Az amerikai open-wheel versenyzés hanyatlása 6.

A posztsorozat hatodik részében elérkeztünk a több szempontból is tanulságos 1997-es esztendőhöz.

(Az érthetőség, folytonosság és bizonyos személyek minél egyszerűbb beazonosítása érdekében ajánlott elolvasni a sorozat korábbi részeit.

1997. márciusára az Indianapolis 500 nem csak a rajongók, de a média szempontjából is jelentős presztizs vesztésen esett át.

Az autósport világának egyik legfényesebben ragyogó ékköveként számont tartott versenyt az amerikai open-wheel szakág szakadásának köszönhetően rekord idő alatt sikerült egy jelentéktelen fércmű szintjére degradálni.

A megváltozott hozzáállást jól szemlélteti, hogy az USA ez idő tájt legolvasottabb sportújságjának számító Sports Illustrated, amely magazin 1954-es megalapítása óta kiemelt figyelmet fordított az Indy 500-nak, ebben az évben először komolyan fontolóra vette, hogy csak néhány sorban, amolyan „ez történt még” jellegű hírként tesz említést a versenyről.

Érzékeltetésképpen, hogy mennyit változott a világ röpke két év alatt a Brickyardon: évtizedeken keresztül az SI egyetlen dilemmája az Indy-vel kapcsolatban pusztán annyiban merült ki, hogy a több oldalas, képes összefoglaló mellett a futam a teljes címlapot megkapja-e, vagy annak csak egy kisebb részét.

Ahogyan közeledett a 81. Indianapolis 500 időpontja, az SI szerkesztőiben egyre komolyabban kezdett érlelődni a terv, amely szerint egy önálló hasábot sem óhajtanak pocsékolni a futamra, ehelyett inkább egy nagyobb terjedelmű cikket terveznek, amiben a NASCAR robbanásszerű növekedésére helyeznék a hangsúlyt az Indy versenyzés hanyatlásának és színvonalcsökkenésének tükrében.

A lejtmenet immár visszavonhatatlannak tűnt Indianapolisban.

Az Indy 500 és a NASCAR Winston Cup egyik legnagyobb eseményeként számon tartott Coca-Cola 600 a Charlotte Motor Speedway-en ebben az esztendőben is egy napon került megrendezésre, de mindkét helyszínen komoly szerepet töltöttek be az égiek. A stock-car esetében az esőszünetig összesen 333 kört teljesített a mezőnyt, és ennek alapján hirdettek végül végeredményt. A győztes az ekkor már egy királykategóriás bajnoki címmel rendelkező Jeff Gordon lett, aki a kilencvenes évekre végleg maga mögött tudta open-wheelről szőtt álmait. Pedig a már egészen fiatal korában szupertehetségként számon tartott amerikai még karrierje hajnalán a CART-ot nevezte meg legfőbb céljaként, azonban megannyi kilincselést követően minden esetben ugyanaz volt a végszó: ha fizet, akkor lesz helye a mezőnyben, ha nem, akkor köszönik szépen az érdeklődést. Ennek következtében esett Gordon választása végül a nyolcvanas évek végén a NASCAR-ra, utólag pedig minden bizonnyal rájött, hogy nem is dönthetett volna helyesebben.

Az open-wheel szakadás után azonban fordult a kocka és maguk a CART fejesei környékezték meg az egyre nagyobb hírnévnek örvendő pilótát, mivel Gordont szánták volna válaszul az IRL Tony Stewartjára.

