Mi bajom az IndyCarral?

Szubjektív értekezés a világ legjobb versenysorozatának árnyékos oldaláról.

 

Néhány héttel ezelőtt biztossá vált, hogy Baltimore jövőre nem lesz az IndyCar versenynaptárának része. A hír csak a legoptimistábbakat, mondhatni a született naivakat érte villámcsapásként, hiszen az elmúlt hetek/hónapok huzavonáját elnézve nem kellett nagy tehetség ahhoz, hogy az ember olvasson a sorok között és leképezze, a történet végére már rég pont került. Izzadságszagú kifogások mind a széria, mind a baltimore-iak részéről, miközben messziről látszott, hogy a hivatalos szcenárió a megfelelő dátum megtalálása körüli nehézségekről nem több puszta porhintésnél.



A végső ítélet, miszerint az idei szezon talán legizgalmasabb versenyét hozó pálya a legjobb esetben is csak 2016-ban térhet vissza a széria naptárába, különösen fájó annak tekintetében, hogy a szeptember első hétvégéjén rendezett futam olyasmit produkált, amit nem sok IndyCar verseny mondhatott el magáról az utóbbi években: a sorozat mércéjével mérve viszonylag komoly televíziós és helyszíni nézettséget.

Mindenki, még az IndyCart csak ímmel-ámmal követők számára is nyilvánvaló, hogy a széria problémáinak gyökerét a gyér nézőszám jelenti. Elég csak ránézni a tévés rátákra, melyeket a legjobban talán a ‘röhej’ szóval lehetne jellemezni. Az amerikai open-wheel versenyzés, mint lecsupaszított termék elsőrangú: a kiélezett, kerék-kerék elleni csaták, a férfias küzdelmek a klasszikus autósportot idézik, a bajnokság a végletekig nyitott (három futammal a szezon vége előtt még tíz pilóta esélyes matematikailag a bajnoki címre), a versenyek végkimenetele megjósolhatatlan (tizenhat futamból tíz különböző győztes), és arról sem szabad megfeledkezni, hogy ez az egyetlen széria a világon, ahol a pályaversenyzés mindhárom pályatípusán bizonyítania kell a mezőnynek (utcai, épített, ovál). A produktum minőségre tehát nem lehet panasz, azonban ez mit sem ér, ha a Duna TV-n éjjelente úszkáló halakat többen nézték tizenöt évvel ezelőtt.

Sokan, sokféleképpen magyarázzák a probléma forrását, és azt nem is lehet kizárólag egy dologra visszavezetni. Az amerikai open-wheel autóversenyzés 1996-os kettészakadása, a Tony George éra, a csapatok jogainak eltúlzása, a botrányosan rossz marketing és egy erős kezű vezető hiánya csak néhány példa arra, ami a jelenlegi helyzethez vezetett.

barberr.jpg

Lehetett szeretni, vagy éppen utálni Randy Bernardot, de annyi bizonyos, hogy a rodeózás világából érkezett szakember vezérigazgatósága idején valami elindult: neki köszönhető a huszonnégy év után idén visszatért a Pocono Raceway, ő szorgalmazta a Triple Crown-t és a nézettség is lassan növekedni kezdett. Bernard nem titkoltan arra hegyezte ki a stratégiáját, hogy az IndyCart ne az Indianapolis 500 köré felhúzott töltelékszériának tekintsék, ezért keményen dolgozott azon, hogy más futamok is úgymond rangot szerezzenek maguknak, amiért az emberek úgy éreznék, hogy érdemes kilátogatni, vagy éppen leülni a tévé elé. A csapatok eleinte támogatták az új vezetőt, de a pozitív hozzáállás nem tartott sokáig, ugyanis a türelem vészesen fogyott. A legtöbben azonnal változásokat vártak, beleértve az anyagi fellendülést és az alkatrészek árának csökkentését, azt viszont nem vették figyelembe, hogy milyen állapotban került Bernard kezébe az IndyCar. A végeredmény ismert: a csapatok jelentős hányada egy idő után már asztalhoz sem ült vele, kis túlzással pedig azt is a rovására írták, hogy megpróbált főnökként viselkedni. A szériában versenyző gárdák tulajdonosai nem vették jó néven, hogy megérkezik egy fószer, aki meg akarja mondani, hogy mit és hogyan tegyenek egy olyan közegben, ahol nagyon hosszú idő óta lényegében ők irányítanak, ez pedig olyan feszültségeket szült, hogy végül Bernardnak mennie kellett. A megalománia szóról egy random IndyCar szurkolónak rögtön Tony George ugrik be, holott ez a jelző ugyanígy vonatkozik magukra a csapatokra is, ezt pedig Bernard a saját bőrén tapasztalta meg. Túl régóta áll már fenn ez a rendszer és a legtöbb tulaj nem akarja kiadni a kezéből hatalmának irmagját sem.

