Tracy vs. Castroneves – A XXI. századi Indy 500-ak legnagyobb botránya

 (Az érthetőség és folytonosság érdekében ezúttal is ajánlott elolvasni a cikksorozat korábbi részeit.

1. Az első szakadás 2. Külön utakon 3. Fekete péntek 4. Nincs győztes 5. A NASCAR paktum 6. Búcsú a USAC-től 7. Összecsapnak a hullámok 8. Merénylet a sajtószabadság ellen 9. A legsötétebb év 10. Texasi hattyúdal)

A 2002-es esztendőhöz érve a CART és az IRL viszonya egy olyan ponthoz érkezett el, ahonnan már nyilvánvalóan nem volt esély a békekötésre.

A problémákból úgy tűnt, az Indianapolis 500 profitál a legjobban, hiszen a CART topcsapatai egymás után jelentették be részvételi szándékukat a tradicionális versenyen.

Az 1996-os szakadás utáni bojkott már a múlt homályába kezdett veszni és lassan mindenki, aki számított az amerikai open-wheel versenyzés palettáján, ez év májusában visszatért az Indianapolis Motor Speedwayre.

A verseny szempontjából elsőre biztatónak tűnő szavak ellenére azonban a sajnálatos helyzet az volt, hogy a mezőny tagjai közül már jószerivel senki nem örvendett a sportág fénykorában tapasztalt hírnévnek és megbecsülésnek.

Az egyedüli kivételnek talán Michael Andretti és Al Unser Jr. számított, azonban ők ekkora már karrierjük vége felé jártak.

Az évek óta tartó csatározások, egymásra mutogatás és hatalmi harcok végérvényesen rányomták bélyegüket az Újvilág nyitott karosszériás szakágára.

Az első két csapat, amelyek teljes egészében hátat fordítottak a CART-nak és a konkurens IRL-be tették át székhelyükett, a Team Penske és a Blair Racing voltak.

Leginkább a Roger Penske által irányított gárda szériaváltása vetítette előre az open-wheel háborúban bekövetkező pólusváltást, amit a Chip Ganassi Racing és a Mo Nunn Racing teljes szezonos autóinak megjelenése csak tovább erősített. Utóbbi két csapat IRL-béli szerepvállalása mellett 2002-ben még folytatta CART projektjét, jóllehet a Mo Nunn ebben az évben már csak egyetlen versenygépet indított.

A nagy átvándorlási hullámra 2003-ban került sor, amikor Ganassiék mellett a Mo Nunn is végérvényesen búcsút intett addigi anyaszériájának és az IRL-ben folytatta tovább.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Már a 2002-es szezon előtti holtidényben több CART csapat fejében megfogalmazódott a döntés, miszerint beadják nevezésüket az IRL által felügyelt Indianapolis 500-ra.

A szakadás után, 2000-ben elsőként visszatérő Chip Ganassi Racing, valamint a 2001-es versenyen őket követő Team Penske és Team Green mellett a Rahal Letterman Lanigan Racing is jelezte részvételi szándékát, fedélzetén az 1996-os CART bajnok Jimmy Vasserrel.

Ekkor úgy tűnt, hogy az Indy Racing League jön ki végül abszolút győztesként az open-wheel háborúból, a képet azonban némiképp árnyalta, hogy az Indianapolisban ismét feltűnt CART csapatok macska-egér játékot játszottak az IRL mezőnyével és nem volt kérdés, melyik fél a vadász és melyik az elejtett áldozat.

2000-ben megérkeztek ugyebár Ganassiék és újonc pilótájuk, a kolumbiai Juan Pablo Montoya révén csúnyán el is verték a komplett mezőnyt.

Egy évvel később még nagyobb pofont kapott az IRL díszes társasága, miután a futam első hat helyét kivétel nélkül CART csapatok versenyzői foglalták el, a győzelmet pedig ezúttal is egy újonc, a brazil Helio Castroneves szerezte meg a Team Penske színeiben.

Nagy verseny volt, nagy show-val, aminek végén lényeges konzekvenciákat lehetett levonni, csak ott volt a baj, hogy jószerivel senkit nem érdekelt az egész.

