Még egy kicsit a biztonságról -

Az IndyCar és a Forma-1 rajongói közötti ellentétekkel és ezerszer elismételt pro és kontra érvekkel már mindenki tisztában van, aki szélesebb spektrumban követi a nemzetközi motorsport világának eseményeit.

A legélesebb, olykor már-már késhegyre menő vitákat egyértelműen az európai és a tengerentúli versenyzési formák közötti biztonságtechnikai különbségek gerjesztik. A téma lerágott csont mivolta miatt nem is akartam ezzel foglalkozni ezen blog hasábjain, azonban történt valami, ami miatt úgy érzem, muszáj mégis csak egy kis időt szánni rá. Először és utoljára.

A brit f1fanatics.com-nak ugyanis interjút adott a Forma-1-es Caterham csapat harmadik számú pilótája, az amerikai Alexander Rossi. A 21 éves versenyző ebben kifejtette, hogy bár gyerekkorában, a kilencvenes évek végén többre becsülte a CART sorozatot Bernie cirkuszánál, mára azonban az amerikai nyílt-karosszériás autósport sokat veszített az értékéből és ennek köszönhetően az ő érdeklődése is nagyjából a nullára redukálódott szülőhazája bajnoksága iránt.

Ezzel a kijelentéssel önmagában véve nincs gond, nagyon sokan vannak még hasonló véleményen a világon. Az 1996-os szakadás alapjaiban véve rázta meg a sportot. A Tony George által életre hívott, kvázi az Indianapolis 500 köré felhúzott, a széria első nyolc évében kizárólag oválfutamokból álló IRL-t kis túlzással senki nem nézte, egyetlen szerencséjük az volt, hogy magukénak tudhatták a világ leghírsebb ötszáz mérföldes versenyét.

A CART-ban maradt csapatok egy ideig hozták a színvonalat, ami a nézettség tekintetében is meglátszott, a kétezres évekre viszont ez a sorozat is mélyrepülő fokozatba kapcsolt és végül – főként a 2004-ben kezdődő Champ Car időszaktól számolva – egy viszonylag gyenge mezőnnyel operáló, súlyos anyagi problémákkal küzdő szériává vált.

Sokak szerint a szakadásban magának, Ecclestone-nak a keze is benne volt, aki kihasználva Tony George megalomán hajlamait, addig adta a lovat az Indianapolis Motor Speedway akkori elnökének ötlete alá, míg meg nem született az IRL. Bernie jól tudta, hogy ezzel a lépéssel visszafordíthatatlan károkat okozhat az amerikai open-wheel versenyzésnek, mintegy kiiktatva a saját szériájának egyetlen potenciális kihívóját, mely a huszadik század utolsó évtizedére a Forma-1 komoly ellenfelévé kezdett válni. Persze ezzel korántsem érte be a jó öreg angol üzletember, az USA-ból érkező versenyzők potenciális ellehetetlenítése annak érdekében, hogy „bizonyítsa”, az ottani színvonal sehol sincs az ő fennhatósága alá tartozó cirkuszhoz képest szintén bevett gyakorlatnak számít. Arról, hogy hogyan csináltak bohócot Michael Andrettiből a McLarennél, mi vezetett ahhoz, hogy Al Unser Jr. soha nem lett F1-es, valamint Juan Pablo Montoya elmondása szerint hogyan állnak a világbajnoki sorozat csapatai egy-egy újonc tesztjéhez, ebben a posztban olvashat az, akit érdekelnek a piszkosabb sztorik, és a hivatalos verzió mellett szeretné megismerni a másik oldal véleményét is.

Na de térjünk vissza Alexander Rossihoz, és nyilatkozatának ahhoz a részéhez, mely miatt ez a poszt tulajdonképpen megszületett.

A kaliforniai versenyző mindig is hangsúlyozta, hogy az igazi nagy álma a Forma-1, ami nem is csoda, lévén 16-17 éves kora óta Európában él és versenyez, mondhatni több, kevesebb sikerrel. Legjobb eredménye eddig egy öszetett harmadik hely a WSR-ben, 2011-ben, tavaly ugyanitt, de már más csapattal viszont csak a tizenegyedik helyig jutott, idén pedig már kizárólag az F1-es harmadik számúságra koncentrál, rajthoz full szezonban nem áll sehol.

