Visszatérés a trükkös háromszögbe

Megmondom őszintén régen vártam annyira egy IndyCar futamot, mint a jövő hétvégén esedékes poconói fordulót.

Egyrészt, mert nincs még egy ilyen pálya a széria naptárában, másrészt, mert az erőviszonyokat az eddigieknél is nehezebb, mi több, lehetetlen megjósolni.

Az utolsó IndyCar versenyt közel negyed évszázaddal ezelőtt, 1989-ben futották a köznyelvben csak „Tricky Triangle” néven ismert 2.5 mérföld hosszúságú oválon, mely végül Danny Sullivan révén Penske győzelemmel zárult. A nyolcvanas évek második felében a pályát már számtalan kritika érte, mondván az nem tesz eleget a nagy sebességű nyitott karosszériás autók által támasztott biztonsági feltételeknek, melynek következtében 1990-ben ki is került a széria naptárából. A pálya persze nem hevert parlagon, hiszen a NASCAR mezőnye továbbra is visszatérő vendég maradt, azonban ahogyan haladt előre az idő, úgy vált a stock-car versenyzés közegében is egyre égetőbb kérdéssé a Pocono Raceway biztonságtechnikai problémáinak mielőbbi orvoslása. Az i-re a pontot a 2010-es esztendő tette fel, amikor a Sprint Cup mindkét, azévi poconói futamán komoly balesetek borzolták a kedélyeket. A júniusi, első verseny előtt sebtében még aszfaltozni is kellett a pálya egyes pontjait, olyan botrányos állapotban volt, azonban ez kábé annyit ért, mint halottnak a csók. A létesítmény illetékesei a történtek láttán, valamint a pilóták nyomására egy átfogó ráncfelvarrás mellett döntöttek. A pálya belső része is megkapta a maga SAFER falát, újraburkolták az aszfaltot, kipótolták a kerítést, valamint a bukóteret is korszerűsítették. A változtatásoknak hála Pocono ismét alkalmassá vált az IndyCar fogadására, a kérdés már csak az volt, hogy erre egyáltalán sor fog-e kerülni.

Bár az elmúlt két évben időről-időre felbukkant a pálya neve a széria hírfolyamában, de ezek a pletykák inkább voltak légből kapottak, mint valósághoz közeliek. Többek között tavaly, az egyik potenciális jelöltként szerepelt a sörbe fulladt kínai verseny helyettesítésére, olyan helyszínekkel karöltve, mint például Road America, vagy éppen Michigan. Persze, ahogyan az várható volt nem lett a dologból semmi, olyannyira, hogy végül egy pálya sem lépett a világ elsőszámú felsőruházat (és minden egyéb kacat) importőreinek helyébe. Kezdtek is lehűlni a kedélyek, időközben a bajnokság is véget ért, amikor 2012. október elsején jött a hivatalos bejelentés: a következő szezonban ismét lesz IndyCar futam a Pocono Raceway-en. Mindenki örült, mint majom a farkának, azonban az első rózsaszirmokkal, szivárványokkal és unikornisokkal teli rózsaszín hangulatot követően hamarosan jöttek az elégedetlen hangok, különösen, miután kiderült, hogy a verseny az újonnan felélesztett Triple Crown egyik állomásként fog funkcionálni. Azok számára, akik esetleg csak mostanában kezdik követni az IndyCar történéseit elmondom, hogy a TC egy régi formula, afféle bajnokságon belüli „minibajnokságot” takar. Ahogyan a neve is mutatja, három verseny alkotja – ez a három idén az Indianapolis 500, a Pocono 400, valamint a fontanai ötszáz mérföldes szezonzáró – és ha egyazon pilótának sikerül mindegyik állomáson győznie, akkor egymillió dollárral gazdagodik. Sokak szemében a gond itt kezdődik, mondván hogy néz már az ki, hogy a TC egyik fordulója mindössze négyszáz mérföld hosszúságú. Nos, a kérdésre hivatalos válasz máig nem érkezett, belső információk szerint azonban a rejtély kulcsa a televíziós közvetítésekben keresendő. Poconóval kapcsolatban ugyanis nincs összehasonlítási alap, lévén még hasonló kaliberű pálya sincs még egy a naptárban, így senki nem tudja, mire számítson. Az aszfaltcsík jellege, a várható nagy sebesség és az a tény, hogy a jelenlegi mezőnyből senki nem vezetett még open-wheel autót itt, magában hordozza a lehetőségét egy kaotikus, sárga zászlókkal tűzdelt versenynek, ami ugyebár a futam időtartamának növekedését is maga után vonzza. A tévés szerződések kötöttek, azt pedig senki nem szeretné, ha az időkeretből való kifutás miatt lekevernék, ne adj’ Isten idő előtt leintenék a viadalt.