Randy távozását követően Jeff Belskus lett az IndyCar ideiglenes vezérigazgatója, majd 2012 decemberében bejelentették, hogy a széria anyacégének, a Hulman & Co.-nak élére a volt ATP vezér Mark Miles-t nevezik ki. A sikeres üzletembertől nagyon sokat várt mindenki, a konkrétumokra azonban egészen 2013 márciusáig várni kellett, amikor is az AP hírügynökség kiszivárogtatta a széria jövőjére vonatkozó tervezetet. A 115 oldalas dokumentumot az IndyCar által még előző év októberében felfogadott tanácsadó csoport, a Boston Consulting Group (BCG) dolgozta ki és itt találkozhattunk először a rövidített (tavasztól kora őszig tartó) szezon ötletével. A BCG akkoriban még a rájátszás formátumot szorgalmazta, melyből szerencsére nem lett semmi, jött azonban a téli bajnokság ötlete, mint elképesztően nagy innováció. Mark Miles és az IndyCar versenyzésért felelős igazgatója, Derrick Walker nagyon sokat vár a 2015-ös holtszezonra tervezett, nemzetközi minibajnokságtól, a kérdés már csak az, hogy egyáltalán lesz-e belőle valami, a csapatok ugyanis, ahogyan az tőlük megszokott, két táborra szakadtak. Bár a kiscsapatok támogatják az ötletet, a nagyobb gárdák azonban szkeptikusan állnak a dologhoz, mondván a holtszezon a következő évre való felkészülésről szól, egy téli bajnokság pedig értékes időt és persze pénzt von el ettől, nem beszélve arról, hogy ők továbbra sem kaptak pontosabb tájékoztatást a tervezetet illetően. Milesék számos nyilatkozatából már eleve az jön le, hogy a történet eldőlt, lesznek holtszezonos fordulók, csak éppen senki nem tudja mikorra, hová, miből, milyen formátumban tervezik. Ha egy Bernie Ecclestone-hoz hasonló diktátor által felügyelt szériáról lenne szó, akkor mondhatnánk, hogy a jelenlegi fázisban nem is kell többet tudnunk, elég, ha a háttérben mennek a munkálatok. Az IndyCar azonban messze van ettől, mint Makó Jeruzsálemtől, ezáltal pedig borítékolhatjuk, hogy nem lesz ez sima menet, már ha egyáltalán megvalósul és nem marad meg a tervezőasztalon megannyi hangzatos, végül mégis elbukó ötlet mellett.

ims_1.jpg

Az IndyCar próbálja fenntartani a látszatot, hogy minden jól halad a jövőt illetően, csak az a baj, hogy a belülről óvatlanul kiszivárgó információknak képtelenek gátat szabni. Pedig megtanulhatnák már a parasztvakítás művészetét, mert ha kívülről valami csillog, akkor senki – beleértve a támogatókat – nem látja, hogy belülről rohad, ez pedig már fél győzelem. Ismerünk olyan szériát, ahol a pályán zajló események a legnagyobb jóindulattal is csak ritkán nevezhetőek autóversenynek, mégis sikerül változatlanul eladni úgy, hogy mindenki elhiszi, ez a csúcs. Marketingből csillagos ötös.

