Dixonnak bejött a sorminta -

Ha egy szóval kellene jellemeznem az IndyCar idei szezonzáró futamát, akkor arra a legjobb a ‘furcsa’ lenne.

A széria történetének talán legfordulatosabb, legkiszámíthatatlanabb évadának végéhez érve adta magát, hogy egy nem szokványos utolsó felvonásnak leszünk szemtanúi a fontanai Auto Club Speedwayen. Tíz különböző győztes – ebből négyen karrierjük során először látták meg elsőként a kockás zászlót, tizenkilenc különböző dobogós helyezett az idény mérlege, tizenöt futam után pedig még tizenhárom pilótának volt matematikai esélye a bajnoki címre. Ez utóbbi szám a végső megmérettetésre kettőre redukálódott, hogy akárcsak az elmúlt évek során azt megszokhattuk, párbaj formájában dőljön el a legjobbnak járó díszes trófea sorsa. A két esélyes ráadásul nem holmi új jövevény volt, akik néhány évvel ezelőtt még nímandként tengették életüket a pályán, hanem olyan versenyzők, akiknek nevéhez még az IndyCart felületesen sem ismerők is tudnak arcot csatolni világviszonylatban. A talpon maradt páros, nevezetesen a háromszoros Indianapolis 500 győztes, azonban egyelőre bajnoki cím nélküli Helio Castroneves és a két IRL/IndyCar titulussal, valamint egy Indy 500 elsőséggel rendelkező Scott Dixon egyszer már eljátszotta a fontanai forgatókönyvet. 2008-ban szintén ők szálltak ringbe a trófeáért az akkori szezonzárónak otthont adó Chicagoland Speedwayen, mely végül az új-zélandi végső győzelmével zárult. A büntetése miatt a rajtrács végére száműzött Castroneves ugyanis hiába gázolt át a komplett mezőnyön és nyerte meg 0.0033 másodperccel a széria történetének legszorosabb befutóját, a bajnokság a második helyen célba érő Dixoné lett.

Idén viszont úgy tűnt, minden klappolhat a Team Penske brazilja számára, aki a szezon legnagyobb részében vezette az összetettet, és még a két héttel korábbi, houstoni duplaforduló előtt is ő számított a cím legnagyobb várományosának. Texasban azonban, köszönhetően egy makacs váltóhibának negyvenkilenc pontos előnye egy szemvillanás alatt huszonöt egységnyi hátránnyá változott a szezon első felében szenvedő, a második felvonásra azonban megtáltosodó Dixonnal szemben. Itt jegyezném meg, hogy James Hinchcliffe-nek rohadtul igaza volt, amikor a duplaversenyes hétvégék igazságtalan mivoltára hívta fel a figyelmet. Az Andretti Autosport kanadaija szerint ugyanis ezeken a fordulókon ha valaki alatt jó autó van, akkor az duplán profitál, ha viszont valami probléma üti fel a fejét, akkor amiatt szintén duplán szív a delikvens. Erre élő példa Dixon, aki alá egy verhetetlen autót raktak Ganassiék Torontóban aminek következtében meg is nyerte mindkét futamot, ellenben Castronevesnek elég volt a bukkanókkal tarkított houstoni pályán összeszedni egy váltóhibát, ami miatt rögtön két versenyt is elbukott. Persze a bajnoksága nem ezen ment el, de mindenképpen érdekes elgondolkodni a jelenségen.

Fontanában egyik esélyes csapata sem bízott semmit a véletlenre. Amellett, hogy mindketten bevállaltak egy motorcserét, segítő emberkéket is autóba ültettek a címért harcoló pilótáik sanszának növelése érdekében. Roger Penske újra leporolta a 2-es számú autót és AJ Allmendingert ültette a volán mögé, Chip Ganassiék pedig a sokat látott Alex Taglianival igyekezték betölteni a 10-es számú gépben Dario Franchitti sérülése révén keletkezett űrt.

A 250 körös, mint a későbbiek során kiderült, akciófilmeket megszégyenítő jelenetekkel tarkított viadal kezdetét rendhagyó módon nem zöld, hanem a mellrák ellenes október hónap jegyében pink zászló jelezte. A kezdeményezés szép volt, azonban a babonákra fokékony emberekben akár rossz ómenként is szolgálhatott, hiszen a rózsaszínűre pingált autók nem jártak túl sok szerencsével az elmúlt éveket figyelembe véve.