A Triple Crown várományosa pedig már meg is van, hiszen az első állomáson, nevezetesen az Indianapolis 500-on Tony Kanaan látta meg elsőként a kockás zászlót, így a brazilt már „csak” két futam választja el a kerek egymillió dollártól. Ezzel kapcsolatban gondolkodtam el pont a minap, kissé hollywood-i filmszerűre véve a figurát. Tegyük fel, hogy Kanaan behúzza Poconót is, bajnoki esélyeire azonban már keresztet vethet, mire elérkezik a szezonzáró. Szintén tegyük fel, hogy a címre két pilótának van esélye, akik közül az egyiknek a tavalyi évhez hasonlóan idő előtt fel kell adnia a futamot, de valami csoda folytán matematikailag úgy alakul a helyzet, hogy a versenyben maradt ellenfele még így is csak akkor lehet bajnok, ha megnyeri a futamot. Itt jönne a képbe a dráma. Tegyük fel – immár harmadszor – , hogy az utolsó körökben ez az illető teperne az áhított cím felé az élen, míg ellenfele a partvonalon a világ összes istenségéhez egyszerre imádkozik, hogy történjen vele valami, ami az elsőségébe kerülne. A második helyen pedig egyre közeledik feléje Kanaan, aki előtt a Triple Crown lebeg. A brazil előzésével megkaparintaná az egymilliót, egyben pedig a bajnokságot is eldöntené. Nem kérdés, hogy végrehajtaná-e az előzést, mert még szép, hogy igen, hülye lenne, ha nem. A hangsúly a feszültségen, a nyomáson, az epikus finálén lenne, ami tökéletes koronájaként szolgálna az idei kiszámíthatatlan szezonnak.

(ezt meg kellene írnom forgatókönyvnek, garantáltan jobb lenne, mint a Driven)

Na de most térjünk vissza Poconóra, ahol június 25-én, kedden egy zárt teszt erejéig máris felbőgtek a motorok. A gyakorláson eredetileg hat Chevrolet csapat vett volna részt, végül azonban csatlakozott még hozzájuk a Honda képviseletében a Rahal Letterman Laingan Racing és a Sarah Fisher Hartman Racing is. A cél természetesen senki számára nem a pályacsúcs megdöntése volt, ennek ellenére mégis sikerült a komplett bagázsnak jobb időt futnia Emerson Fittipaldi 1989-es 0:42:51-es körénél. Tempóban nem volt hiány, a leggyorsabbnak pedig Will Power bizonyult, aki idén egyszer már vezethetett a poconói oválon, méghozzá Marco Andrettivel, Simon Pagenaud-val és Dario Franchittivel közösen a Firestone áprilisi abroncstesztjének alkalmával. Második helyen Ryan Hunter-Reay-t jegyezték, míg a nem hivatalos eredménylista harmadik helyén Marco Andretti zárt. A gyakorlás alkalmával szinte mindenkinek sikerült 217 mph feletti sebességet elérnie, annak ellenére, hogy a legtöbben szemmel láthatóan kissé meg voltak illetődve a trükkös háromszög láttán. Josef Newgarden – aki kollégájával, Sebastian Saavedrával karöltve még egy kósza gondolat sem volt az utolsó poconói futam idején – saját elmondása szerint életében nem vezetett még csak hasonló pályán sem és nem szégyellte bevallani, hogy bizony rohadt nehéz. Nem csak a mezőny pelyhedző állú tagjai vakargatták a fejüket a 2.5 mérföld hosszú aszfaltcsík miatt, hanem a „nagyok” is. A 2012-es év bajnoka, Ryan Hunter-Reay a szeles körülményekre hívta fel a figyelmet, mely miatt gyakran úgy érezte magát, mintha autó helyett sportrepülőgépben ülne, Ed Carpenter pedig egyenesen szörnyetegként jellemezte a pálya első kanyarját, előrevetítve egy roppant érdekes rajtot.

A csapatok kivétel nélkül a pályaismeretet szorgalmazták a keddi napon, nem mellesleg pedig a megfelelő beállításokat is keresték a jövő heti futamra. Természetesen nem csak ez az egy nap állt rendelkezésre a felkészülésre az utóbbi idők talán legnagyobb kihívásokkal bíró futama előtt, hiszen július 4-én egy újabb, ezúttal már kollektív teszt vár a mezőnyre.

képek: IndyCar, Pocono Raceway

RacedayAddams

“Versenyautót vezetni olyan, mint láncfűrésszel keringőzni” – Cale Yarborough