Az amerikai open-wheel versenyzés hanyatlása 4. – Nincs győztes
Az USAracing cikksorozatának negyedik részében elérkeztünk a 80. Indianapolis 500 napjához, mellyel egyidejűleg a CART mezőnye is készen állt arra, hogy lefussák a világ legnagyobb tradícióival bíró versenyének alternatívájaként szánt US 500-at.
„Ez egy kritikus nap számunkra” – mondta Tony George 1996. május 26-án, alig néhány órával a legendás verseny rajtja előtt. „De kétlem, hogy a nap végén tiszta győztest fogunk avatni.
Szavaival nem az Indianapolis 500 soron következő legjobbjának kilétét kérdőjelezte meg előre, hanem az IRL – CART talán legnagyobb párharcának várható végkimenetelét.
Ezen a májusi napon, amelyen a leglátványosabban csúcsosodott ki az észak-amerikai nyitott karosszériás autóversenyzés kettészakadásának keserű szappanoperája, George tisztában volt azzal, hogy nem lesz egyszerű menet, ami rájuk vár.
Már eleve az előjelek aggodalomra adtak okot: a CART csapatok bojkottja és az általuk szervezett US 500 megrendezése az Indianapolis 500-al megegyező időpontban, a pole-pozíciós Scott Brayton tragikus halála, nem beszélve a rajongók ellenszenvéről, mind-mind magában hordozta a potenciális bukás lehetőségét.
hirdetés
A baljós előjeleket pedig csak tovább szaporította a Brayton végzetes balesetét követő napon történt másik, rémísztő incidens, melyben a 35 esztendős Dan Drinan kis híján életét vesztette.
A korábban szerelőként tevékenykedő pilóta, aki a nyolcvanas években többek között Mario Andretti pitcsapatát is erősítette, viszonylag későn, harmincévesen kezdett el maga is versenyezni és rövid idő után a midget szakág egyik legígéretesebb tehetségeként tartották számon; több értékes győzelmet követően 1993-ban Jeff Gordon pályacsúcsát is megdöntötte az Indianapolis Raceway Parkban.
1996-ban a Loop Hole Racing színeiben karrierje első Indy 500-ára készült, sikerrel teljesítette az újoncok számára kötelezően kiírt Rookie Orientation Programot, és bár a pole day-en nem tudta bekvalifikálni autóját a legjobb huszonnégy közé, az indulásról szőtt álmai még nem foszlottak szét, hiszen hátra volt még a bump day, ahol a maradék rajthelyek sorsáért folyt a harc.
A május 18-ai, szombati edzésen azonban megtörtént a baj: az IMS egyes kanyarjában megpördült és a falnak csapódott.
Az ütközés következtében az 1991-es Lola, amely a mezőny egyik legrégebbi karosszériája is volt egyben, több, mint huszonkét méter magasra repült, majd a baleset helyszínétől mintegy kétszáz méterre ért földet.
A képsorokat látva mindenki azonnal a legrosszabbra gondolt, de szerencsére Drinan őrangyalai jó munkát végeztek.
A pilótának eltört a csípője, a lába, agyrázkódást szenvedett és a tüdeje is megsérült, azonban csodával határos módon teljesen felépült és 1998-ban ismét megkísérelte kvalifikálni magát az Indy 500-ra.
A történtek hatására a futam előtti versenyzői eligazításon George kiemelten fontosnak tartotta elmondani a mezőny tagjainak, hogy rendkívüli elővigyázatosságot tanúsítsanak egymás iránt, különösen a rajt pillanatában.
Jól tudta ugyanis, hogy a michigani US 500-ra készülődő CART és annak szimpatizánsai árgus szemekkel figyelik az IRL minden egyes mozzanatát, fogás keresve a legapróbb malőrön is, melyen keresztül tovább kritizálhatják a szériát. George pedig nem akarta megadni nekik ezt az örömöt.