Az open-wheel szakág akkori népszerűségi indexét jól szemlélteti a Sports Illustrated több, mint negyven évnyi tapasztalattal rendelkező szakújságírójának, Ed Hintonnak visszaemlékezése:

Az Indy 500 kvalifikációja utáni hét közepén Indianapolisból Atlantába repültem és a gépen közvetlenül Castoneves mögé szólt a jegyem. Senki, ismétlem senki nem ismerte fel a regnáló Indy 500 bajnokot, aki éppen arra hajtott, hogy a következő vasárnap megpróbálja megismételni a győzelmét. Csak az összehasonlítás kedvéért; az olyan NASCAR sztárok, mint például Jeff Gordon vagy Dale Earnhardt Jr. kizárólag magángépekkel közlekednek, meg sem fordul a fejükben, hogy menetrendszerinti járattal utazzanak, mivel a rajongók másodpercek alatt szétszednék őket.”

A Honda már előző év októberében sajtóközleményben tudatta, hogy a 2002-es szezont követően elhagyják a CART-ot, ezzel a sorozat a Mercedes-Benz valamint a Toyota távozását követően, röpke másfél esztendőn belül a harmadik motorpartnerének mondhatott búcsút, és 2003-ra már csak egy gyártó, nevezetesen a Ford tartott ki mellettük. 

2002. május 23-án, csütörtökön egy bejelentésnek köszönhetően újabb szög került a CART koporsójába.

Robert Clarke, az American Honda versenyzésért felelős igazgatója sajtótájékoztató kereteiben tudatta a média képviselőivel, hogy a gyártó 2003-ban belép az Indy Racing League-be.

Bár a Nissan révén Tony George bajnoksága is elvesztett egy erőforrás beszállítót, azonban a Honda és a Toyota személyében érkezett a helyére kettő, így a Chevrolet-val együtt már három gyártó motorjai dolgoztak az IRL mezőnyében.

A 2002-es Indianapolis 500-ra nem lehetett azt mondani, hogy a verseny történetének legizgalmasabb párharcait hozta volna, a végén ráadásul még a maradék show-t is sikerült a sportpolitikának ellopnia.

A futam végén a kanadai Paul Tracy elképesztő hajrát produkált a Team Green autójával és két körrel a leintés előtt át is vette a vezetést az addig élen haladó Helio Castronevestől.

A manőverrel gyakorlatilag egy időben, a pálya egy távolabbi szakasztán azonban baleset történt. Castroneves lassulni kezdett, aminek következtében nem csak Tracy, de a Mo Nunn Racinges Felipe Giaffone és a körhátrányban lévő Panther Racinges Sam Hornish Jr. is elment mellette.

A brazil tempóvesztésének okát először abban látták, hogy a 3-as számú Team Penske autóból valószínűleg kifogyott az üzemanyag, később viszont Castroneves elmondta, hogy szándékosan vett vissza, miután meglátta a sárga jelzést.

A tömeg a leintés pillanatában Tracy-t ünnepelte és maga a versenyző is abban a hitben volt, hogy ő a 86. Indianapolis 500 győztese. Hamarosan azonban saját csapatrádióján tudta meg, hogy nem egészen így áll a helyzet, mert a versenyigazgatóság feje, Brian Barnhart szerint az ominózus előzésre már sárga zászló alatt került sor.

Az illetékesek öt óra és negyven percen keresztül, kockáról-kockára elemezték a  kamerák felvételeiet, vitáztak pár sort, végül pedig arra jutottak, hogy Tracy – ha csak pár ezredmásodperccel is -, de már a figyelmeztető jelzés érvénybe lépése után hajtotta végre manőverét, így a verseny jogos győztesének hivatalosan is Castronevest kiáltották ki.

A Team Green persze nem hagyta annyiban és azonnal megóvta a végeredményt, mondván amikor a pálya körüli jelzőlámpák sárgára váltottak, pilótájuk már a Team Penske versenygépe előtt haladt.

Hiába támasztották alá azonban érveiket videofelvételekkel is, Barnharték szerint az autókban lévő, a sárga jelzésre figyelmeztető lámpa már működésbe lépett, emiatt lassított le a végén Castroneves is.

Az IRL úgy vélte, ha a brazil észrevette a jelzést, akkor Tracy-nek is látnia kellett.

A versenyigazgatóság szerint a baleset bekövetkeztekor, a sárga előtti utolsó időmérőponton, Barnhart a csapatoknak szóló, figyelmeztető rádióüzenete és az autókban aktiválódó fényjelzés pillanatában, tehát az összes, számukra releváns időpontban a Team Penske 3-as számú autója haladt az élen.

„A Team Green semmilyen formában nem mutatott be olyan horderejű bizonyítékot, amely indokolttá tenné, hogy megváltoztassuk a döntésünket” – tudatta közleményében Barnhart a történetnek azonban ezzel még korántsem volt vége.

