Fittipaldi: Az Indianapolis 500-hoz semmi sem fogható

A kétszeres F1-es világbajnok és szintén kétszeres Indianapolis 500 győztes legenda a tőle megszokott őszinteséggel vallott a száguldó cirkusz indianapolisi nyolc évéről, az austini versenyről, valamint a tengerentúlon eltöltött éveiről.

 



hirdetés


Az Emerson Fittipaldi által a McLaren hivatalos oldalán publikált cikk érdekes, egyben tanulságos, ezért úgy döntöttem, mindenképpen át kell ültetnem magyar nyelvre, a végeredmény pedig az alábbiakban olvasható:

     

       

Mint minden brazil, én is nagyon szeretem az országomat és büszke vagyok arra, hogy brazil vagyok. A brazil hazafiasság szelleme legyőzhetetlen. Ez nagyon fontos számomra és köszönettel tartozom Istennek érte 

Brazília mindig is az az ország lesz, ami a legtöbbet jelenti nekem. De akármennyire szeretem Európát is, különösen az Egyesült Királyságot, többek között a nagyszerű Forma-1-es csapatok miatt – Lotus és McLaren -, melyekkel világbajnoki címeket nyertem 1972-ben és 1974-ben, második otthonomként mégis az Egyesült Államokra tekintek. Sao Paulóban (Brazília) élek, itt születtem, de a második otthonom Key Biscayne-ben van, egy gyönyörű félszigeten, néhány mérföldnyire Miami Beach déli részétől. 

Az elmúlt néhány hónapban nagyon sokat írtam már a mclaren.com Forma-1-es blogjában Interlagosról – és csak a fenséges Nürburgring, a félelmetes “Zöld Pokol” tart vissza attól, hogy a hazai pályámat a világ legnagyszerűbb versenypályájának nevezzem.

Ami engem illet, én jobban kedveltem az eredeti, 8 kilométer (5 mérföld) hosszúságú verziót, amelyet 1940-ben, hat évvel a születésem előtt avattak fel és amelyen én magam is elkezdtem versenyezni, először két-, majd négykeréken. Két nagydíjat nyertem itt, 1973-ban a Lotusszal, majd 1974-ben a McLarennel, és ezen két győzelmem kétségkívül azok közül való, amelyekre a leginkább büszke vagyok.

A modern Interlagos 1990-ben nyerte el mostani formáját és ettől az évtől ad otthont a Brazil Nagydíjnak is, nagy kihívásokat tartogatva a rendkívül tehetséges, XXI. századi F1-es pilótáknak, én pedig szeretem nézni a rendkívül jó tapadású XXI. századi F1-es autókat, amint száguldanak az óramutató járásával ellentétes vonalvezetésen.

Most azonbanban az Amerikai Nagydíjra szeretnék kitérni, engedjék meg, hogy kifejtsem, miért.

Az Egyesült Államoknak nagyon összetett kapcsolata van az F1-el. Minden kétséget kizáróan nincs még egy olyan nemzet, amely nagyobb szenvedéllyel bírna a technikai sportok iránt, mint az USA. Az amerikaiak imádják az autóversenyzést, az F1 azonban a lelkesedés tekintetében nem mérhető a tősgyökeres NASCAR-hoz, valamint IndyCarhoz.

Úgy gondolom, ennek az az oka, hogy az amerikai rajongók a sport, mint intézmény iránt tanúsítanak tiszteletet, beleértve annak örökségét is, ami a maga nemében ritkaság számba megy.

A hetvenes években elég hosszú ideig éltem Angliában ahhoz, hogy tudjam a Wembley Stadion, a Lords Cricket Ground és a Wimbledon All England Club különösen fontos helyet tölt be az angolok szívében, ahogyan a focistadionok az olaszokéban, a spanyolokéban és persze a brazilokéban is.

De az amerikai autóverseny rajongókból az F1 soha nem váltott ki ilyesfajta érzelmi kötődést. Egészen mostanáig, mivel úgy veszem észre Austinból könnyen válhat az F1 amerikai mekkája, de erről bővebben majd később ejtek szót.

Most azonban térjünk ki egy kicsit az amerikai történelemre. Egy kvízkérdéssel indítanám: hány helyszínen versenyzett az F1 mezőnye az Államokban? Elárulom, a válasz 10: Sebring, Riverside, Watkins Glen, Long Beach, Las Vegas, Detroit, Dallas, Phoenix, Indianapolis és Austin.

Ezek a pályák helyszínéül szolgáltak néhány igazán lebilincselő F1 versenynek (például Watkins Glen [ahol karrierem első nagydíját nyertem 1970-ben és ahol megszereztem a McLaren első világbajnoki címét 1974-ben], vagy Long Beach [ahol pályafutásom során utoljára állhattam fel a dobogóra nagydíjat követően 1980-ban, ráadásul egy olyan F1-es autóval, ami az én nevemet viselte]), de hogyan tudott volna bármelyik is ezen tíz pálya közül olyan fontossá válni az amerikai F1 szurkolók számára, mint a már említett Wembley, Lords, vagy Wimbledon, amelyek nevének hallatán egyszerre dobban meg az angol sportrajongók szíve?