Elérkezett a nagy pillanat, a 80. Indianapolis 500 megkapta a zöld zászlót, az IRL illetékesei pedig összekulcsolt kezekkel nézték, amint a mezőny nekiiramodik a távnak.
hirdetés
A versenyzők tartották magukat George utasításához és viszonylag lassú tempóban kezdték meg a futamot. Az első helyről induló Tony Stewart viszont kegyelmet nem ismerve taposott bele a 20-as számú Team Menard autó gázpedáljába, hamarosan pedig saját, indianapolisi egyéni csúcsát kezdte ostromolni több, mint 232 mp/h-s sebességével.
Körről-körre javított a tempóján, mígnem egy biztonsági szelep meghibásodása, melynek feladata a turbónyomás szabályozása volt, véget nem vetett a versenyének. Az IRL legnagyobb sztárja nyolcvankét kör után búcsúzni kényszerült a további küzdelmektől.
Ahogyan azt az elmúlt napokban megszokhatta, a média képviselői azonnal a nyomába eredtek, miközben a fiatal pilóta a csapata főhadiszállása felé igyekezett.
A sajtó arra volt kíváncsi, hogy mi okozta Stewart kiesését, válaszként azonban minden maga az érintett csak azt ismételgette: „Kérdezzék a USAC-t …. Kérdezzék a USAC-t …. Kérdezzék a USAC-t ….”.
A széria felügyelő testülete ekkoriban még a United States Auto Club volt, míg az IRL egy új ágazatot képviselt.
A USAC illetékesei állították, hogy a biztonsági szelep minden egyes autóban egyforma volt, választ azonban nem adtak arra, hogy mi okozta a Stewart autójában történt meghibásodást.
A feszültség tapintható volt a levegőben. Scott Brayton halála továbbra is árnyékként vetült a Speedwayre, és mát a PR gépezet által gondosan felépített reklámarc is kiesett a versenyből.
Az IMS médiaközpontjában néhány perc múlva a monitorok többsége képet váltott, hiszen már csak percek voltak hátra az ‘ellen-Indy 500’ rajtjáig Michiganben. A US 500 – a CART szavaival élve – sztárokból és autóikból álló mezőnye készen állt a versenyre, melytől azt remélték, hogy alapjaiban fogja felmosni az amerikai autósport padlóját az Indianapolis 500-al.
Hirtelenjében óriási hangzavar támad az amúgy sem csendes teremben.
A képernyőkön egy hatalmas, több autót érintő baleset képsorai ismétlődtek, melynek helyszínéül nem az előzetesen prognosztizált IMS szolgált, hanem a Michigan International Speedway.
A dominót a US 500 pole-ját megszerző Target Ganassi Racinges Jimmy Vasser indította el.
Az amerikai versenyző megcsúszott és 12-es számú autójával telibe találta a mellőle induló, Adrian Fernandez által vezetett 32-es Tasman Motorsports Lolát. Az így beindult láncreakció következtében összesen tizenkét autó ütközött össze, a CART-nak pedig nem volt más választása, mint piros zászlóval megszakítani a futamot.
Az incidensben résztvevők többsége kénytelen volt a tartalékautóval folytatni a futamot, közéjük tartozott a végül győzelmet arató Vasser is.
Indianapolist elkerülte a látványos fiaskó, de ez nem jelentette azt, hogy minden rendben volt. Ellenkezőleg, semmi sem volt rendben. A verseny színtelen volt, névtelen pilótákkal és megbecsülés nélkül.
Pedig az Indianapolis 500-ra oly’ jellemző dráma is jelen volt, csak éppen erről a leglojálisabb rajongókat leszámítva senkinek nem volt tudomása.
A futam győztese bizonyos Buddy Lazier lett, akinek neve hallatán a legtöbben csak tanácstalanul vonták meg vállukat, holott az amerikai pilóta nem akármilyen küzdőszellemről tett tanúbizonyságot.
Alig két hónappal az Indy 500-at megelőzően, a Phonex Racewayen rendezett IRL futamon komoly balesetet szenvedett, aminek következtében többszörös csigolyatörése lett.
