Az amerikai open-wheel versenyzés hanyatlása 5. – A NASCAR paktum
1996. május 26-án az IRL túlesett a kritikus fontosságúnak tartott 80. Indianapolis 500-on, Tony George azonban nem dőlhetett hátra, sőt, a java még csak ezután következett.
(Az egymásra épülő történetfolyam, ebből fakadóan a könnyebb megértés miatt – ha még nem történt volna meg – javaslom az eddigi négy rész áttanulmányozását /Az első szakadás, Külön utakon, Fekete péntek, Nincs győztes/)
A legfontosabb feladatának George a CART és az IRL közötti szakadék elmélyítését tekintette, aminek érdekében több komoly lépés megtételét kezdeményezte.
A költségcsökkentést szorgalmazó csomag részeként megváltoztatta az autóra és a motorra vonatkozó szabályokat, emellett erős szövetségesekre tett szert az addig NASCAR felségterületnek tekintett pályák tulajdonosai körében.
A versenynaptárba belépő új helyszínek, mint például Las Vegas, Texas, Charlotte és New Hampshire egy erősebb szezont vetítettek elő az új széria számára, nem mellékes módon pedig további adalékként szolgáltak a CART és az IRL közötti háborúhoz.
A nyolcvanas évek végén, még a CART igazgatótanácsának tagjaként George azt javasolta, hogy a széria vezetését egy teljes mértékben független szakemberre kellene rábízni, melyre a legalkalmasabb személyként a sportberkekben elismert Leo Mehlt nevezte meg. A húsos fazékhoz kézzel-lábbal ragaszkodó csapattulajdonosok azonban ott helyben elvetették az ötletet.
George viszont továbbra is mélységesen tisztelte Mehl-t és úgy vélte, tudásával és szakmai tapasztalatával nagy segítségére lehet az IRL felépítésének. 1996 nyarán újra tárcsázta a férfi számát és azon melegében felajánlotta neki a széria igazgatói posztját, melyre legnagyobb örömére Mehl igent mondott.
A Sports Illustrated újságírója, Ed Hinton esküszik rá, hogy több évtizedes pályafutása során nem találkozott még olyan emberrel, aki negatív véleménnyel lett volna Mehl munkásságáról, legyen szó a dirt versenyzésről, vagy akár a Forma-1-ről.
„Ő egy rendkívüli ember, Isten áldja” – mondta egyszer a legendás F1-es csapattulajdonos, Frank Williams, de olyan kaliberű pilóták is az egekig magasztalták sportdiplomáciai képességeit, mint Dale Earnhardt Sr., Ayrton Senna, vagy éppen AJ Foyt.
Mehl vegyészmérnökként végzett, majd a diplomaosztót követően, 1962-ben a Goodyear-nél helyezkedett el, ahol a különböző abroncskeverékek kikísérletezése lett a feladata. Elhivatottságának és tudásának köszönhetően elképesztő gyorsasággal szedte a lépcsőfokokat a szamárlétrán; hamarosan vezető beosztásba került és a cég egyik szóvivője lett, valamint egyre gyakrabban kapott fontos szerepet a tárgyalóasztalnál is.
A Goodyear képviselőjeként bejárta a világot, otthonosan mozgott a legismertebb versenypályákon kezdve az Eldora Speedway-től Indianapolison és Daytonán keresztül egészen Monacóig.
Az IRL azonban egy merőben más, minden eddiginél összetettebb kihívást tartogatott a számára.
A megalakulásával az észak-amerikai nyitott karosszériás autóversenyzés kettészakadását maga után vonó széria villámgyorsan kivívta a szurkolók ellenszenvét, melynek még az Indianapolishoz a végletekig lojális rajongók sem jósoltak fényes jövőt.
A nagy ellenfél szerepében tetszelgő CART minden adandó alkalmat megragadott arra, hogy belerúgjon Tony George művébe, melyhez nem is szükségeltetett túlzottan nagy kreativitás a részükről, az Indy Racing League ezüst tálcán kínálta fel magát a kritikáknak gyér jövőképével, használt autóival és – diplomatikusan szólva – finoman sem minőségi mezőnyével.
Az IRL fennállása első szezonjának a CART jobb esetben használt, rosszabb esetben leselejtezett autóival vágott neki, ezért az 1997-es évhez közeledve nem meglepő módon első számú feladatának ezen géppark korszerűsítését tűzte ki legfőbb céljául.
Az új csomag azonban még a korábbinál is primitívebb végeredménnyel bírt. Az autók paramétereit a CART-ban tevékenykedő Newman-Haas Racing társtulajdonosa, Carl Haas a ‘shade-tree mechanics’ kifejezéssel kommentálta, ami nagyjából annyit tesz, hogy a problémák remélt megoldása helyett csak még több kárt okoztak.
Nem is fogalmazhatta volna meg jobban.