Rossi az f1fanatics.com-nak elmondta, hogy – honfitársával, Conor Dalyvel ellentétben – számára csak a Forma-1 opció, mivel kiemelten fontosnak tartja, hogy egy pilóta 100 %-ban komfortosan érezze magát az autójában, amihez elengedhetetlen a megfelelő biztonsági körülmény megteremtése. Márpedig véleménye szerint az oválversenyzés nagyon veszélyes műfaj. Ebben is igazat kell adnom neki, mert hát, hogy a fenébe ne lenne veszélyes, amikor 20+ autó, 350 km/h feletti tempóban, a körök több, mint 90 %-ában padlógázzal repeszt betonfallal körülvett pályán, miközben számítani kell arra, hogy bármelyik ezredmásodpercben történhet valami a mellette/mögötte/előtte haladó géppel. Az oválokon való versenyzés a közhiedelemmel ellentétben nem arról szól, hogy csak tövig kell nyomni a gázpedált a kormányt pedig balra tartani, hiába hangoztatják mindezt olyan vehemensen az ilyen típusú futamokat csak felületesen, néhány youtube videó után megszakértők, valamint a trollkodó nethuszárok. Jó példaként szolgálnak erre a 2012-ben, tizenkilenc Forma-1-es szezonnal a háta mögött az IndyCarba szerződő Rubens Barrichello szavai, aki nemes egyszerűséggel az indinapolisi ovál négy kanyarját karrierje legnagyobb kihívásának nevezte, pedig ha valaki, hát ő vezetett már mindenféle pályán, nagy klasszikusoktól kezdve Tilke-dromokig.

Forma-1 vs. IndyCar témában a közvélemény jelentős részének fokmérője, egyúttal mindent ütő kártyalapja, a két szériában bekövetkezett halálesetek tárgyköre. Az F1-ben utoljára 1994-es imolai fekete hétvégén történt versenyző életét követelő tragédia, amikor Roland Ratzenberger, valamint a sportág ikonikus alakja, Ayrton Senna hunyt el mindössze egy nap különbséggel. Az IndyCarban azonban még friss a seb, hiszen két év sem telt el az utolsó halálos végkimenetelű baleset óta, melynek következtében örökre itthagyott bennünket a kétszeres Indianapolis 500 győztes Dan Wheldon. A tények makacs dolgok, a statisztika pedig megkérdőjelezhetetlen, de én amondó vagyok, hogy ilyen kényes témában igenis muszáj a számok mögé nézni. Wheldon halálához számos, egymástól független tényező szerencsétlen összjátéka vezetett, olyannyira, hogy egyes vizsgálatok eredményei szerint ha néhány centiméterrel arrébb emelkedik a levegőbe az autó, akkor a pályát szegélyező kerítésnek is más szögben csapódik és a brit pilóta talán még ma is köztünk lenne. El tudjuk képzelni, mennyit számít néhány centiméter olyan tempójú és erejű becsapódásnál, mint ami 2011-ben, Las Vegasban történt? Akármennyire is próbálják uralni a versenypályán történteket a szabályalkotók és a pilóták, a mázlifaktor mindig is nagy úr lesz ebben a sportban. Az elmúlt néhány évet figyelembe véve legalább három- négy olyan esetet tudnék mondani a Forma-1 világából, ahol szintén pár centiméteren múlt adott pilóta élete, a különbség azonban annyi, hogy ott pozitív előjellel zárult minden esetben a történet. Erre rá lehet vágni az unalomig ismételteket, mondván a száraz tények számítanak, melyek alapján lassan húsz éve nem történt tragédia F1-es futamon (értem ezalatt még mindig a pilótákat, hiszen pályamunkást legutóbb alig két hónapja gyászolt a motorsport), azonban más megközelítésből igenis ezek az esetek világítanak rá arra, hogy a biztonság nevében hozott döntések – aszfaltozott bukótér, agyonszabályozás, nevetséges büntetések, melyeket azok kapnak, akik mernek még versenyezni stb. – ellenére a veszély ebben a szériában is valós, mert bármikor akadhatnak olyan körülmények, melyek kiküszöbölésére képtelenség szabályt alkotni. Ezért nem lehet „leöngyilkosozni” az IndyCart és az egekig magasztalni a Forma-1-et, mert mindig ott van Démoklész-kardjaként az a bizonyos mázlifaktor, vele együtt az a néhány centiméter. Annak pedig mindegy, hogy oválpályáról, avagy aszfaltozott bukótérrel körbebástyázott létesítményről van szó.

Alexander Rossi szerint a mostani versenyzőgeneráció számára a legfontosabb dolog, hogy maximális biztonságban érezhesse magát az autóban és a pályán.

Véleményem szerint pedig ennél a totális biztonságérzetnél veszélyesebb dolog nincs is.

képek: LA Times, Reuters