Scott Dixon bevette Torontót

Az IndyCar kanadai kiruccanása egyszerre volt fordulatos, meglepő, ugyanakkor a végtelenségig bizarr is.

Kellemes időjárási körülmények között, lelkes nézősereg kereszttüzében várhatta a széria mezőnye az idei szezon második duplafordulós versenyhétvégéjét, melyre a torontói Exhibition Place-en került sor.

A kvalifikációk alapján világossá vált, hogy az egy héttel korábban, a Pocono Raceway-en hármas győzelmet arató Chip Ganassi Racing ezúttal is komoly faktornak számít, miután a mindkét futam pole pozícióját ezen csapat versenyzői szerezték meg, név szerint Dario Franchitti a szombati, Scott Dixon pedig a vasárnapi fordulón rajtolhatott el az első pozícióból.

Apropó rajt, ugyebár senkinek nem kell mondani, hogy a torontói állomás a tekintetben is kuriózumnak számított, hogy itt debütált az IRL/IndyCar történetében először az állórajt, amely önmagában véve is borzolta a kedélyeket.

Az európai formátumnak számító startprocedúrára a szombati versenyen került – volna – sor, azonban a technika Josef Newgarden autójának meghibásodása képében egy huszárvágással semmissé tette a futam álló helyzetből való elindításást. A Sarah Fisher Hartman Racing 22 éves pilótája műszaki hiba miatt lefulladt a rajtrácson, ezért a mezőnyt elküldték a pace car mögött egy újabb körre, majd a szabályok értelmében második nekifutásra már a hagyományos módon, gördülő rajttal vette kezdetét az első, nyolcvanöt körös verseny. A pole-os Dario Franchittinek sikerült elsőként elkapnia a zöld zászlót, a második helyről rajtoló Dragon Racinges Sebastien Bourdais azonban nem adta könnyen magát és fokozatosan zárkózott fel a skótra, ahogyan a Team Penske-s Will Power, valamint a másik Ganassi pilóta, Scott Dixon is vehemensen küzdött az élmezőnyben. Franchitti, ahogyan arra számítani lehetett, nem sokáig tudta megőrizni vezető pozícióját, mely nagyban köszönhető volt gyorsan elkopó abroncsainak, így hamarosan a fentebb említett, mindhárom kihívója megelőzte, a skót pedig végül a pit felé kényszerült venni az irányt.

9.png

A verseny során az élen álló személye – két kört leszámítva, amikor is a pitkiállások miatt Charlie Kimball keveredett vezető helyre – ezen négy pilóta között váltakozott, ami azonban korántsem jelenti azt, hogy egysíkú futamot produkált volna a mezőny. Sőt! A torontói első futamon nem telt el szinte úgy egy perc, hogy ne zajlott volna a pálya valamely szegmensében vérre menő akció.

Az első sárga zászlós szakaszra egészen a harmincötödik körig kellett várnia, amikor is a Schmidt Peterson Motorsports újonca, Tristan Vautier és a Rahal Letterman Lanigan Racing színeiben versenyző Graham Rahal összeakadt a négyes kanyarban és mindkettejük autója a falban végezte. Szerencsére mind az amerikai, mind a francia pilóta folytatni tudta a futamot, Vautier-t azonban elkerülhető ütközés miatt áthajtásos büntetésre ítélte a versenyigazgatói szerepkörbe Beaux Barfield távolléte miatt ideiglenesen visszatérő Brian Barnhart.

Az ötvenedik körben Will Power állt az élen, mögötte Scott Dixon, Sebastien Bourdais és Dario Franchitti haladt, amikor is újra felbukkant a pályán a futam elején a rajtrácson ragadt Josef Newgarden is, Sarah Fisher beosztottja azonban már csak néhány pontocskában bízhatott, na és persze legálisan tesztelhetett ezt-azt éles körülmények között.

Húsz körrel a vége előtt egy baleset miatt újra elő kellett venni a sárga zászlót, miután az ötös kanyarban rögtön négy autó is ütközött. A Dale Coyne Racinges Justin Wilson éppen Charlie Kimballt próbálta előzni, a két autó összeért, az angol pilóta megpördült, az ebben a pillanatban megérkező Ryan Briscoe pedig már nem tudta kikerülni az előtte szinte keresztbeálló 19-es számú gépet és orral a falnak csapódott. Az incidensbe még a Dragon Racinges Sebastian Saavedrának is sikerült belekeverednie, a legrosszabbul azonban Briscoe járt, akinek az ütközés következtében eltört a csuklója, így az ausztrál hétvégéje ezzel véget is ért.

