Dupla verseny, dupla élvezet

Gondolom mindazok, akik több-kevésbé rendszeresen olvassák ezt a blogot képben vannak az IndyCar duplafordulós hétvégéivel kapcsolatos, nem éppen hízelgő véleményemmel. Azt továbbra is tartom, hogy ez a versenyformátum inkább illik egy nevelőszériához, mintsem egy topszériához, azonban, az elmúlt két futam alapján változtattam egy kicsit korábbi álláspontomon.

Amit ugyanis Detroit szűk utcáin leműveltek a srácok, az összes várakozásomat felülmúlta. Volt itt minden kérem szépen: nyílt sisakos verseny, eszét vesztett pilóták, jelentős anyagi kárral járó crash-fest, miközben olyanokból is előbújt az állat, akikről eddig – legalábbis én – nem gondoltam volna.

De kezdjük a legelején. A szombati napra esőt hazudtak jósoltak a meteorológusok, amiről végül a futam napjára kiderült, hogy esze ágában sincs megérkezni, ez az aprócska nüansz azonban nem gátolta meg abban a mezőnyt, hogy egy igazi, klasszikus autóversenyzést idéző show-t rittyentsenek a még mindig az Indianapolis 500 hatása alatt álló szurkolóik számára.

Már az első verseny rajtjánál bebizonyosodott, hogy ez nem lesz egy laza délutáni sétagalopp. Alig, hogy megkapta a zöld zászlót a mezőny, máris áldozatot követelt a Belle Isle Park, méghozzá AJ Allmendinger személyében. Az amerikai közönségkedvenc ugyanis egy Scott Dixonnal történt acsarkodás következtében akcIófilmekbe illően, szó szerint beleszállt a tizes kanyart szegélyező gumifalba. A Chip Ganassi Racing új-zélandi versenyzője mondhatni szerencsésen, egy hátsó szárny cserével megúszta a dolgot, AJ futama viszont alig pár száz méter megtételét követően végérvényesen véget is ért. Becsületére legyen mondva, később sem mutogatott ujjal másokra, hanem szépen elismerte a hibát, Dixontól pedig még bocsánatot is kért. Habár elnézve a balesetet követő, depresszív lelkiállapotát, a csávó talán még a Kennedy gyilkosságot és a Columbia űrrepülőgép katasztrófáját is magára vállalta volna, ha az ESPN száguldó riportere, Jamie Little rákérdez.

A show folytatódott, ahogyan a Dario Franchitti tízhelyes büntetése révén a pole-t megöröklő EJ Viso mélyrepülése is. Az Andretti Autosport pilótájának autójában már az első körben kezdte megadni magát a turbófeltöltő, emiatt a mokány venezuelai fokozatosan esett vissza, miközben a Dale Coyne Racing utcai specialistája, az oválversenyzéstől való félelme miatt a tejes szezonos IndyCar szerepléstől elesett Mike Conway magabiztosan vezette a versenyt. Azt azonban senki ne gondolja, hogy a mezőny önmagához képest profilt váltott és kényelmes vonatozásba kezdett, a hátsó taktusban ugyanis folyamatos harcok dúltak. A következő sárga zászlós etapra egészen a 25. körig kellett várni, amikor az AJ Foyt Racinges Takuma Sato autójából nemes egyszerűséggel kifogyott az üzemanyag. A japán közkedvenc először ki akart szállni munkaeszközéből, majd gondolt egyet és lázas activitybe kezdett az érkező pályamunkásokkal, mondván varázsolják már be a csapata pitjébe valahogyan, mert neki mégis csak lenne még némi dolga a pályán. Óhaja végül teljesült, azonban innentől minden esélye elszállt a jó eredményre és már csak a pontokért hajthatott.

A sárga zászlós szakasz alatt sem csitultak a kedélyek, először a továbbra is az autójával küszködő EJ Viso eltévesztette csapata pitjét, majd a Barracuda Racing egyszemélyes különítményét képviselő Alex Tagliani állt bele mértani pontossággal a hármas kanyarban lévő gumifalba. Mint kiderült, „nem várt műszaki hiba” okozta a vesztét. Bírom ezt a kifejezést, most komolyan, létezik olyan, hogy „várt műszaki hiba”? Tesztek, edzések alatt esetleg, amikor direkt arra mennek rá a csapatok, hogy ha van valami rejtett gebasz az autóval, akkor az minél hamarabb kibukjon. Na de verseny közben?