Nevezzük karmának, vagy a szezon végére jellemző felfokozott hangulatnak, de az Auto Club Speedway gonosz kis troll módjára el is kezdte szedni az áldozatait, aminek az lett a vége, hogy mindössze kilenc autó látta meg a kockás zászlót, ebből is csak öten körön belül.

Kezdjük kronológikus sorrendben. Első körben Pippa Mann törte össze a Dale Coyne Racing 18-as számú versenygépét, hozzáteszem, két nap alatt immár másodszor. Dicséretes az angol hölgy lelkesedése a sportág iránt, de elnézve pályán nyújtott teljesítményét, azt kell, hogy mondjam, ami nem megy, azt nem kellene erőltetni. Semmi problémám nincs Pippával, de mindenki jobban járna, ha inkább a kommentátori állásban maradna, vagy akár – elnézve kommunikációs képességeit – az IndyCar PR csapatát erősítené. Ha pedig valamelyik csapat annyira női pilótát akar oválon versenyeztetni, akkor inkább Katherine Legge-et ültessék autóba, aki már a tavalyi fontanai futamon és az idei Indy 500-on is megmutatta, hogy van benne potenciál ezen a pályatípuson.

Mann-al együtt búcsúzott a versenytől a szintén tehetős szülőkkel, ezáltal vaskos pénztárcával felszerelkezett kolumbiai Sebastian Saavedra is, akin viszont – magához képest – a szezon második felében már látni lehetett némi fejlődést.

A hivatalos álláspont szerint betegség miatt távol maradt EJ Visót helyettesítő Carlos Munozon viszont annak ellenére sem tudnék fogást találni, hogy a századik körben úgy falnak baszarintotta az 5-ös számú Andretti Autosport gépet, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. A 21 éves kolumbiai, aki alig néhány órával a verseny rajtja előtt csak úgy mellékesen megnyerte az Indy Lights szezonzáróját, végig meggyőzően szerepelt, világossá téve, hogy a májusi Indianapolis 500-on elért második helye nem a vak szerencse műve volt és alanyi jogon megilleti őt egy teljes szezonos ülés jövőre a nagyok között.

Tíz körrel később újabb crash fest borzolta a kedélyeket, aminek következtében rögvest öt pilótától vehettünk könnyes búcsút. A James Jakes, Tristan Vautier, Josef Newgarden, Justin Wilson és Oriol Servia alkotta kvintettből a spanyol Servia gépe jött ki ránézésre a legbrutálisabban, fizikálisan azonban csak Wilson sínylette meg az incidenst. A hórihorgas angol akkora ütést kapott, hogy saját erőből ki sem tudott szállni az autójából, de szerencsére kiderült, hogy komolyabb sérülések nélkül megúszta a hajmeresztő kalandot és az összetettben karrierje legjobb eredményeként a hatodik helyen zárt versenyző már a kórházat is elhagyhatta. A balesetbe még belekavarodott a KV Racinges Simona de Silvestro is, de a svájci hölgy egy extra pitlátogatást követően vissza tudott térni a versenybe.

AJ Allmendinger jól tartotta magát, többször is az élmezőnyben szaglászott, azonban nem sokkal a féltáv után őt is utolérte a végzet és a falnak csapta a széria főszponzori tisztségéből távozó IZOD színeiben pompázó autóját. Alig húsz körrel azután, hogy eltakarították a 2-es számú Team Penske gép maradványait, jöhetett ismét a pace car, ezúttal Alex Tagliani jóvoltából. Nevezzen bárki rosszindulatúnak, de erre az incidensre már a rajt óta számítottam még annak ellenére is, hogy voltak szép megmozdulásai a futamon. A kanadai pilóta ugyanis az idei szezonban lényegében semmi mást nem tudott felmutatni, csak leamortizált DW12-eseket, nem is csoda, hogy a Barracuda Racing – haveri szál a nagyfőnökkel ide-oda – kivágta, mint azt a bizonyos macskát szokás. Őszintén meg lennék lepve, ha jövőre bárki is leszerődtetné teljes szezonra.

Akit viszont borzasztóan sajnáltam, az a KVSH Racingnél jövőre Tony Kanaan-t váltó Sebastien Bourdais volt. Annak ellenére, hogy a szemüveges francia soha ezt megelőzően nem versenyzett az Auto Club Speedwayen, fantasztikus teljesítményt nyújtott. Négy alkalommal tudott az élre állni, összesen harmincöt körön át vezette a versenyt, közben olyan manővereket mutatott be, hogy minden előzetes, rá vonatkozó kritikámat azonnal, ünnepélyesen visszavontam. Akár meg lehetett volna élete első IndyCar győzelme is, ha nem hágja meg a falat huszonegy körrel a leintés előtt. Kár érte, de remélhetőleg majd jövőre.