A láncreakciót kirobbantó Wilsont áthajtásos büntetéssel jutalmazta a versenyigazgatóság.

45.png

A futamot a hatvankilencedik körben indították újra a vezetést pedig rögtön átvette a Dragon Racing első győzelmére hajtó Bourdais. Az események minden eddiginél jobban felpörögtek, gyakorlatilag aki élt és mozgott az támadott, vagy épp vehemensen védekezett, egy biztos, nyugta nem volt senkinek. A hármas kanyarban még Ryan Hunter-Reay-nek is sikerült beállnia a gumifalba, az Andretti Autosport bajnoka azonban tudta folytatni a futamot, kis kalandját pedig mindössze egy lokális sárgával jelezték az illetékesek. A nyolcvankettedik körben a Barracuda Racing eső-kelő Alex Taglianija ismét alkotott; az egyes kanyarban történt megpördülése pedig most már ténylegesen előhozta a teljes pályára érvényes sárga zászlós szakaszt.

A nyolcvannegyedik körben újra szabad volt a verseny, Scott Dixon magabiztosan vezette a versenyt, miután hét körrel korábban, még a pace caros etap előtt mondhatni simán megelőzte Bourdais 7-e számú gépét.

Izgalmakból a végén sem volt hiány. A kelleténél talán túlságosan is lelkesebben vezető Will Power ugyanis az utolsó körben Franchittivel volt harcban a harmadik helyért, azonban a két autó összeért, a csodálkozó tekintetű ausztrál pedig a gumibálák között végezte. Mint hamarosan kiderült, Dario sem örülhetett túlságosan Pocono utáni újabb dobogós helyezésének, hiszen a régi-új versenyigazgató hozta a formáját és mivel úgy látta, hogy a skót blokkolta Powert, ezért huszonöt másodperces időbüntetést rótt ki rá, megfosztva ezzel a harmadik helyétől. Persze Brian Barnhartról lévén szó, ezért evidens, hogy a néhány elenyésző esetet leszámítva azt sem igazán tudja pontosan értelmezni, ami a szeme előtt történik a pályán, így egyáltalán nem volt meglepő, hogy később ezen döntést semmisnek nyilvánították és Franchitti megtarthatta az elért pozícióját. Powernek azonban ideje lenne elgondolkodnia azon, hogy nem mindig kifizetődő, ha az ember egy hangos “YOLO” kiáltással vág neki az előtte álló versenynek, amiből olykor konkrét ámokfutás lesz. Megértem, hogy nagyon akar már nyerni, hiszen utoljára a 2012-es brazil futamon ünnepelhetett a Victory Lane-en, ami óta már több, mint egy év eltelt, viszont a görcsös akarás soha nem vezet jó eredményre, erre pedig ő maga jelenleg az élő példa.

ay.jpg

Ha állórajtot nem is, de más történelmi jelentőségű momentumot láthatott a helyszínre kilátogató népes rajongótábor, hiszen a pódiumon az IndyCar legtöbb győzelmet számláló ranglistájának holtversenyben – aktív versenyzőket figyelembe véve – élen álló három pilótája osztozott, miután mindegyikük összesen harmincegy alkalommal látta meg addig a pillanatig elsőként a kockás zászlót (IRL és Champ Car érát együttesen beleszámítva).