A 31. körben jöhetett ismét a zöld zászló. Az élen a 2012-es év bajnoka, Ryan Hunter-Reay álllt, őt a – nem győzöm hangsúlyozni – egész hétvégén lehengerlően vezető Mike Conway követte, míg a képzeletbeli dobogó harmadik helyén Dario Franchitti állt. Három körrel később aztán ismét nem várt fordulat borzolta a kedélyeket, mely ezúttal a korszakalkotó frizurájáról elhíresült kolumbiai Sebastian Saavedra nevéhez fűződött. A Dragon Racing 22 esztendős ugrómókusa ugyanis a hatos kanyarban összetörte az autóját, ami önmagában véve még nem lett volna akkora dolog, hiszen láttunk már tőle hasonlót idén, ami viszont ezután történt már okot adott némi fejcsóválás közepette előretörő röhögőgörcsre.

Annak rendje és módja szerint megérkeztek a pályamunkások, hogy eltakarítsák a romokat, miközben emberünk lecövekelt autója maradványai mellett és csípőre tett kézzel várta, hogy az általa később az incidensért teljes mértékben felelőssé tett Marco Andretti odaérjen. Amint meglátta amerikai kollégája 25-ös számú versenygépét máris lement előtte a függöny és olyan kétkezes nemzetközi jelzéssel adta Marco tudomására kendőzetlen véleményét, amilyet Will Power 2011-es, New Hampshire-i klasszikusa óta nem láttunk. Később szent lett a béke a két pilóta között, miután Marco bocsánatot kért kollégájától, aki pedig nagylelkűen el is fogadta azt.

A 40. körben kapta meg a mezőny a zöldet, melyet a kapkodó idegbeteg módjára versenyző EJ Viso a megengedettnél hamarabb reagált le. A versenyigazgatóság ezt persze nem nézte jó szemmel, így a venezuealinak hamarosan a pit felé kellett vennie az irányt, hogy letöltse a rá kiszabott áthajtásos büntetést.

Húsz körrel a vége előtt a Dale Coyne Racing duója állt az élen Mike Conway-Justin Wilson sorrendben, mögöttük pedig az úgymond nagycsapatok két képviselője, Helio Castroneves a Team Penske, valamint Scott Dixon a Chip Ganassi Racing színeiben. Utóbbinál meg kell jegyezni, hogy az új-zélandi valami eszelős módon zárkózott fel az Allmendingerrel történt rajtbalesetét követően a mezőny végéről.

A verseny utolsó, azonban csak lokális sárga zászlós szakaszára a 67. körben került sor, méghozzá a Panther Racingtől pár nappal a verseny előtt kirúgott JR Hildebrand helyére szerződtetett Ryan Briscoe révén. Az ausztrál pilóta a hatos kanyarban vesztette el uralmát a 4-es számú gép felett és állt bele a gumifalba. Jöhetett a sárga, miközben a csapat főmuftija, John Barnes azon agyalt, hogy na ezt hogy fogja megmagyarázni a Nemzeti Gárdának, akik minden bizonnyal már az Empire State Building tetején állva írták búcsúlevelüket bánatukban annak láttán, hogy a mentőövként leigazolt Briscoe ugyanott folytatja az autótöréseket, ahol méltatlanul kiebb rudalt elődje abbahagyta.

A versenyt végül Mike Conway nyerte, akit ennek kapcsán borítékolhatóan látni fogunk még az év további részében esedékes utcai/épített pályás viadalokon, legalábbis én személy szerint nagyon meg lennék lepve, ha nem így lenne. Másodikként Ryan Hunter-Reayt intették le, míg a harmadik helyet Justin Wilson csípte el, ami azt is jelentette, hogy a Dale Coyne Racing mindkét versenyzője felállhatott a dobogóra.

Hihetetlen futam volt, na de menjünk is tovább.

Normál esetben ilyenkor a csapatok és pilótáik szedik sátorfájukat és tovább állnak a következő helyszínig, vagy üres hétvégége esetén hazamennek relaxálni. Nem így történt azonban Detroitban, ahol másnap már várt rájuk egy újabb, teljes versenytáv. A hepehupás, bukkanókkal teli hetven kör a legedzettebbeket is próbára tette, minek kapcsán a lehető leghülyébb pillanatokban kezdtem el magamban röhögni, a társaságomban futamot nézők őszinte döbbenetére, akik nem tudták, hogy a Belle Isle-i aszfaltcsík domborzati viszonyait nézve folyamatosan a Sziki-szökevény című alapmű egyik méltán híres jelenete járt a fejemben:

A pole-ból második nekifutásra az előző napon élete második IndyCar futamgyőzelmét megszerző Mike Conway indulhatott, mellőle pedig a Rahal Letterman Lanigan Racing brit meglepetésembere, James Jakes várhatta a rajtot. El is jött a nagy pillanat, és a még mindig nagyon szexis Chevrolet Corvette Stingray pace car távozását követően meg is kapta a mezőny a megváltó zöld zászlót. A szabad verseny azonban ezúttal sem tartott sokáig, miután az első futamhoz hasonlóan AJ Allmendiger ismét rendesen összetörte a Team Penke 2-es számú gépét. Az ABC ezúttal résen volt és az incidenst követően azonnal rázoomolt a minden kétséget kizáróan nem boldog Roger Penske-re. Az ördögi géniusz arcát látva valamennyi jóérzésű ember elkezdte sajnálni az autójából lassan, kelletlenül kikászálódó, a sisakja alatt egészen biztosan halálra vált Allmendingert, aki zavarodottságában hirtelenjében azt sem tudta, mi merre hány méter. Emiatt persze nem lehet őt hibáztatni, ugyanis nem akárkinek kellett néhány perccel később magyarázatot adnia arról, hogy miért nem tudott két futam alatt összesen megtenni egy nyamvadt kört sem. Ha balra van a mérges és csalódott Roger Penske, jobbra pedig Guantanamo, akkor tíz emberből tíz inkább az utóbbi irányba indulna el, ez pedig fokozottan igaz, ha valakit AJ Allmendingernek hívnak.

Szegény srácon látszott is, hogy nem tehette ki az ablakba azt, amit főnöke – aki drogbotránya után kirúgta NASCAR csapatából, majd újabb esélyt adott neki IndyCaros gárdájánál és akinek révén a júniusi Road Americán esedékes Nationwide futamon ismét Penske égisz alatt futó autóval rajtolhat el – néhány szóban a szemébe mondott. Ha ugyanis az előző napi balesete utáni interjújáról azt mondtam, hogy lehangoltan beszélt, akkor a második futamos fiaskója után egyenesen letargikus hangulatban volt a szerencsétlen.

A negyedik körben indították újra a mezőnyt. Az élen ekkor Will Power állt, mely tény, hogy egy Team Penske autó vezeti a versenyt némiképp kompenzálhatta volna a még mindig zabos Roger Penske-t az Allmendinger fiaskó után. A hangsúly a „volna”-n van, ugyanis a restart pillanatában Mike Conway szinte állva hagyta az ausztrált és lelkesen teperni kezdett előre miközben már az újabb győzelem lebegett a szeme előtt.

Szépen-lassan a mezőny minden taktusában kialakultak két, vagy több szereplős harcok, melynek véget vetett a verseny második sárga zászlós periódusa, mely a KV Racing versenyzőjének, Simona de Silvestrónak volt köszönhető. A 24 éves svájci pilóta a nyolcas kanyarban törte össze autóját a futam tizedik körében, mint később Simona elmondta, egyszerűen blokkoltak a kerekek és a 78-as számú géppel képtelen volt elfordulni, ami odáig vezetett, hogy nyílegyenesen belecsapódott a falba, ráadásul pont olyan helyen, amely nem volt gumifallal szegélyezve. Szerencsére a fiatal versenyzőnő karcolás nélkül megúszta a nagy erejű ütközést, viszont búcsút mondhatott eddigi sikersorozatának, hiszen a baleset pillanatáig Helio Castroneves és Scott Dixon mellett csak Simona mondhatta el magáról azt, hogy a 2013-as IndyCar szezon összes eddigi futamának minden egyes körét teljesítette.

A verseny – és tulajdonképpen az egész hétvége – nagy veszteseinek sorát Alex Tagliani is gyarapította Detroitban. A kanadai veterán az első futamon elszenvedett balesetének köszönhetően sérült kézzel volt kénytelen elrajtolni a második viadalon, azonban ekkor sem mosolygott rá a szerencse. A tizenharmadik körben a bukótérben kötött ki némi törmeléket hagyva maga után, ami miatt egy kör erejéig be is kellett küldeni ismét a pace cart. Tagliani vissza tudott térni a versenybe, azonban a huszonnyolcadik körben végérvényesen véget ért aznapi, detroiti pályafutása, miután ő is részese volt annak a balesetnek, amelyről azt hiszem, még sokáig beszélni fogunk.

A Takuma Sato hármas kanyarban történt ütközését követő restartnál ugyanis szó szerint elszabadultak az indulatok, melynek zéró pontja a szombaton századik IndyCar rajtját ünneplő Sebastien Bourdais volt. A Dragon Racing francia pilótája hátulról megkoccolta Will Power autóját, minek következtében az ausztrál keresztbe állt, ezzel láncreakciót indítva a mögötte érkezők körében. Az incidens tíz autót foglalt magába, a már említett Poweren és Bourdais-n kívül Helio Castroneves, Ryan Briscoe, EJ Viso, Graham Rahal, Justin Wilson, Ed Carpenter, James Hinchcliffe na és persze Alex Tagliani is kárát látta a történteknek.