Hogyan tudott volna bármelyik is ezen tíz pálya közül olyan fontossá válni az amerikai F1 szurkolók számára, mint a San Siro Milánóban, a Camp Nou Barcelonában vagy akár Maracana Rio de Janeiróban, amelyek a szeretetet és lojaltást szimbolizálják az olasz, spanyol és brazil focirajongók számára?

A legfontosabb és számunkra legrelevánsabb kérdés mind közül, hogyan tudott volna bármelyik is ezen tíz pálya közül olyan fontossá válni az amerikai F1 szurkolók számára, mint a Yankee Stadum a New York-i baseball rajongóknak, a Cowboys Stadium a Dallas’s National Football League híveinek, vagy a Staples Center a Los Angeles-i kosárlabda rajongóknak?

Interlagosban megvan az a plusz, ami Silverstone-ban, Monzában és Suzukában, de Sebring, Riverside, Watkins Glen, Long Beach, Las Vegas, Detroit, Dallas, Phoenix és Indianapolis soha nem volt annyi ideig a naptár része, hogy hasonló státuszba emelkedhessen. Ahogyan már említettem, Austinról majd később ejtek szót.

lkjjjk.png

Indianapolis természetesen az autósport otthonának számít az Egyesült Államokban és valószínűleg ez mindig is így fog maradni. Az első Indy 500-at több, mint száz évvel ezelőtt, 1911-ben futották és a két világháború néhány évétől eltekintve azóta is minden évben megrendezésre kerül. Én két alkalommal tudtam nyerni ezen a versenyen, 1989-ben és 1993-ban, mindkét évben egy Penske-Chevyvel és nagyon büszke nap volt számomra, amikor bekerültem a legendás indianapolisi Hírességek Csarnokába.

Először 1984-ben nyílt alkalmam versenyezni az IndyCarban (a CART sorozatában, hogy pontosak legyünk), de az első tesztemre már jóval korábban sor került. 1974-ben, alighogy megnyertem a McLarrennel a világbajnokságot a szezon utolsó nagydíján Watkins Glenben, egy privát teszten vettem rész Indianapolisban. Az autó, amit vezettem a mesés, narancssárga McLaren-Offy volt (az Offenhauser rövidítése a híres motorgyártó után, amely nem kevesebb, mint huszonhét Indy 500 győzelmet szerzett), és amellyel Johnny Rutherford szenzációs versenyzéssel a huszonötödik helyről rajtolva szerezte meg az első helyet, lekörözve minden autót, kivéve Bobby Unser Eagle-Offy-ját. Határozottan imádtam és gyors voltam vele.

Az Offy fantasztikus motor volt, habár kissé elavult. Turbófeltöltéses, 2.6 literes, 800 lóerős, ami majdnem a duplája volt a ’70-es évek F1-es autóiénak. A McLaren M16 egyszerűen mesés volt. Sao Paulói irodámban a mai napig van egy modell Johnny McLaren M16-osáról a polcon, az asztal mögött. Az eredeti, 1974-es Indy 500 győztes autót nemrég elárverezték Monterrey-ben, 3.5 millió amerikai dollárért kelt el, és nem, sajnos nem én voltam a szerencsés vásárló.

A McLaren egyik F1-es szponzora a ’70-es években a Texaco volt, és miután teszteltem Johnny McLaren M16-osát, felajánlották számomra, hogy vezethetnék egy Texaco által finanszírozott versenygépet az 1975-ös Indy 500-on, amelyet a McLaren Texaco Star névre kereszteltek volna el.

Átgondoltam az ajánlatot és bár az nagyon vonzó volt számomra, végül nem éltem a lehetőséggel, mivel úgy éreztem, az IndyCar még nem volt kellőképpen biztonságos akkoriban.

1974.jpg

A ’80-as és ’90-es években határozottan állíthatom, hogy több IndyCar futamot nyertem – 22-t -, mint ahány nagydíjat a ’70-es, ’80-as években (14-et). Nagyszerű időket éltem meg és szert tettem számos értékes barátságra, külön kiemelném az amerikai versenyződinasztiák nagyjait, az Unsereket (Bobby és Al), és az Andrettiket (Mario és Mike), valamint a teljesség igénye nélkül AJ Foytot, Johnny Ruthefordot, Rick Mearst, Bobby Rahalt és Danny Sullivant. Mindannyian nagyszerű srácok.

Valószínűleg ezeknek a barátságoknak eredményeképpen – bár az elsődleges érzelmeim az F1-hez fűznek – be kell ismernem, az IndyCart jobban élveztem, a kellemes légkör, a barátságos rivalizálás, a sportetika és, igen, a tiszta lelkesedés és a sportág öröksége miatt.