Sok versenyzőnek ilyenkor esze ágában sem lenne autóba ülni, nem így Lazier, aki összeszorított fogakkal, dacolva a fájdalommal – jóformán semmilyen gyógyszeres kezeléssel nem élt a futam során, ami megkönnyíthette volna a dolgát, mivel tartott attól, hogy az negatívan befolyásolná a koncentrációját – nem csak, hogy teljesítette a távot, de a kockás zászlót is ő látta meg elsőként.
A Sports Illustrated szakértője, Ed Hinton az egyik legszívszorítóbb látványként írta le az amerikai pilóta küzdelmét önmagával, melynek több, mint négy évtizedet felölelő újságírói pályafutása során a szemtanúja volt.
Lazier, amennyire a biztonsági öv lehetővé tette, igyekezett folyamatosan változtatni súlypontját az autóban, hogy menet közben ezzel is csökkentse a terhelést sérült hátán, a pace car fázisok alatt pedig – különösen a verseny vége felé – a cockpit szélén pihentette karját a már-már elviselhetetlen fájdalom miatt.
Hősiességéről azonban jószerivel senki nem szerzett tudomást, leszámítva az IMS belső körét, valamint a rajongók végletekig lojális csoportját, akik még arra is hajlandóak voltak, hogy késő estig a Speedwayen maradva várjanak Tony George-ra, csak hogy megköszönjék neki mindazt, amit tesz.
Az előzetes prognózissal ellentétben nem az IRL, hanem a CART bizonyult a nap legnagyobb vesztesének.
„Amit nekünk jósoltak, az végül pont velük történt meg” – utalt a CART US 500-án történt tömegkarambolra Ron Hemelgarn, a Lazier révén friss Indianapolis 500 győztessé avanzsált Hemelgarn Racing tulajdonosa.
Másnap reggel Hinton a pályán szembetalálkozott George-al.
„Szóval, úgy látszik még mindig tiéd a birodalom” – vetette oda neki az IMS-re célozva, mire George annyit válaszolt:
„Azon töprengek, hogy mikor fogunk meggyőzni benneteket?”
Hinton azonban csak egy dolog felől volt biztos, hogy további pusztítás várható mind az IRL, mind pedig a CART oldalán.
„A profitra játszásnak annyi” – közölte a baljós igazságot a neves szakértő, George azonban nem vette fel a kesztyűt.
„Nem érdekel a hasznon” – mondta, majd hátat fordított és elsietett.
Hangzatos szavak egy olyan embertől, aki az Egyesült Államok egyik leggazdagabb családjának sarjaként úgy döntött, saját kezébe veszi az amerikai open-wheel versenyzés sorsát és önnön missziójának tekinti, hogy visszaterelje azt a régi, huszonöt-harminc évvel azelőtti medrébe.
A számok viszont makacs dolgok, és már a kezdetektől fogva sem George-ot igazolták.
Elég csak példaként kiragadni a jegyárak alakulását: a legjobb helyre szólóak értéke a verseny napjára már a harmadára esett vissza, aminek kapcsán Hinton joggal jegyezte meg, hogy ki az, aki hajlandó cirka 150 dollárt kifizetni előre, ha biztos lehet benne, hogy a futam vasárnapján nagy eséllyel 50 dollár alatt is hozzájuthat?!
Az Indy eróziója szépen-lassan megindult, a CART pedig soha többé nem rendezett versenyt az Indianapolis 500-zal egyidejűleg.
Folyt. köv.
(A Sports Illustrated cikksorozata nyomán)
A cikksorozat további részei: 5. A NASCAR paktum 6. Búcsú a USAC-től 7. Összecsapnak a hullámok 8. Merénylet a sajtószabadság ellen 9. A legsötétebb év 10. Texasi hattyúdal 11. A crapwagon éve 12. R.I.P. CART 13. Nincs meg az egyensúly 14. Új éra és teljes közöny 15. Long Beach a kulcs 16. A Danica-mánia és ami mögötte volt 17. A szenvedély és a pénz tragédiája 18. Generációváltás 19. Katherine vs. Danica 20. Kövesd a pénzt! 21. Mindenki egyért
képek: comcast.com, SI.com
“Versenyautót vezetni olyan, mint láncfűrésszel keringőzni” – Cale Yarborough