Ekkor azonban már az 1995-ös Cup bajnok bolond lett volna otthagyni a NASCAR felívelő csillagát a bizonytalan jövőjű amerikai open-wheel-ért

Eközben Indianapolisban joggal érezhették Tony George-ék, hogy még az égiek is összeesküdtek ellenük. Az eső egész nap szakadt az IMS felett, aminek következtében a 81. Indianapolis 500-at kénytelenek voltak másnapra, hétfőre halasztani, ami már önmagában véve komoly károkat okozott mind a televíziós, mind pedig a helyszíni nézettség tekintetében. Vesszőfutásuk, ahogyan hamarosan kiderült, ezzel még egyáltalán nem ért véget. A felvezető körökben először Dr. Jack Miller, az Arizona Motorsports versenyzője pördült meg a vizes aszfalton, hamarosan pedig a komplett ötödik sor – Stéphan Grégoire, Affonso Giaffone és Kenny Brack – ütközött össze a négyes kanyarban, ha mindez nem lett volna elég, még Sam Schmidt és Alessandro Zampedri versenyének is vége lett műszaki hiba miatt. Tehát, mielőtt még egyáltalán belengethették volna a zöld zászlót, már öt autót is kiesettként kellett jegyezni.

A balesetek miatt öt extra felvezető kört kapott a mezőny, azonban a futamot az újabb heves esőzés miatt tizenöt körrel később megszakították és miután a körülmények nem javultak, a versenyt ismét egy nappal elnapolták.

A három naposra nyúlt 81. Indianapolis 500 végül, szinte teljesen üres lelátók előtt Arie Luyendyk győzelmével zárult, azonban ne higgye senki, hogy ekkor már minden simán ment.

Két körrel a leintés előtt a pole-ból induló Luyendyk vezette a futamot közvetlenül Treadway Racinges csapattársa, Scott Goodyear előtt. A 199. körben sárga zászlós szakasz lépett életbe, azonban a pace carnak nyoma sem volt a pályán, ami jelentősen összezavarta a mezőnyt. Minden magyarázat és előzetes figyelmeztetés nélkül végül hirtelen belengették a zöld, valamint az utolsó kört jelző fehér zászlót is. A fejetlenség közepette egyik autó sem számított arra, hogy megkapják az engedélyt a szabad versenyre, az pedig csak tovább bonyolította a dolgot, hogy eközben a pálya számos részén még mindig a sárga jelzés világított másodperceken keresztül. Senki nem tudta, hogy akkor most a zöld, vagy a sárga számít hivatalosnak. A fejetlenség láttán a kockás zászlót végül elsőként meglátó Luyendyk ki is fakadt a verseny felügyelő testületének, a United States Auto Club-nak illetékeseire és csapatrádióján azt üvöltötte: „Mi a faszt csinálnak ezek???”.

A soron következő, Texas Motor Speedwayen megrendezett verseny során újabb fiaskó szemtanúi lehettek a nézők, miután a verseny végén az élen álló Tony Stewart autójában a motor felmondta a szolgálatot. A Team Menard Lolája megpördült és az 1-es kanyar belső falának csapódott. A verseny győzteseként az AJ Foyt Enterprises pilótáját, Billy Boat-ot intették le, ezzel azonban többen nem értettek egyet, köztük Arie Luyendyk-kal. A friss, kétszeres Indy 500 győztes holland nem volt rest elrohanni a Victory Lane-re, ahol Boat a Foyt csapat körében már nagyban ünnepelt, és a maga összetéveszthetetlen stílusában közölte, hogy márpedig ő nyerte a futamot. A kis incidenst AJ Foyt nem vette jó néven, és a hívatlan vendég felbukkanása kisebb fajta tettlegességbe torkollott.

A versenyigazgatóság visszanézte felvételről a kérdéses köröket, és rájöttek, hogy az időmérő rendszer hibája miatt valóban Luyendyk-ot illeti meg a futamgyőzelem. Ezt megint csak számos résztvevő vitatta, beleértve Boat csapatfőnökét, AJ Foytot, aki ismételt felszólítás ellenére is megtagadta az első helyezettnek járó trófea átadását, így Luyendyk végül egy másolatot kapott.

A texasi botrány, valamint a két héttel korábbi, Indianapolis 500 végén történt blama következtében a USAC-t azonnali hatállyal eltávolították a széria felügyeleti tisztségéből, amit innentől fogva kizárólagos joggal az IRL vett át. Ezzel egy negyvenkét éves fejezet zárult le az Indy 500 történetében is.

