A Chip Ganassi Racing mindent vitt Poconón

Miután 2012. október 1-én hivatalosan is bejelentették a Pocono Raceway visszatérését az IndyCar naptárába, a verseny az idei szezon talán legjobban várt fordulójává lépett elő.

A rajongók körében tapasztalt felfokozott érzelmek nem voltak hiába, hiszen egyrészt egy olyan pályáról van szó, melyen huszonnégy éve nem rendeztek főkategóriás open-wheel futamot, másrészt pedig a pennsylvaniai aszfaltcsíkhoz még csak fogható létesítmény sincs a széria jelenlegi menetrendjében. Az izgalmakat csak fokozta, hogy a múltban micsoda csatáknak szolgált helyszínéül a 2.5 mérföld hosszúságú, mindössze három kanyarból álló pálya, valamint az a cseppet sem elhanyagolható tény, miszerint a jelenlegi mezőnyből senki nem vezetett még a Pocono Raceway-en. Az egyetlen versenyző, aki éles körülmények között mérethette meg magát itt, az Dario Franchitti, azonban a skót pilóta sem teheti ki az ablakba azt a 137 kört, melynek erejéig nyomhatta a gázpedált kétes értékű NASCAR Sprint Cup pályafutása egyik állomásaként, miután egy baleset miatt végül a nem túl dicső negyvenegyedik helyen zárta viadalt.

A körülményekre való tekintettel nem meglepő tehát, hogy a Pocono IndyCar 400-at két teszt is megelőzte, egy zárt gyakorlás június végén a Chevrolet rendezésében, valamint egy kollektív, immár a közönség számára is nyílt teszt július 4-én. Az eredmények alapján pedig hamar körvonalazódni kezdett, hogy kik azok, akik elkapták a fonalat a Trükkös háromszög néven is említett pályán és léptek elő ezzel a verseny abszolút esélyesévé. Az Andretti Autosport tavalyi kiábrándító évét követően idén megtáltosodó Marco Andrettije már az első teszt alkalmával tudatta kollégáival és a széles publikummal, hogy vele nagyon is komolyan kell számolni. Bár a júniusi Chevrolet zárt tesztet még csak a harmadik helyen zárta, azonban már ekkor ő érte el magasan a legjobb csúcssebességet, a július 4-ei nyílt napon pedig olyan átlagtempójú kört rakott össze, hogy csak ex-csapattársa, az idei Indianapolis 500 győztes Tony Kanaan tudta megszorongatni, amire válaszul Marco alig fél órával a teszt leintése előtt futott egy közel 221 mph-s átlagot. Impresszív volt a gyerek na, és az is maradt a hivatalos versenyhétvégén is, miután az összes edzést és persze a kvalifikációt is toronymagasan behúzta. Minden mellette szólt, beleértve az odds-okat is, és talán én voltam az egyetlen, aki ennek ellenére egy lyukas garas nem sok, annyit sem tettem volna a győzelmére. Nevezzük ezt karmának, vagy akárminek, de túl tökéletesen alakult számára minden, ami az én olvasatomban nem túl biztató jövőképet vetített elő, pláne, ha figyelembe veszem az átkozott déja vu érzést, mely minduntalan a milwaukee-i, szintén brutál Marco Andretti dominanciával induló fordulót juttatta az eszembe.

Ahogyan már ezen a blogon is százszor le lett írva, a Pocono IndyCar 400 visszatérésével nem csak a versenypályát üdvözölhettük viszont, hanem a szintén 1989 óta szünetelő Triple Crown intézményét. A TC részét képező mindhárom futamot (Indy 500, Pocono 400, szezonzáró Fontana) egyaránt megnyerni képes pilóta markát a dicsőség mellett egymillió dollár is üti, esetünkben pedig a május végén, az IMS-en aratott győzelme révén ez az illető csaki Tony Kanaan lehetett, így a tekintélyes orrmérettel megáldott brazil számára szintén kulcsfontosságú történetté vált a múlt vasárnapi viadal.

Na de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen már eleve a Pocono IndyCar 400 rajtja megér egy külön misét, miután a Triple Crown hagyományaihoz hűen háromautós sorokban várta a mezőny a zöld zászlót.