Nézzük csak meg a jövő évi naptárat. Brazília immár 99.99 %, hogy anyagi problémák miatt kiesik a naptárból, így Baltimore mellett újabb remek pályától mondhatunk búcsút, miközben csak egy új helyszín érkezése valószínű, az is a felemásan megítélt indianapolisi road vonalvezetés. Jöhetnek további dupla-, tripla-, kvattro-, puntofordulók, a csökkenő helyszínek okozta űrt ezek egyszerűen nem tudják betölteni. A széria persze érzi, hogy az ilyen hírekkel nem, hogy új rajongókat nem szereznek, de nagy eséllyes fordítanak hátat a már meglévők közül is szép számmal, pláne, ha hozzávesszük, hogy nem csak versenypályák, de toppilóták távozására is van esély, gondolok itt a töretlenül szponzorációs gondokkal küzdő Tony Kanaan-re például. A brazil versenyző amellett, hogy megnyerte az idei Indianapolis 500-at, még a rajongók talán legnagyobb kedvencének is számít, azonban ez sem elég az IndyCarnak ahhoz, hogy egyáltalán kísérletet tegyen arra, hogy valami módon segítséget nyújtson az egyik legnagyobb közönségmágnesének. Azt várják, majd Juan Pablo Montoya olyannyira fellendíti a bizniszt, hogy gond nélkül megengedhetik maguknak egy jelenlegi sztárjuk esetleges elvesztését? A kolumbiai érkezése valóban szenzációértékű, de nem fogja megváltani az IndyCart. Népszerűbb lett a NASCAR az USA-n kívül Montoya révén? Nem, pedig akkor az F1 révén jobban szem előtt volt nemzetközileg, mint az elmúlt hét évben.

A bajokat maga a széria is érzi, ezért ügyesen bedobtak a minap egy mézesmadzagot a jó hírekre kiéhezett szurkolóknak, melynek során több egyéb mellett gondosan ecsetelik a 2015-ös versenynaptárat, annak minden várható nagy durranásával együtt. Miles-ék nem hülyék, jól tudják, hogy minden valamirevaló IndyCar drukker reszketni kezd örömében, ha bedobják a kalapba Road Americát és Laguna Secát, melyek kapcsán elhintették, hogy folynak a tárgylások, ráadásul RA-n már lehet, hogy jövő nyáron tesztelni fog a széria. A nyomaték kedvéért a RACER.com mindkét pálya vezetőjét idézte, akik nagyon optimistán és kezüket-lábukat összekulcsolva harcolnak az IndyCar versenyrendezési jogért. Ha pedig hozzátesszük, hogy még az austini Circuit of the Americas is otthont adna egy futamnak, kész az extázis. Szép, nem? Csak ne hallottuk volna már ezt annyiszor. Nem akarok túl pesszimista lenni, de jelen helyzetben egy lyukas garast sem tennék arra, hogy a 2015-ös naptár valami nagyot robbant majd. Ígérgetni lehet, de én inkább maradok naiv és azt mondom, gyerünk srácok, lepjetek meg. Ha a RACER cikknek csak egy tizede megvalósul én máris kalapot emelek.

Részemről már azzal elégedett lennék, ha két év múlva is hasonló felállásban létezne az IndyCar menedzsmentje, mert a múlt tanulságai és az egyszerű megérzés egyaránt azt súgja, hogy nem sokáig marad meg a posztján Mark Miles sem. Nem igazán vagyok elragadtatva az úriember eddigi munkásságától, azonban sokkal kevésbé rajongok a menedzsment összetételét érintő folyamatos változásokért, ami a vezetőséget illeti. Így nem lehet tekintélyt kiépíteni, márpedig amíg nincs tekintély, addig nincs előrelépés.

 

 

 

képek: IndyCar

Ez a weboldal a jobb felhasználói élmény érdekében cookie-kat használ.
Elfogadom
Elutasítom
Privacy Policy