A győzelmet teljesen megérdemelten Scott Dixon szállította le a Chip Ganassi Racingnek, míg Sebastien Bourdais végül a második helyen zárt, de még így is a Dragon Racing fennállásának legjobb eredményét érte el, miután Jay Penske gárdája még soha nem tudott dobogóra állni. A pódium legalsó fokán pedig a már említett Dario Franchitti végzett, megszerezve ezzel pályafutása 117. top ötös helyezését. A díjátadó ceremónia abszolút sztárjának azonban nem a két Ganassi pilóta számított, hanem a második helye miatt érzett öröméből fakadóan korábban lelkesen burnout-oló Bourdais. Történt ugyanis, hogy a francia trófeája átvételének pillanatában nemes egyszerűséggel leesett a talpazatáról és elgurult, mókás pillanatokat okozva a helyszínen lévő nézőknek, versenyzőknek és a televíziókészülékek előtt ülőknek egyaránt. Később Bourdais lelkesen megosztotta twitteres követőivel, hogy a pillanatragasztó csodákat művelt, a díja pedig még szebb, mint újkorában. Még szerencse, hogy nem porcelánról, vagy kristályvázáról volt szó, mert akkor talán a következő, augusztus első hétvégéjén esedékes Mid-Ohio-i futamra sem végzett volna a darabkák összepasszolgatásával.

 

Ünnepelni azonban nem maradt sok idő, hiszen a következő napon már újabb megmérettetés elé nézett a huszonnégy főt számláló mezőny.

Az első versenyen elmaradt állórajt sok szurkolót csalódottsággal öntött el, ráadásul magának a szériának sem tettek jót a történtek, hiszen a torontói hétvégét úton-útfélen azzal promózták, hogy a nézők ezáltal történelmi pillanatnak lesznek szemtanúi. Az IndyCar végül arra az elhatározásra jutott, hogy a második versenyen ismét megkísérlik az álló helyzetből való startot, ráadásul ezúttal igyekeztek biztosra is menni és bejelentették, hogy két nekifutása lehet a mezőnynek. Így ha netán ezúttal is műszaki hiba sújtana valakit közvetlenül a zöld jelzés előtt, a pace car mögött megtett extra kört követően nem repülőrajt következne, hanem újból fel kellene állni a rajtrácsra.

47pl.jpg

A nagy kérdés azonban az volt, hogy a Panther Racing részt vesz-e a második versenyen, miután kiderült, hogy a szombaton balesetet szenvedett Briscoe csuklója olyan szerencsétlenül tört el, hogy műtétre szorul. John Barnes-ék helyi idő szerint vasárnap délelőtt végül bejelentették, hogy az Indy Lights-ban versenyző kolumbiai Carlos Munoz – aki az Andretti Autosport színeiben élete első főkategóriás futamán, az idei Indianapolis 500-on a második helyen ért célba – veszi át a 4-es számú National Guard gépet a torontói második futamra.

JR Hildebrand kirúgását követően a csapat úgy nyilatkozott, hogy minél több pilótát szeretnének kipróbálni a szezon hátralévő részében annak érdekében, hogy megtalálják a 2014-es évi, tökéletes teljes szezonos emberüket, de gyaníthatóan nem ilyen áron képzelték el az újabb cserét.

Felállt tehát a mezőny a hétvégén immár másodszor a rajtrácsra. A pole-ban az első fordulót megnyerő Scott Dixon várhatta a zöldet, mellőle pedig csapattársa, Dario Franchitti indulhatott. A helyi hősnek számító James Hinchcliffe számára azonban nem kezdődött jól a verseny, miután a felvezető körben beragadt a 27-es számú GoDaddy autóban a gázpedál, így a kanadai pilóta kénytelen volt csapata pitjébe hajtani a rajtrács helyett.

Miközben az Andretti Autosport szerelői lázasan dolgoztak Hinchcliffe gépén, a mezőny többi része készen állt az IRL/IndyCar történetének első állórajtjára, ami ezúttal simán, hiba nélkül lezajlott. Mintha csak egy Forma-1-es futam startját láttuk volna, ahol már több, mint fél évszázada ezen formátum szerint kezdődik minden futam, senki nem mondta volna meg, hogy volt olyan pilóta is a mezőnyben, aki még életében nem vágott neki így soha egy versenynek sem (akit érdekel, hogy ki, mikor és hol állórajtolt utoljára, az itt megvilágosodhat).

140_1.jpg

Ez a fajta rajt azonban minden professzionalizmusa ellenére valami elképesztően bizarrul hatott. Valahol egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy mivel az IndyCar a világ legváltozatosabb, legösszetettebb vezetői képességeket igénylő szériája (lásd. nincs még egy sorozat, ahol utcai, épített és oválpályákon is rendeznek futamot), és mint ilyen, igenis tudniuk kell a versenyzőknek álló helyzetből is elrajtolni, mégis, iszonyat furcsának hatott az egész. Helyzetidegen, egyáltalán nem ebbe a közegbe való, olyan, mintha fordított esetben a Monacói Nagydíjon repülőrajtolna a bagázs.