A USAC-nek nem pedig maradt más, mint a midget és a sprint versenyzés.

Egy kicsit elkalandoztunk, úgyhogy a kronológiát arcon csapva térjünk vissza egészen 1997. május 26-ig, hétfőig, amikor is a 81. Indianapolis 500-at tizenöt kör után megszakították és a szűnni nem akaró eső miatt ismét egy nappal el kellett halasztani. A Sports Illustrated legújabb cikke azonban ekkor már úton volt a nyomdába, benne a lap autósport gurujának, Ed Hintonnak a versenyről – pontosabban annak hiányáról – szóló cikkével. Az IRL ennek hallatán felháborodott, mondván nem helyes, sőt etikátlan dolog még azelőtt leközölni egy cikket az Indy 500-ról, hogy az egyáltalán befejeződött volna. Tony George-ék kedélyeit nem csillapította, hogy Hinton világosan elmondta, sztorija nem a pályán történtekre hegyeződött ki, sőt, ez a tény csak még jobban aggasztotta őket.

A cikk címe „Mi történt Indy-ben?” volt, ami világosan sugallta, hogy nem rózsaszín leányregényre kellett számítania annak, aki az elolvasására adja a fejét.

A Sports Illustrated ekkoriban a legnagyobb befolyással bíró újság volt az amerikai sportmédiában, ennek megfelelően nem csak az egyszeri olvasó, de a szakma is komolyan adott a lap szakértőinek véleményére. Hinton kezében ott volt a fegyver, hogy a soraival magasba emelje az IRL-t és az Indy 500-at, ő azonban soha nem kedvelte a púdert. Márpedig rengeteg púderre lett volna szüksége, ha pozitív színben akarta volna feltüntetni az indianapolisiakat.

Az Indianapolis Starnál dolgozó Robin Miller egy esetben fel is hívta telefonon kollégáját, hogy jól gondolja meg, mit vet papírra, hiszen elég néhány mondat az SI-ben ahhoz, hogy végérvényesen beledöfje a kést az amerikai open-wheelbe, vele együtt pedig a nagy hagyományokkal bíró Indianapolis 500-ba.

Mindkét oldal, az IRL és a CART, egyaránt a másik iránti elfogultsággal vádolta az SI-t, amit Hinton és szerkesztői semlegességük legfőbb bizonyítékaként könyveltek el. Az egyetlen dolog, amivel szemben nyíltan felvállalták ellenséges érzelmeiket, az az Indianapolis 500-ban, mint amerikai intézményben keletkezett kár látványa volt.

Az open-wheel háború egy pontján Hinton írt is egy cikket „Mindkét oldal pitje férges” címmel, hogy ezzel végérvényesen lerázza az SI-ről az elfogultság bélyegét, de ez nem sokat ért. A CART továbbra is azt szajkózta, hogy az újság az IRL-t preferálja, míg az IRL szerint az SI egyértelműen a CART szekerét tolja.

Egyszer, egy IRL szimpatizáns személyesen kereste fel Hintont, hogy annyit mondjon neki: „El kell ismernie, hogy az Indianapolis 500 hozzá [Tony George] tartozik.”

Az illető szavaira az újságíró csak annyit válaszolt:

„Nem fogok elismerni semmit. A pálya Tony-é, de az Indianapolis 500 az amerikai néphez tartozik. Ők az egyetlenek, akik megérdemlik.”

(A Sports Illustrated cikksorozata nyomán)

A cikksorozat további részei: 7. Összecsapnak a hullámok 8. Merénylet a sajtószabadság ellen 9. A legsötétebb év 10. Texasi hattyúdal 11. A crapwagon éve 12. R.I.P. CART 13. Nincs meg az egyensúly 14. Új éra és teljes közöny 15. Long Beach a kulcs 16. A Danica-mánia és ami mögötte volt 17. A szenvedély és a pénz tragédiája 18. Generációváltás 19. Katherine vs. Danica 20. Kövesd a pénzt! 21. Mindenki egyért