A CART csapatai és pilótái egyetértettek abban, hogy az IRL autók továbbra is kiszámíthatatlanok és veszélyesek, az elődjéhez képest legalább két fokkal elavultabb motorformulát pedig megbízhatatlannak tartották. A széria ekkori két legjobb amerikai versenyzőjeként számon tartott Al Unser Jr. és Michael Andretti pedig nyíltan kijelentették, ők még egy teszt erejéig sem ülnének be ezekbe a gépekbe, nem, hogy egy teljes versenytávra.
George déli szövetségeseinek azonban az IRL csomag tökéletes volt. Számukra a high-tech fejlődés a nagyképűség egyik fokmérője volt, nem több. Ed Hinton elmondása szerint egy alkalommal a saját fülével hallotta, amint a NASCAR alapító Bill France Sr. azt mondta Tony Hulman egyik tanácsadójának: „Ha jót akartok magatoknak, akkor stock-block motorokra váltotok”.
A primitív megoldás a jó megoldás, ez a déli gondolkodásmód.
George minden erejével az oválpályás versenyzésre fókuszált, és ez volt az, ami leginkább felkeltette a déliek figyelmét, akik az éltető profitot szem előtt tartva minél nagyobb kihasználtságot akartak biztosítani a tulajdonukban lévő létesítmények számára.
„Ezek a pályák az év 365 napjának minden reggelén felébrednek és falják a pénzt” – mondta Hintonnak ’97 elején H.A. „Humpy” Wheeler, a Speedway Motorsports Inc. akkori elnöke, magyarázatot adva arra, hogy miért szorgalmazta az SMI az IRL-lel való szoros együttműködést. A cél egyszerű volt: minél több esemény a létesítmények naptárában, annál több eladott jegy és televíziós jog.
Két NASCAR Cup hétvégével egy évben nem, hogy profitra nem lehet játszani, de a puszta fenntartáshoz elegendő pénzmennyiséget is képtelenség teljes egészében megtermelni.
Félreértés ne essék, a NASCAR-nak nem ment el az esze, nem egy potenciális ellenfelet akartak kreálni saját maguknak. Az IRL-re egy kedves, kis alacsonyan rangsorolt szériaként tekintettek, amely csak egy eszköz volt a déliek kezében arra, hogy egy-két hétvégével többször kinyithassák az érdekeltségi körükbe tartozó pályák kapuit. A kis bevétel is bevétel, tartották.
Az SMI közepes hosszúságú pályái tökéletesen passzoltak az IRL autóihoz; gyors aszfaltcsíkokról volt szó, de nem a leggyorsabbakról. A NASCAR mindenható urai, azaz a France család által kontrollált International Speedway Corp. létesítményei, mint például a stock-car versenyzés ékköveiként is számon tartott Daytona és Talladega már túl nagy tempót generáltak volna a szériának.
A fentieknek megfelelően az 1997-es ’98-as szezonban az IRL több NASCAR-orientált pályán is megfordult, mint például Atlanta, Charlotte, New Hampshire, Las Vegas és Texas, de a függetlennek mondható Phoenix International Raceway, valamint a Pikes Peak International Raceway Coloradóban is a naptár részét képezte, amely természetesen a Tony George elnöksége alatt álló Indianapolis Motor Speedway-el vált teljessé.
A CART továbbra is az utcai és épített pályás versenyzést részesítette előnyben az Egyesült Államokban és Kanadában egyaránt. A széria 1997-es szezonjában tizenhét fordulóból hatot rendeztek oválon, beleértve az ekkor Roger Penske tulajdonában álló, kétmérföldes Michigan International Speedwayt és California Speedwayt.
A két széria lassan, de biztosan távolodott el egymástól, legalábbis addig a pontig, amíg az őket összekötő, soha el nem téphető láthatatlan lánc engedte.
A rajongók összezavarodtak, nem tudták követni, hogy ki, hol és mikor versenyez, ki a rosszfiú, sőt van-e egyáltalán jófiú, azt pedig pláne nem tudta megmondani senki, hogy hová fog vezetni ez a keserű történet.
Az egyetlen biztos ponttá az amerikai autósport palettáján a NASCAR vált. Konstans mezőnnyel, versenynaptárral, és sztárokkal, valamint autóikkal, akiket minden vasárnap láthatott a gomba mód szaporodó rajongótábor.
(Folyt.köv.)
(A Sports Illustrated cikksorozata nyomán)
A cikksorozat további részei: 6. Búcsú a USAC-től 7. Összecsapnak a hullámok 8. Merénylet a sajtószabadság ellen 9. A legsötétebb év 10. Texasi hattyúdal 11. A crapwagon éve 12. R.I.P. CART 13. Nincs meg az egyensúly 14. Új éra és teljes közöny 15. Long Beach a kulcs 16. A Danica-mánia és ami mögötte volt 17. A szenvedély és a pénz tragédiája 18. Generációváltás 19. Katherine vs. Danica 20. Kövesd a pénzt! 21. Mindenki egyért
képek: IMS, Terry Callahan, SI.com
“Versenyautót vezetni olyan, mint láncfűrésszel keringőzni” – Cale Yarborough