Miután a pace car elhagyta a pályát és megkapták a várt jelzést, Marco Andretti, ahogyan az várható volt, rögtön elnyúlt a többiektől. Már amennyire persze néhány másodperc alatt el lehet nyúlni, ugyanis alig pár száz méternyi versenyt követően rögtön lengett a sárga zászló, méghozzá a szintén Andretti Autosportos James Hinchcliffe miatt, aki úgy a falnak vágta rikító zöld színekben pompázó GoDaddy autóját, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. Az első sorból rajtoló kanadai pilóta szerencsére kisebb bicegéssel megúszta az ütközést, csalódottságát azonban nem tudta és nem is akarta palástolni, miközben interjút adott a száguldó pitripoter Jamie Little mikrofonjába. A fiatal kanadai amúgy is érdekes szezont él át, hiszen egyrészt eddig ő az egyetlen olyan versenyző, aki háromszor is felállhatott a dobogó legmagasabb fokára, másrészt viszont Poconóval együtt már négy idő előtti búcsú is szerepel a neve mellett, minek révén jelenleg csak az ötödik helyet foglalja el a bajnokságban. Persze aki, ha csak minimálisan is, de követi az IndyCar eseményeit, tudja, hogy Hinch nem az a fajta pilóta, aki egy-egy fiaskó után fogja magát és egy sötét szobába menekül a harakirit fontolgatva, ehelyett hamarosan már mint kommentátort üdvözölhettük.

A verseny az ötödik körben folytatódott, immár két résztvevővel kevesebbel, miután a Dragon Racing kolumbiai ifjonca, Sebastian Saavedra is feladni kényszerült a futamot tönkrement gázpedálja miatt.

A restart után Andretti vezette a versenyt, egyre tetemesebb előnyt autózva ki, mögötte azonban rendesen ment a helyezkedés. Az első pitkiállások előtt, a 25. kört követően az élen nem történt változás, továbbra is Marco állt az első helyen, mögötte a Triple Crown-ra hajtó Tony Kanaan haladt, majd következett Ryan Hunter-Reay, Will Power, Takuma Sato, Helio Castroneves, az újonc Tristan Vautier, Charlie Kimball, Simona de Silvestro, a top 10-et pedig Simon Pagenaud zárta. A verseny ezen szakaszában legtöbb rajtpozíciójához képest helyet előrelépő versenyző a Chip Ganassi Racinges Scott Dixon volt – 17. helyről indulva ekkor már a 11.-ként haladt -, a legnagyobb show-t azonban Takuma Sato szolgáltatta, aki kerék-kerék elleni, hajmeresztő csatát vívott a bajnokságot jelenleg vezető Helio Castronevesszel, olyannyira, hogy csak egy paraszthajszálnak és valami felsőbb jóindulatnak volt köszönhető csak, hogy nem lett baleset a dologból.

A hatvanadik kör felé haladva Hunter-Reay feltornászta magát a második helyre, s ebből a pozícióból is hajtott ki soron következő pitlátogatására, melynek azonban nem vár vége szakadt. A 2012-es év bajnoka annak rendje és módja szerint lelassított a pit felé vezető úton, arra azonban rémálmaiban sem gondolt volna, hogy a mögötte érkező Sato amatőr újonchibát vét (bár ilyet még a kezdők sem művelnek) és elfelejt időben fékezni, minek következtében beleszaladt amerikai kollégájának gépébe, véget vetve ezzel mindkettejük versenyének. Hunter-Reay azon nyomban, teszem hozzá teljesen jogosan kiakadt és a csapatrádióban nemes egyszerűséggel leidiótázta Satót, aki egyébként később teljes mértékben elismerte hibáját és élő egyenes adásban bocsánatot kért. A sajnálkozást azonban Hunter-Reay a hajára kenheti, hiszen győzelmi esélyeinek lőttek, ahogyan értékes bajnoki pontoknak is. Az amerikai még vissza tudott állni a versenybe, a komolyabb eredménynek viszont búcsút mondhatott. 

Őszintén szólva kár Satóért, mert gyors pilótáról van szó, de ha mostanára nem sikerült agyban rendet tennie, akkor kétlem, hogy ez a jövőben már változni tudna. Mozzanata valódi EPIC FAIL kategória volt, mely bár nem a szezon eddigi legnagyobb baromsága volt (az továbbra is JR Hildebrandé St. Pete-ből, amikor pace car periódus alatt megmászta hátulról Power gépét, mert a pályára figyelés helyett a kormányát baszogatta), de éppen elég arra, hogy Hunter-Reay rajongói legszívesebben tíz év Guantanamóval jutalmaznák a japán tettét.