Az autóbontók mellett akadtak olyanok is, akiket a technika ördöge vett ki idő előtt a küzdelemből. Takuma Sato Pippa Mann-hez hasonlóan már a pénteki edzésen összetörte munkaeszközét, majd a verseny 144. körében műszaki hiba miatt volt kénytelen végleg kiállni csapata, az AJ Foyt Enterprises pitjébe. Amilyen jól indult a japánnak a szezon, olyan rossz irányba fordult később. A Long Beach-i futamot megnyerte, Brazíliában másodikként intették le, az Indianapolis 500-ra pedig, mint a bajnokság élén álló pilóta érkezett meg. Innentől fogva viszont mélyrepülésbe kezdett a szerencséje és teljesítménye egyaránt. A szezon hátralévő, tizennégy futamából tízet nem fejezett be, amortizációs rátája már-már debütáló, 2010-es szezonját idézte, végül pedig huszonegy teljes szezonos versenyzőből a tizenhetedikként zárta a szezont. Vicces módon erről mélyen hallgatnak azok, akik Long Beach-et követően még azt szajkózták, hogy a béna exefegyes oktatja az IndyCar mezőnyt, de hát ugye ami nem fér bele a városi legendába, az nem fér bele.

A felkelő Nap gyermeke mellett James Jakes ütközését követően feladni kényszerült a futamot a Rahal Letterman Lanigan másik fele, azaz Graham Rahal is, akinek katasztrofális, problémákkal teli évére egy motorhiba tette fel a pontot. Érdekesség, hogy a műszaki okokra visszavezethető kiesések kivétel nélkül Honda erőforrással hajtott autókkal történtek, lásd. még Simon Pagenaud 77-es számú SH Motorsports gépét, a győzelemre is sokáig komolyan esélyes Charlie Kimball 83-as Ganassiját, vagy éppen a Barracuda Racing színeiben induló JR Hildebrand 98-as járművét.

A realityk kiszavazó show-jaira hajazó verseny egyre inkább Dixon malmára hajtotta a vizet, akinek mind kevesebb és kevesebb autót kellett így maga mögött tudnia, ellentétben Castronevesszel. A fogyatkozó mezőny révén ugyanis lassan, de biztosan csökkent a brazil matematikai esélye a bajnoki címre, míg végül már csak a győzelem jöhetett szóba. Ha pedig ez nem lett volna elég, akkor még tulajdon csapatfőnöke, Roger Penske is elkövetett egy komoly hibát, amikor kihívta pilótáját a pitbe, csak éppen azt nem vette észre, hogy az zárva volt. Castronevesnek feltűnt, hogy valami gebasz van, mert rajta kívül egy árva autó sem volt a pitlane-en, de ekkor már mindegy volt és a szabályok értelmében meg is kapta érte az áthajtásos büntetését. Nagy fiaskó, de mégsem ennek köszönhetően lett a brazil a célbaérők közül az első körhátrányban lévő pilóta. A verseny vége felé, egy csata hevében ugyanis összeért Kimball autójával, aminek következtében megsérült az első szárnya és soron kívül újra a pitbe kellett hajtania, innentől pedig már nem volt visszaút.

A fontanai túlélőshow-t az eddig nem éppen oválmenők közé sorolt Will Power nyerte meg, aki a győzelmet követően arról is tanúbizonyságot tett, hogy nem sűrűn emelgeti a poharat. Történt ugyanis, hogy miután a fontanai MAVTV 500 az idén visszahozott, Fuzzy’s Vodka által szponzorált Triple Crown egyik helyszínéül szolgált, ezért a dobogós helyezettek mi mást, ha nem vodkát kaptak az ünnepléshez. A második helyen végzett Ed Carpenter, valamint a harmadikként leintett Tony Kanaan állta a strapát, Powernek viszont ez a kis mennyiség is láthatóan a fejébe szállt, mókás pillanatokat hozzátéve a díjátadót követő interjújához.

Óriási gratuláció illeti Scott Dixont, aki tehát 2003 és 2008 után ismét a magasba emelhette a legjobbnak járó trófeát, most már csak az a kérdés, hogy a negyedik címével vajon vár-e 2018-ig, csak hogy teljes legyen a sorminta.

Következő verseny 2014. március 30-án, St. Petersburgben, de a holtszezonos pletykákat elnézve addig sem fogunk unatkozni. Egy biztos: soha rosszabb szezont!

skaé4.png