben, aki valójában Indianapolis 505-öt nyert, hiszen anno, a pace cart történt előzése miatt két körös büntetést kapott, amit azonban zseniális stratégiával és némi szerencsével sikeresen le tudott dolgozni, hogy aztán az ő nyakába akaszthassák a babérkoszorút.

Persze joggal mondhatja bárki, hogy ez a múlt, hol vannak már a kilencvenes évek, hajdani sikerei óta pedig Villeneuve inkább már egy eső-kelő, az élő fába is belekötő emberré vált, aki minden létező alkalmat megragad, csak hogy beszólogasson mindenkinek. Ebben van némi igazság, azonban feltétlen hozzá kell tenni, hogy a kíméletlenül megfogalmazott mondatai sok esetben egyetlen interjúból vannak szétdarabolva tizenötféleképpen, amiből rögvest úgy tűnik, hogy a Villeneuve megkeseredetten turnézza végig rendszeresen a médiát némi figyelemért cserébe. Ez a sajtó ereje. Nem azt mondom, hogy szegény-szegény kanadai szavait a gonosz, csúnya újságírók szándékosan forgatják ki, holott valójában kozsói lelkivilággal rendelkezik telis-tele harmatos rózsavízzel és pink unikornisokkal. Francokat. Mond hülyeségeket, ez vitathatatlan, de olykor baromira rá is tud tapintani a lényegre, ami sokak számára sértő lehet, de ettől még igaz. Kedvenc céltáblája a Forma-1 (azért az Indy is megkapta már a magáét egy párszor), aminek közönsége gondolkodás nélkül rá is süti, hogy savanyú a szőlő, azért támadja az „elitet”, holott sok esetben kurva jól átlátja az aktuális helyzetet – csak hát a szemellenzősök vehemens ignorációja közepette erre vajmi kevés fény vetül. Egy dolgot azonban nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, nevezetesen, hogy JV-nek volt alkalma a sportpolitikai játszmákat olyan mélységekben is megtapasztalni, ahogyan arra az egyszeri versenyzőknek sosem nyílik lehetősége.

Itt jön a részemről egy sportjellegű coming-out, aminek hallatán sokan lehet már kényszerzubbonyban képzelnek el: hosszú ideje vagyok megrögzött, elkötelezett, a végletekig kitartó Jacques Villeneuve rajongó. Valószínű, hogy a hozzám hasonlóakat egy kézen meg lehet számolni, de ez van. Ezen az sem változtat semmit, hogy többször a sárga földig lehordta az IndyCart.

A kanadai fenegyereket Forma-1-es pályafutása során ismertem meg, s nagyon sajnálom, hogy –életkoromból kifolyólag – tengerentúli munkásságával csak felvételről találkozhattam. 1995-ben megnyerte ugyebár az Indianapolis 500-at, ugyanebben az évben a bajnokságot is, majd fogta a bőröndjét és áttelepült Európába, hogy a Forma-1-ben folytassa menetelését. Első évében 1996-ban négy győzelemmel rögtön a második helyen zárt összetettben, 1997-ben pedig felért a csúcsra és beteljesítette édesapja, Gilles Villeneuve örökségét. Ezt követően azonban szinte semmi nem úgy alakult JV számára, ahogyan szerette volna. Összejött neki lényegében minden, hibás csapatválasztás, egy elfuserált üzleti ügy a Forma-1-es BAR csapat kapcsán, személyes ellentétek, melyek egy része bizony Jacques nem kicsit nehéz természetének voltak betudhatók. Forma-1-es pályafutása végül 2006-ban ért véget, mikor is egy mondvacsinált indokkal szerződést bontott vele a Sauber. Ezt követően karrierje hakni-üzemmódba kapcsolt, valamint kipróbálta magát a zeneiparban is. Rajthoz állt a NASCAR mindhárom nemzeti kategóriájában, megfordult a Speedcar Series-ben és indult a LeMans-on 2008-ban egy Peugeot volánja mögött. Azonban eközben sem adta fel Forma-1-es visszatérésről szött álmait, 2010-ben majdnem ismét a cirkusz részese lett a Stefan GP színeiben, a csapat azonban nem kapta meg az FIA-tól az indulási engedélyt, ezután felröppentek olyan híresztelések, hogy saját csapatot indít a világbajnoki sorozatban, azonban ez is megmaradt teoretikus síkon. Első – és mindmáig egyetlen – albuma, a Private Paradise sem hozta meg az áhított Grammy-díjat, hiszen Kanadában még ezer darabot sem sikerült eladni belőle.

2011-2013-ban sem ült a babérjain, feltűnt ismét a NASCAR-ban, ahol nem egyszer azzal vívta ki versenyzőtársai és a nézők őszinte felháborodását, hogy snooker-asztalnak nézte a pályát, a saját autóját pedig a fehér, míg a többiekét a piros, valamint a színes golyóknak. Megmérette magát még többek között az ausztrál V8 Supercars-ban és a brazil stock-car bajnokságban is, idén pedig a Global Rallycross-ban indul az Albatec Racing teljes szezonos pilótájaként.

A magam részéről – gondolom a fentiek alapján cseppet sem meglepő módon – nagyon örülök annak, hogy ott lesz idén Indianapolisban, garantált színfoltja lehet a mezőnynek, remélhető módon azonban jó értelemben és nem kamikáze akciói révén. Azt is remélem, hogy kezdeti nehézségek esetén nem fogja követni Scott Speed 2011-es példáját és mérgében nem kapja fel a seggét még a Pole Day előtt, egy Cartmanhez méltó „jól van gyíkok én leléptem” mondat kíséretében. Valamiféle gebasz következtében pedig nem fogja lehúzni még a keresztvizet is a szériáról.

A 2014-es, 98. Indianapolis 500-on a jelen állás szerint öt korábbi győztes (Castroneves, Dixon, Montoya, Kanaan és persze Villeneuve) fogja képviseltetni magát, ez a szám azonban még nőhet, ha mondjuk Buddy Lazier idén is csatlakozni tudna. Attól pedig nem kell félni, hogy a verseny elöregedik, hiszen a fiatal generáció ugyanúgy ott lesz a pályán, amely tagjainak csak plusz motivációt jelent, hogy lehetőségük lesz azok seggét szétrúgni, akiket egykor még a televízióban csodáltak, miközben a kisautóikat tologatták a szőnyegen.

Jó futam lesz ez. Nagyon is.

Villeneuve-nek pedig már most van egy drukkere a versenyre. Még ha lehet, az egyetlen is az univerzumban.