Ekkor kezdett a verseny igazán rosszra fordulni az Andretti Autosport számára, pedig milyen szépen indult számukra a futam, gondoljunk csak arra, hogy az első sort kizárólag az ő autóik alkották. Féltávra azonba már csak 50%-os kapacitással működtek, tekintve Hinchcliffe kiesését és Hunter-Reay több körös hátrányát. A századik kör után EJ Viso-nak is búcsút mondhattak, miután a venezuelai műszaki hiba miatt feladni kényszerült a futamot, majd a futam utolsó negyedében a sors – ahogyan már a rajt előtt prognosztizáltam – Marcóra is lesújtott. A sors pedig saját csapata képében öltött testet, egész pontosan egy borzasztóan elcseszett üzemanyag stratégia formájában, ami miatt végül örülhetett, hogy egyáltalán a top 10 meglett neki.

Hasonlóképpen csalódással végződött Tony Kanaan, aki viszont csakis saját magát okolhatja tizenharmadik helyéért, ezzel együtt pedig a Triple Crown-ért szőtt reményeinek szertefoszlásáért. Történt ugyanis, hogy a századik kör tájékán a KV Racing sztárja épp Scott Dixont előzte, amikor a két autó összeért és bár baleset nem lett belőle, Kanaan-nek viszont – sűrű bocsánatkérések közepette – soron kívüli szárnycserére kellett kilátogatnia csapata pitjébe.

Ezzel mondjuk még nincsen veszve minden, hiszen ha sikerül a brazilnak behúznia a TC harmadik fordulóát képező, szezonzáró fontanai ötszáz mérföldes versenyt, akkor 250.000 dollárt vághat zsebre.

A Pocono IndyCar 400 utolsó negyedében, alig harminc körrel a vége előtt Will Power állt az élen a Team Penske 12-es számú autójával, azonban ki kellett hajtania egy utolsó kiállásra, így a vezetést a Chip Ganassi Racing-es Charlie Kimball örökölte meg. Az amerikai pilóta két körrel később szintén a pit felé vette az irányt, ahogyan csapattársa, a motorcsere miatt a mezőny legvégéről rajtoló Dario Franchitti is.

A zöld alatt lezajlott szervizelések után Scott Dixon került az élre, mögötte Kimball és Franchitti haladt, a sorrend ezt követően az élen nem változott, így megtörtént az, amire a futam előtt jószerivel senki nem számított, ha pedig valaki mégis erre a befutóra tette volna a pénzét azt száz százalék, hogy minimum körberöhögték volna.

A verseny Andretti első sorral indult és totális Ganassi uralommal zárult, miután az első három helyet megszerző pilóták mindegyike ezen csapat alkalmazásában áll. Scott Dixon személyében egy újabb névvel gazdagodott az IndyCar 2013-as dicsőségtáblája, így elmondható, hogy az eddigi tizenegy futamon hét különböző csapat nyolc különböző pilótája tudott diadalmaskodni.

Charlie Kimball a 2012-es torontói futamhoz hasonlóan ismét egy második helynek örülhetett, egyben pedig idei legjobb eredményét érte el.

Hasonlóképpen komoly önbizalom-fröccs a harmadik pozíció Dario Franchitti számára, akinek eddigi legjobb 2013-as eredménye a Long Beach-i negyedik hely volt.

Chip Ganassi pedig egy ideig most biztosan nem fogja szidni a Hondát.

Az IndyCar egy pillanatra sem torpan meg, hiszen ezen a hétvégén, már Kanadában, azon belül is Toronto utcáin bőgnek fel a motorok, méghozzá egy duplafordulós hétvége keretében, melyen amellett, hogy bemutatkozik az állórajt, még sokak nagy örömére a detroiti fordulón brillírozó Mike Conway is visszatér a Dale Coyne Racing 18-as számú autójában.

képek: IndyCar, ABC

RacedayAddams

“Versenyautót vezetni olyan, mint láncfűrésszel keringőzni” – Cale Yarborough