Az ezzel kapcsolatos, június 17-ére kiírt meghallgatáson a Team Green és a Team Penske illetékesei mellett megjelent az Indianapolis Motor Speedway első embere, Tony George, a jogi oldalt pedig a neves indianai ügyvéd, Dave Mittingly képviselte. Miután mindkét fél ismertette a rendelkezésükre álló bizonyítékokat, a tanúvallomásokra került sor.

Paul Tracy és Helio Castroneves mellett kihallgatták Sam Hornish Jr.-t, Tracy csapattársát, Dario Franchittit, valamint vallomást tett még Hornish Jr. szpottere, Doug Boles, az IRL műszaki igazgatója, Jeff Horton, valamint természetesen a versenyigazgatóság részéről Brian Barnhart is.

A végső szót 2002. július 2-án, Tony George mondta ki. Az IMS elnöke, egyben az IRL vezérigazgatója egy tizennyolc oldalas dokumentumban, részletesen ismertette a vizsgálat eredményeit, aminek eredményeképpen elutasította a Team Green fellebbezését.

George kihangsúlyozta, hogy sárga szakasz elrendelésekor tisztán Castroneves állt az élen. Tracy előzését megelőzően már a teljes pálya körül láthatóak voltak a figyelmeztető jelzések, beleértve a zászlók lengetését, az autókban lévő lámpák kigyulladását, megtörtént a csapatok értesítése rádión keresztül és az aszfaltcsík körüli villanyfényes jelzés is érvénybe lépett.

Ügy lezárva, a 86. Indianapolis 500 győztese immár visszavonhatatlanul a Team Penske színeiben versenyző Helio Castroneves volt.

A brazil pilóta a futam történetének mindössze az ötödik olyan pilótája lett, aki két egymást követő évben tudott nyerni a Brickyardon, előtte ez csak Wilbur Shaw-nak (1939,1940), Mauri Rose-nak (1947, 1948), Bill Vukovich-nak (1953, 1954) és Al Unser-nek (1970, 1971) sikerült.

Az Indy Racing League döntésének hatására csak még jobban felerősödött a két széria közötti ellentét. A rajongók, a versenyzők és a média képviselői egyaránt két táborra szakadtak.

Az IRL oldal elégedett volt a végkifejlettel, a CART szimpatizánsok szerint azonban tisztán politikai döntés született.

A Team Green pártján állók úgy vélték, Tony George-ék azért nem ismerték el Tracy elsőségét, mert kínos lett volna számukra, ha zsinórban harmadik éve egy CART érdekeltségű csapat versenyzője győzi le az IRL mezőnyét, egyúttal pedig döntésükkel újabb mélyütést vihettek be a konkurenciának.

Több neves, CART-párti szakújságíró – mint például Robin Miller – Tracy-re mint a „2002-es Indy 500 nem hivatalos győztese” hivatkozott, és nyíltan hangot adott véleményének, miszerint George-ék az ebben az esztendőben már full szezonos Penske-t favorizálták a CART-ból csak erre a futamra átruccanó Green-ékkel szemben.

Miller már a versenyt követő napon, élő egyenes adásban mutatta be a kérdéses másodpercekről készített felvételeket, amelyeken szerinte egyértelműen látszik, hogy Tracy még a zöld jelzés alatt hajtotta végre az előzését Castronevesszel szemben.

A soron következő CART futamokra a rajongók „Paul Tracy az IRL 500 győztese” feliratú sapkákban és pólókban látogattak ki, amelyeket egyébként maga a kanadai versenyző is viselt több, nyilvános megjelenése alkalmával.

Tracy szezonja a CART-ban sem a várakozásainak megfelelően alakult.

Mindössze egy győzelmet tudott szerezni, ironikus módon pont az Indianapolis 500-at követően megrendezésre került Miller Lite 250-et Milwaukee-ban, összetettben pedig a tizenegyedik helyen zárt. A kialakult botránynak köszönhetően azonban a szurkolók toronymagasan őt szavazták meg az év legnépszerűbb pilótájának.

A CART szezonzáró bankettjén tartott beszédében Tracy Tony George-nak ajánlotta a díjat és köszönetet mondott neki, amiért hozzásegítette rajongótáborának növekedéséhez.

„Az egész katasztrófa óta én lettem a rajongók kedvence, azt hiszem, ez az én Borg-Warner Trófeám.”

Barry Green 2002 nyarának végén bejelentette, hogy a csapat ráeső részét eladja Michael Andrettinek, testvérének, Kim Green-nek, valamint Kevin Savoree-nak.

Andretti, aki 2001-ben igazolt a Kim Green által vezetett Team Motorolához, ekkoriban már inkább a pit lane másik oldalán folyó munkálatokra koncentrált, szezon végén pedig hivatalosan is bejelentette, hogy befejezi főállású versenyzői karrierjét.

