Kimball nyerte a meditatív lexingtoni futamot -

Charlie Kimball győzelmével zárult a Honda Indy 200 Mid-Ohion, ezzel az amerikai immár a negyedik olyan versenyző idén, aki IndyCar pályafutása során először állhatott fel a dobogó legfelső fokára.

Bár a futam pole pozícióját az Andretti Autosport büszkesége, Ryan Hunter-Reay szerezte meg, a figyelem mégis a Chip Ganassi Racing kétszeres bajnokára, Scott Dixonra szegeződött, miután boldog-boldogtalan azt találgatta, vajon az új-zélandi pilóta képes lesz-e zsinórban negyedik futamát megnyerni idén, ezzel együtt pedig történelmet írni. Hát, mint utólag kiderült erre egy vaskos nem lett a válasz, miután a 2008-as Indianapolis 500-on rajt-cél győzelmet arató Dixon végül csak a hetedik helyen látta meg a kockás zászlót a helyenként rétestésztaszerűen vontatott, 90 körös futam végén.

A 33 esztendős versenyzőnek nem jött össze a kvattrózás, ellenben csapatának már annál inkább, és ennek eredményeképpen már a Ganassi csapat is elmondhatja magáról, hogy pilótafelállása 100%-ban futamgyőztes – na nem mintha ennek olyan marha nagy jelentősége lenne, de legalább jól hangzik. Kimball szinte hibátlan vezetéssel, na és persze zseniális stratégiával megérdemelten ünnepelhetett a pódium tetején, ahogyan maximális ríszpekt illeti a második helyen célba érő Simon Pagenaud-t, és persze a bronzérmet érő helyen landoló Dario Franchittit, aki az elmúlt négy futamból három alkalommal ünnepelhetett a dobogó legalsó fokán.

Az idáig vezető út azonban korántsem valami idegrendszert széttépő, agresszív versenyállatok egymásnak feszüléséről szólt, amit jól példáz, hogy a tavalyi évhez hasonlóan idén sem volt szükség egy másodpercre sem a pace carra, az egyetlen kieső pedig szerencsétlen Tony Kanaan volt, aki a torontói duplaforduló vasárnapi futama után ezzel zsinórban második DNF-jét produkálta. A brazil balszerencséje láttán óhatatlanul is eszembe jutott a hajcihő, ami körülötte zajlik jelenleg. Ugye annyit tudunk, hogy a brazil szerződését eddig nem hosszabbították meg a KV Racingnél, mivel anyagi okok miatt továbbra is kérdéses, hogy a csapat egyáltalán tudja-e majd finanszírozni jövőre is teljes szezonban a kétautós programját. Kanaan pedig nem ül ölbe tett kézzel és a hírek szerint több csapattal is leült már tárgyalni, beleértve a Chip Ganassi Racinget, akik kilátásba helyezték, hogy 2014-ben újra négy versenygéppel szállnak harcba a pályán. Namármost, a hivatalos hablaty az, hogy a brazil mindenképpen maradni akar a KV-nél, és a más gárdáknál tett látogatása nem több holmi mezei érdeklődésnél, baráti csevejnél. Ez így mind szép és jó, azonban egyes belső pletykák szerint bár a közönség előtt a Kanaan – Kalkhoven – Vasser trió továbbra is mosolyog és nagyon szereti egymást, a felszín alatt azonban forrongnak az indulatok.

A csapat érthető módon nem szeretné elveszíteni a nagy tapasztalattal bíró veteránt, kinek révén idén egészen az Indianapolis 500 győzelemig vitték, ugyanakkor nem tilthatják meg neki, hogy ne kacsintgasson máshová, hiszen miután augusztus elsejéig nem történt szerződéshosszabbítás, Kanaan szabadon igazolhatónak számít. A brazil pedig nem hülye, hiszen az igaz, hogy szíve szerint maradna a KV-nél, a bizonytalan helyzet azonban cselekvésre kényszeríti. Hiába hangoztatja, hogy esze ágában sincs visszavonulni, az időt azonban ő sem tudja visszaforgatni, jövőre pedig már a negyvenedik életévében lesz, nem engedheti meg magának, hogy részidős pilótaként lébecoljon el egy teljes évet, pusztán azért, mert az utolsó pillanatig várt arra, hogy talán felbukkan egy szponzor és megoldódik a 11-es számú autó összes gondja. Szép dolog a lojalitás, de van, amikor fel kell adni az elveket, ha az ember még eredményeket akar elérni. Katonai kifejezéssel élve patthelyzet áll fenn jelenleg, a türelem pedig gyorsan fogy mindkét részről.