A nagyobb gond azonban az volt, hogy az IndyCar mezőnye az állórajtot követően is beleragadt a szerepébe és a nyolcvanöt körös viadal 90 %-ában komplett lemásoltak egy utcai Forma-1-es futamot. Az élen Dixon elhúzott, mögötte beállt vonatba a többi autó és szevasz. Volt néhány bevállalósabb előzés, de csak elvétve, mintha azt akarnák mondani: “ilyet is tudunk, de most nem akarunk”. Az ember már komolyan várta, hogy a Puncifesztbe torkolló verseny során hébe-hóba történő kerék-kerék elleni csatákat követően mikor jön a képernyő alján a felirat, hogy a verenybíróság X és Y manőverét vizsgálja, mert merészeltek némi autóversenyt csempészni az állórajt után tökéletesen steril európai hangulatot is átvevő futamba.

A Transszibériai Expressz utólagos szponzorációjáért sikító futam első áldozata a KV Racing autójával már a reggeli bemelegítő edzés során falazó Tony Kanaan lett. Az idei Indianapolis 500 győztese a harmincötödik körben koccolta a kettes kanyar falát, ami versenyének azonnali végét jelentette, a pace cart viszont nem kellett beküldeni, mivel az autó nem a pályán, hanem már a kifutó zónában vesztegelt. Harminc körrel később azonban már szükség volt a teljes pályát érintő sárga zászlós szakaszra, méghozzá James Jakes közreműködése révén, aki az ötös kanyarban vesztette el uralmát a 16-os számú RLL Racing gép felett. A futam vége felé közeledve azért némiképp realizálódott a mezőnyben, hogy ez egy IndyCar verseny, így a finisre egész szép kis csaták születtek. Különösképpen izgalmas volt nézni a harmadik helyért hajtó kis brancsot, benne Hunter-Reay-el, Powerrel, Bourdais-val és Franchittivel.

46.png

A nyolcvanegyedik körben újra lecsapott az ötös kanyar, begyűjtve Ed Carpenter 20-as szám autóját, majd a két körrel későbbi restartot követően ismét lenghetett a dupla sárga, ezúttal viszont már az egyes kanyar volt az események színtere. A zöld zászlót Scott Dixon kapta el, szorosan a nyakában Helio Castronevesszel, míg az utolsó dobogós helyen Bourdais haladt. Alig telt el viszont pár száz méter és Hunter-Reay, Power, valamint a Pocono Raceway-en történt pitbéli manővere miatt ötfutamos próbaidőn lévő Sato számára véget ért a verseny. Az eset tanulsága, hogy Powernek kell egy pszichológus, vagy egy nagy pofon – esetleg mindkettő – ugyanis az incidens egy az egyben az ő sara volt, miután az ausztrál futott rá Hunter-Reay gépére, pontot téve ezzel mindkettejük napjára. Sato kivételesen teljesen vétlen volt az ügyben.

A torontói második futam így sárga zászló alatt fejeződött be, Dixon pedig immár viszonylagos nyugalomban, a pace car mögött szerezte meg zsinórban harmadik, egyben pályafutása harminckettedik IndyCar győzelmét. Az ezüstérmes helyen záró Castroneves kilencedik alkalommal, zsinórban verekedte be magát a legjobb tízbe, míg Bourdais egy újabb dobogós helyet szállított Jay Penske-nek.

kid58d5.png

A pódiumon végzettek mellett külön említést érdemel a Dale Coyne Racing autójába detroiti álomhétvégéjét (egy győzelem és egy pole volt a mérlege) követően visszatérő Mike Conway. A brit versenyző kereken huszonkilenc pozíciót javított rajtpozícióihoz képest a két futam során, magasan a legtöbben a mezőnyben, bár valószínűleg nem igazán ez az az eredmény, amit elvárt magátol korábban, miután még így is csak két hetedik hely áll a neve mellett.