2003-ban, a Team Green és a Team Motorola egyesült és Andretti Green Racing néven átpártoltak az attól az évtől IndyCar Series-ként futó konkurenciához.  A széria névváltásának oka egy 1996-ban született bírósági határozatban volt keresendő, aminek értelmében egészen eddig az esztendőig tilos volt az IndyCart, mint márkanevet bármilyen formában használni.

Tracy nem követte addigi csapatát az „ellenséghez”, maradt a CART-ban és a Team Player’s-nél folytatta pályafutását, akikkel rögtön első évében a bajnoki címig jutott.

Egy 2003 őszén készült interjúban megkérdezték tőle, felmerült-e benne valaha a konkurenciához való átigazolás gondolata. A kanadai erre válaszul kijelentette, hogy nem hajlandó többé beülni a széria autóiba, amelyeket nemes egyszerűséggel „crapwagon”-ként jellemzett.

A kifejezés rekordidő alatt önálló életre kelt és az IRL-t zsigerből gyűlölő CART rajongók elsőszámú mantrájává vált; többek között a széria hivatalos rajongói fóruma is elérhetővé vált a crapwagon.com webcímen, ahol az IRL-lel foglalkozó, mondani sem kell, nem éppen pozitív hangvételű szekcióra nemes egyszerűséggel csak „dark side”-ként, azaz „sötét oldalként” hivatkoztak.

Amikor 2008-ban sor került az amerikai open-wheel újraegyesülésére, Tony George személyesen kereste fel Tracy-t, hogy autót kínáljon neki saját csapatánál, a Vision Racingnél, amire a pilóta azonnal nemet mondott.

Miután a szezon első felében a Forsythe jóvoltából csak egy futamon tudott elrajtolni, rájött, hogy ha versenyezni akar, akkor félre kell tennie az elveit, így még ugyanezen év nyarán beadta a derekát és a Vision Racing autójával elrajtolt az IndyCar edmontoni fordulóján.

2009-ben, hét évvel a botrányos verseny után Tracy, nagy médiaérdeklődés közepette visszatért az Indianapolis 500-ra.

A KV Racing Technology autójával a tizenharmadik pozícióból rajtolva végül a kilencedik helyet szerezte meg a versenyen, amelynek végén – ironikus módon – Helio Castroneves a harmadik Indy 500 győzelmét ünnepelhette.

2010-ben, ismét a KV színeiben vágott neki a május hónapnak, ezúttal pedig egy régi ismerős is felbukkant mellette, korábbi főnöke, Barry Green személyében, aki versenystratégiai minőségben segítette Tracy munkáját.

Az edzések során végig küszködtek, sehogyan sem találták a megfelelő tempót és bár a Bump Dayen sikerült beverekednie magát az utolsó rajthelyet jelentő harmincharmadik helyre, a léc azonban nagyon rezgett alattuk, ezért a KV úgy döntött, kiküldik Tracy-t még egy kvalifikációs kísérletre, aminek következtében korábbi eredményét törölték. Nem jártak sikerrel és a kanadai pilóta számára aznap befejeződött a május hónap.

2011-ben Tracy még tett egy utolsó kísérletet az Indy 500-on. A Dreyer & Reinbold Racing autójával ezúttal sikerrel túljutott a Bump Dayen, a versenyt pedig a huszonötödik helyen, huszonöt kör hátrányban fejezte be. 

Legutolsó IndyCar futamára 2011. október 16-án, a Las Vegas Motor Speedway-en került sor. Az élet azonban ezen a napon ismét bebizonyította, hogy kegyetlen forgatókönyvíró tud lenni.

A tizenegyedik körben horrorisztikus, tizenöt autót magával rántó baleset történt, aminek következtében fel kellett függeszteni a körözést.

Az incidensben a kétszeres Indianapolis 500 győztes Dan Wheldon életét vesztette, három másik pilóta pedig komolyabb sérüléseket szenvedett. A versenyt érthető módon nem indították újra, a szezon hivatalos szezonzárójaként pedig a két héttel korábban lezajlott Kentucky Indy 300-at jegyzik.

 A cikksorozat további részei: 12. R.I.P. CART 13. Nincs meg az egyensúly 14. Új éra és teljes közöny 15. Long Beach a kulcs 16. A Danica-mánia és ami mögötte volt 17. A szenvedély és a pénz tragédiája 18. Generációváltás 19. Katherine vs. Danica 20. Kövesd a pénzt! 21. Mindenki egyért

 képek: IMS, Motorsports Archive