A stratégiai megoldásokat kedvelők számára rendkívül izgalmas, mindenki más számára viszont Bernie cirkusztát felidéző (oké, itt azért előztek is a pálya teljes területén, nem csak meghatározott szakaszokon) verseny kapcsán meg kell emlékezni a két elsőfutamos újonc, Luca Filippi és James Davison produkciójáról is. A Dale Coyne Racing 18-as számú autójában lehetőséget kapó Davison a tizenötödik, míg a Barracuda Racingnél Alex Taglianit váltó Filippi a tizenhatodik helyen ért célba, méghozzá körön belül és problémamentesen. Ennek ellenére jelenleg úgy tűnik, hogy a két hét múlva esedékes sonomai versenyen már egyikük sem kap lehetőséget, hiszen Bryan Herta csapata minden jel szerint JR Hildebrandot ülteti majd az autóba, míg Coynék a futamot megelőző, augusztus 21-ei nyílt teszten a japán F3 bajnoknak, Ryo Hirakawának biztosítanak esélyt, hogy megmutassa mire képes egy DW12-es volnája mögött. A 19 éves Hirakawa jelenleg a Japánban órási népszerűségnek örvendő Super Formula széria összetett pontversenyének tizenegyedik helyén áll, s gyaníthatóan nem a két szép szemének, sokkal inkább a Honda nyomásának köszönhetően próbálhatja ki magát az IndyCarban. Arra viszont, hogy már Sonomán éles körülmények között elrajtolhasson, a csapat szerint az idő rövidsége miatt minimálisnál is kevesebb esély van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a japán tinédzser semmilyen szerephez nem jut majd a kaliforniai borvidéken, hiszen a sonomai hétvégén az IndyCar betétfutamaként szereplő Super GT bajnokságban a hírek szerint bemutatkozhat… persze a Honda szíves kérésére. Erre atomkíváncsi leszek, mert valami nagyon azt súgja, hogy ez a kölyök végül mégis a 18-as Coyne verdában fog csücsülni augusztus 25-én az Indy Grand Prix of Sonoma rajtrácsán. Ha Dale bá’ helyében lennék én komolyan elgndolkodnék egy reality show-n, melyben a csapat egyik üléséért menne a harc és nem mellesleg még lehet az IndyCarnak is jót tenne.

A mid-ohioi verseny összességében nem volt rossz, még annak ellenére sem, hogy nálam a húsz kör után már csak afféle háttérműsorként funkcionált instant szenvedéseimhez, hála a jelenlegi 40 fok körül hőmérsékletnek. A futam legviccesebb pillanata kétségkívül Chip Ganassihoz volt köthető a leintést követően, miután örömében szó szerint leesett a pit faláról. Szerencsére nem törte össze magát, de az aszfalt lehet még mindig nyögi a nem éppen fitness életmódról árulkodó testalkattal rendelkező csapatfőnök becsapódását.

Végezetül pedig még egy gondolat, ami baromira böki a csőröm már jó ideje és Kimball győzelme kapcsán most végre aktualitást is nyert: könyörgöm, mikor fogják már fel, hogy NEM Charlie az első diabéteszes pilóta, aki elindult az Indy 500-on? Hahó, Howdy Wilcox II ?! Még csak nem is futottak még kategória volt, hisz 1932-es 500-on második lett, és ki tudja mire vihette volna még, ha a következő évben nem dönt úgy a versenybíróság, hogy betegsége miatt veszélyes elem lehet a pályán.