A hazai közönség előtt egy hetedik és egy huszonegyedik helyet megszerző James Hinchcliffe érthető módon szintén nem volt túlságosan feldobva eredményei láttán. Az oakville-i pilóta igazságtalannak tartja a duplafordulók létjogosultságát, mondván akinek adott hétvégén jól jön ki a lépés és sikerül egy igazán jó autót is összerakniuk, a kétfutamos fordulókon duplán profitálnak ebből, míg azok, akiknek valamilyen problémájuk adódik, kétszeresen is szívnak.

“Scott Dixon száz pontot szerzett” – nyilatkozta az idei évben St. Petersburgen, Sao Paulóban és legutóbb Iowában is győzni tudó Hinchcliffe. “Vagy legyen minden pályán duplaforduló, vagy sehol, mert ami most van, az nem fair. Nekünk ezen a hétvégén nem volt olyan jó autónk, ezért kétszeresen is büntetve lettünk.”

Most két hét szünet következik az IndyCar naptárában, majd augusztus 4-én ismét felbőgnek a motorok, méghozzá Mid-Ohion.

 

 HONDA INDY TORONTO – VÉGEREDMÉNYEK

 

       

HONDA INDY TORONTO 2013 – 1. VERSENY
Helyezés Versenyző Csapat Megtett körök
 
1 Scott Dixon Chip Ganassi Racing 85
2 Sebastien Bourdais Dragon Racing 85
3 Dario Franchitti Chip Ganassi Racing 85
4 Marco Andretti Andretti Autosport 85
5 Tony Kanaan KV Racing 85
6 Helio Castroneves Team Penske 85
7 Mike Conway Dale Coyne Racing 85
8 James Hinchcliffe Andretti Autosport 85
9 Simon Pagenaud Schmidt Hamilton Motorsports 85
10 Simona De Silvestro KV Racing 85
11 Justin Wilson Dale Coyne Racing 85
12 James Jakes RLL Racing 85
13 Ed Carpenter Ed Carpenter Racing 85
14 E.J. Viso Andretti Autosport 85
15 Will Power Team Penske 84
16 Sebastian Saavedra Dragon Racing 84
17 Alex Tagliani Barracuda Racing 84
18 Ryan Hunter-Reay Andretti Autosport 83
19 Tristan Vautier (R) Schmidt Peterson Motorsports 83
20 Graham Rahal RLL Racing 82
21 Charlie Kimball Chip Ganassi Racing 72
22 Ryan Briscoe Panther Racing 64
23 Josef Newgarden Sarah Fisher Hartman Racing 33
24 Takuma Sato AJ Foyt Enterprises 32

 

 

   

HONDA INDY TORONTO 2013 – 2. VERSENY
Helyezés Versenyző Csapat Megtett körök
1 Scott Dixon Chip Ganassi Racing 85
2 Helio Castroneves Team Penske 85
3 Sebastien Bourdais Dragon Racing 85
4 Dario Franchitti Chip Ganassi Racing 85
5 E.J. Viso Andretti Autosport 85
6 Charlie Kimball Chip Ganassi Racing 85
7 Mike Conway Dale Coyne Racing 85
8 Justin Wilson Dale Coyne Racing 85
9 Marco Andretti Andretti Autosport 85
10 Alex Tagliani Barracuda Racing 85
11 Josef Newgarden Sarah Fisher Hartman Racing 85
12 Simon Pagenaud Schmidt Hamilton Motorsports 85
13 Graham Rahal RLL Racing 84
14 Simona De Silvestro KV Racing 84
15 Sebastian Saavedra Dragon Racing 84
16 Tristan Vautier Schmidt Peterson Motorsports 84
17 Carlos Munoz Panther Racing 84
18 Will Power Team Penske 83
19 Ryan Hunter-Reay Andretti Autosport 83
20 Takuma Sato AJ Foyt Enterprises 83
21 James Hinchcliffe AJ Foyt Enterprises 81
22 Ed Carpenter Ed Carpenter Racing 77
23 James Jakes RLL Racing 62
24 Tony Kanaan KV Racing 35

  

 

 

  képek: IndyCar

hirdetés

hirdetés

hirdetés

Ez a weboldal a jobb felhasználói élmény érdekében cookie-kat használ.
Elfogadom
Elutasítom
Privacy Policy