Kicsit elkalandoztam. Indianapolisról kezdtem beszélni tehát F1 kontextusban és sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a Brickyard (ahogyan mi, Indy veteránok mindig hívjuk) és az F1 kapcsolata soha nem működött; ha már jártál az Indy 500-on, nincs szükség arra, hogy ecseteljem, miért.

De ha még sosem voltál az Indy 500-on, akkor elmondom neked az okokat. Az Indy 500 egészen elképesztő. Az erőteljes együléses autók mennydörgése, amint közel 400 km/h-s (249 mp/h) sebességgel elszáguldanak előtted, olyan élményt nyújt, amilyenhez foghatót egy F1 szurkoló sem tapasztalhat. A sportrajongók által oly’ sokat használt “fantasztikus” szó elcsépeltnek tűnhet, de az Indy 500 minden kétséget kizáróan megérdemli ezt a jelzőt: mert valóban fantasztikus. Ennek hatására is, az amerikai autósport hívei, akik ezen nőttek fel és évről-évre lenyűgözte őket az Indy 500, kiábrándítónak találták az indianapolisi F1 futamokat.

 

Megmondom miért. Az első indianapolisi Amerikai Nagydíjat 2000-ben rendezték, ezt megelőzően az utolsó USA-béli F1 futamra 1991-ben, Phoenix-ben került sor és Ayrton Senna, vele együtt a McLaren győzelmével zárult.

Élénken emlékszem, amikor az F1 kilenc év hiátust követően visszatért amerikai felségterületre, én már az első napon megérkeztem a pályára, tele reményekkel. A lelátók tömve voltak, több, mint 200.000-en nézték végig, amint Michael Schumacher a Ferrarival megnyeri a 2000-es Amerikai Nagydíjat, ezzel a Forma-1 történetének legnagyobb helyszíni nézőszámát produkálva. Nekem viszont már ekkor rossz előérzetem volt.

 

A pálya belső szekciója egy kicsit ‘Mickey Mouse’-szerű volt, de nem ez volt a problémám, lehet meglepő amit mondok, de a lassú és/vagy közepes tempójú kanyarok nagyon népszerűek tudnak lenni a versenyzők körében. Gondolj csak a Mergulhóra Interlagosban, a Casino Square-re Monacóban, vagy akár a hírhedt Bajnokok falára Montréalban. Az én problémám a pálya dőlésszögével volt, melyen az F1-es autók fordított irányban versenyeztek (óramutató járásával ellentétes helyett megegyező irányban) és tették mindezt sokkal lassabb tempóban, mint a brutális Offy erőforrással hajtott Indy autók.

Aztán elérkeztünk a 2005-ös évhez, amikor a Michelin gumik körüli gondok következtében csak hat, Bridgestone abroncsot használó autó vett részt az Amerikai Nagydíjon – két Ferrari, két Jordan és két Minardi – ami kínos, szégyenletes és valószínűleg helyrehozhatatlan károkat okozott, mindez pedig végképp odáig vezetett, hogy Indianapolisban az F1 iránti lelkesedés utolsó szikrája is kialudt.

2007-ben az F1 indianapolisi kísérletének vége szakadt. Lewis Hamilton és a McLaren győzelme lezárt egy nagyon kiábrándító, nyolc éves fejezetet az F1 és a szabadság földjének kapcsolatában.

Nem volt Amerikai Nagydíj 2008-ban, 2009-ben, 2010-ben és 2011-ben sem.

2012-ben viszont az F1 megérkezett Austinba, Texas államba. Abban a pillanatban tudtam, hogy ez helyes döntés volt. Nem voltak baljós sejtelmeim tavaly sem és most sincsenek . A Circuit of the Americas egy valóban szenzációs pálya – nagyon technikás, nagy kihívásokat tartogató, szintkülönbségekkel és hajmeresztő kanyarokkal. Maga a létesítmény csodálatos, és a biztonsági követelmények csúcskategóriásak. A város, Austin pedig – melyben a tavalyi évet megelőzően még sosem jártam – barátságos, nagyszerű hotelekkel, remek éttermekkel és élettel teli bárokkal.

Ami a McLarent, magát illeti, a régi csapatom számára közeledik a vége egy nehéz, és – muszáj így jellemezni – kiábrándító – évnek, a győzelem pedig valószínűtlen számukra a hétvégén, de a tőlük telhető legjobbat fogják nyújtani és megpróbálnak annyi pontot gyűjteni, amennyit csak lehetséges. Szurkolni fogok nekik.

Ó, és egyébként, miközben az utóbbi mondatot írtam, változatlan lelkesedéssel és töretlen tisztelettel néztem Johnny Rutherford 1974-es, Indy 500 győztes McLaren-Offy-jának modelljére.

Micsoda autó! Micsoda verseny! Micsoda ország!

Hajrá, Austin!

   

   

(Emerson Fittipaldi cikke nyomán)

 

képek: IMS

 

hirdetés

Ez a weboldal a jobb felhasználói élmény érdekében cookie-kat használ.
Elfogadom
Elutasítom
Privacy Policy