Az események hatására Power előtt totál leszállt a köd, kis híján összeverekedett a segítségére siető pályamunkással, majd dühében Bourdais autójához vágta a kesztyűjét. A jelenet láttán ezen sorok írójának erőteljes déjà vu érzése támadt, hiszem akaratlanul felötlött bennem az emlékezetes 2006-os denveri Champ Car futam, melyen a szemüveges francia a kanadai fenegyerekkel, Paul Tracyvel bunyózott össze a reptéri pálya kellős közepén, amelynek vége az lett, hogy PT lemérte a végső konzekvenciát, miszerint a franciák csak sisakban mernek bunyózni. Persze ehhez a mára szállóigévé vált mondathoz nagyban hozzájárult, hogy Denver előtt Tracynek már volt egy meccse a francia-kanadai Alex Taglianival, aki szintén fejfedőben állta az ütéseket. Ezúttal azonban nem fenyegetett egy kiadós verekedés veszélye, hiszen mire Bourdais – aki egy áthajtásos büntetéssel megúszta az egész balesetet – befejezte a futamot, Power is lenyugodott, és mostanra már ugyanolyan öribarik lettek, mint a detroiti második futam előtt. Talán még barátságkarkötőt is adtak egymásnak.

Majd’ tíz, pace car mögött töltött kört követően a legtöbb autó vissza tudott térni a versenybe, köztük a Panther Racinges Ryan Briscoe is, aki a baleset után úgy hadonászott a pályamunkásoknak, hogy tolják vissza, mint eminens diák az osztályfőnöki órán, komolyan sajnálni kezdtem, mikor egy jó ideig úgy tűnt, az illetékesek konkrétan le sem szarják a szeplős sydney-it.

Bár a (szép magyar szóval) tömegcrash bekövetkeztének pillanatában a helyzet sokkal rosszabbul nézett ki, mint amilyen valójában volt, végül csak három versenyzőtől kellett búcsút vennünk, név szerint Justin Wilsontól, Alex Taglianitól és ugye Will Powertől.

A restartot követően nyolcadik helyen álló Mike Conway egy hatalmas „YOLO!!!!!!!” csatakiáltással begyújtotta rakétáit és három körrel később már az élen is találta magát. Ez a gyerek komolyan valami félelmetes.

A kedélyek lenyugodni látszottak, már ha a baleseteket vesszük alapul, mert a pályán agyba-főbe gyepálták egymást a fiúk. A Schmidt Hamilton Motorsports pilótája, Simon Pagenaud az ötvennyolcadik körben vette át a vezetést és innentől fogva nem is engedte ki a kezéből. A második verseny második helyét James Jakes érte el, aki ezzel pályafutása legjobb IndyCar eredményének örülhetett. Mike Conwaynek ezúttal végül a harmadik hellyel kellett megelégednie.

Összességében, az én szubjektív véleményem szerint az idei szezon eddigi legjobb, legizgalmasabb két versenyét futották a Belle Isle Parkban, látványos előzésekkel, harcokkal, balesetekkel, pályán kívüli show-elemekkel és még sorolhatnám holnap estig. Azonban mindenképpen meg kell említeni a duplaforduló, mint versenyformátum negatívumait is mindazon események tükrében, melyeket az elmúlt hétvégén láthattunk. Először is az odáig rendben van, hogy így nagyságrendekkel olcsóbb megvalósítani (bár a csapatok a rommá tört autók láttán valószínűleg máshogy gondolják) egy normál méretű versenynaptárat, azonban azt sem árt szem előtt tartani, hogy a versenyző is emberből van, legyenek akármennyire edzettek is. Két teljes távú futam, 24 óra különbséggel pedig rendkívül megterhelő fizikálisan, de legfőképpen mentálisan. A vasárnapi fordulón látott balesetek is javarészt emberi hibából, figyelmetlenségből adódtak, ami miatt viszont nem lehet teljes mértékben a pilótákat hibáztatni. A feszített tempó és a fizikálisan amúgy is rendkívüli kihívásokat tartogató Belle Isle Park-i aszfaltcsík megtette a hatását.

Alapjában véve, a látottak alapján nem annyira pocsék ötlet ez a duplaforduló, mint azt korábban gondoltam, és remélem, hogy a soron következő torontói, majd houstoni ilyen hétvége hasonló izgalmakat tartogat majd, pláne, hogy azok a pályák azért némiképp jobb állapotban vannak, mint a detroiti hepe-hupa.

Az IndyCar mezőnye egy pillanatra sem torpan meg, hiszen az elkövetkező három hétvégén zsinórban három oválfutam következik, most vasárnap egyből a Firestone 550-nel Texasban, mely verseny már a tavalyi évben is eszméletlen izgalmakat hozott.

képek: IndyCar

RacedayAddams

“Versenyautót vezetni olyan, mint láncfűrésszel keringőzni” – Cale Yarborough