Tony Kanaan végre felért a csúcsra -

Az Indianapolis 500 talán az egyetlen olyan verseny, melyről az emberek már azelőtt tudják, hogy nagy dolgok szemtanúi lesznek, mielőtt még egyáltalán elrajtolna a mezőny.

A világ legrégebbi futama minden évben Hollywood-i forgatókönyvírók fantáziáját meghazudtoló eseményeket tartogat, drámákkal, könnyekkel, nevetésekkel, és persze a végén egyetlen pilóta diadalával. Tisztában vagyok azzal, hogy a fenti szavak erőteljes, már-már idegesítő pátosszal kevert modorosságról tanúskodnak, de egyszerűen fizikai képtelenség az indianapolisi viadalt másként definiálni. Ez az a futam, ahol még az utolsó kör, legutolsó kanyarjában sem borítékolható adott versenyző győzelme, vezessen az illető akármekkora előnnyel, erről azt hiszen JR Hildebrand tudna a legtöbbet mesélni, hiszen ki ne emlékezne arra amikor 2011-ben az akkor mindössze 23 éves amerikai a futam legvégén, a biztos győzelem árnyékában csapta oda az autóját a falnak átadva ezzel a babérkoszorút és a tradicionális tejes üveget, a dicsőségről nem beszélve a második helyen autózó Dan Wheldonnak, aki ezzel úgy szerezte meg élete második és tragikus módon utolsó indianapolisi győzelmét, hogy egy darab kört nem vezetett a futamon. Vagy akár tavaly, amikor az általában a kelleténél jóval lelkesebb Takuma Sato hatalmas harcban előzte meg Dario Franchittit, majd ennek örömére jól össze is törte a Rahal Letterman Lanigan Racing gépét, minek következtében skót ellenfele teljes lelki nyugalommal húzhatta be harmadik Indy 500 győzelmét. Ezek azok a pillanatok, amikor az élet jobb írónak bizonyul bármely hivatásból fantáziáját klaviatúrára vető szerzőnél.

Az Indianapolis 500 idén is hozta eddigi formáját, hiszen amellett, hogy a múlt vasárnap immár 97. alkalommal megrendezésre került futam ismét nagy drámákat hozott, még százéves rekordok is megdőltek. És ezalatt nem a hőmérsékleti rekordokat értem, mert az – legalábbis az elmúlt évhez képest – meglehetősen alacsony volt.

Na de kezdjük az elején, méghozzá azzal, hogy a helyi közönség nagy örömére a tősgyökeres indianapolisi Ed Carpenter kaphatta el elsőként a zöld zászlót, mögötte a kolumbiaiak legújabb reménységével, az Indy Lightsből -egyelőre- erre az egy futamra a legmagasabb szintre emelt Carlos Munozzal, majd a hírhedt Andretti átokra egyszer és mindenkorra pontot tenni kívánó Marco Andrettivel. Az Andretti klán 3.1 -es verziója (mivel a tavalyi önmagához képest jelentős mértékben fejlődött, így Marco idén már nem a 3.0-ás sorozatszámmal fut ezen a blogon) a legelején sem lacafacázott, rögvest lenyomta ideiglenes csapattársát és feljött a második helyre. Carlos-fiú eközben szépen visszaesett a negyedik helyre, miután Andretti mellett másik csapattársa, EJ Viso is megelőzte. A jeleneteket látva ezen sorok írója örömmel konstatálta, hogy a 21 éves bogotai már a legelején ésszel versenyzett, nem esett bele a tipikus „most csak azért is megmutatom” újonc hibába, amitől a futam előtt annyira tartottam.

Az első sárga zászlóra sem kellett sokáig várni, ugyanis a negyedik körben a már fentebb említett JR Hildebrand – aki idén végrehajtott már néhány „aztabüdöskurvahétszentségit” jelzőt megkívánó mutatványt, lásd. St. Petersburgi ámokfutása – elvesztette az uralmat a 4-es számú Panther Racing autó felett és istenesen odavágta a National Guard által szponzorált gépet a falnak. A versenyzőnek szerencsére a haja szála sem görbült, az önbecsülése viszont fix, hogy komoly csorbát szenvedett, lévén Indianapolisban annál, ha valaki az utolsó körben hullik ki csak az a nagyobb szívás, ha rögtön a legelején kényszerül búcsúzni.

Két környi sárga zászlós szakaszt követően rajtolt el újra a mezőny. Az élen továbbra is Carpenter-Andretti-Viso-Munoz volt a sorrend, míg az ötödik helyre Tony Kanaan tornászta fel magát. A cyranoi szaglószervvel megáldott brazilon már ekkor látszott, hogy élete formájában versenyez, és a kilencedik körben már át is vette a vezetést. A közönség őrjöngött, még annak ellenére is, hogy a helyi hős Carpentert utasította maga mögé. Mindenki csípi Kanaan-t, ennyi.

A pályán már ekkor ment az adok-kapok, amit hűen tükrözött, hogy tulajdonképpen körről-körre változott az élen álló személye. Tonyt visszaelőzte Carpenter, majd előre vágtatott Andretti, majd megint Kanaan… Az ember csak kapkodta a fejét, hogy most akkor ki, merre, hány méter, és még csak az élmezőnyről beszélek. Az első huszonnégy körben már nyolc alkalommal változott az élen álló pilóta személye, ami önmagában rekordnak számít és ez a tendencia a későbbiekben sem akaródzott változni a helyszínen, valamint a a televízókészülékek előtt ülő nézők legnagyobb örömére. A versenyzők a pálya minden részén, kisebb-nagyobb csapatokba verődve harcoltak a pozíciókért, melynek végül mindannyiunk kedvenc Takuma Satója parancsolt megálljt, miután az ötvenhatodik körben egy látványos piruett bemutatását követően újra elhozta a sárga zászlót. A japán közönségkedvenc ezután villámgyors activitybe kezdtett a helyszínre siető pályamunkásokkal, hogy legyenek már szívesek visszatalicskázni az AJ Foyt Racing 14-es számú gépét a pályára, mert lenne még ott egy picinyke dolga. Sato végül visszatérhetett a versenybe, azonban a huszonhetedik esett vissza, úgyhogy kezdhette elölről a felkapaszkodást.

A harmincnegyedik körben újabb sárga zászlós etap következett, miután Sebastian Saavedra a falnak csapta a Dragon Racing 6-os számú autóját, mint később kiderült, a Dale Coyne Racinges Pippa Mann hatékony közreműködése révén. Az angol versenyzőnő később nyilvánosan bocsánatot kért kolumbiai kollégájától az esetért, azonban még ez sem volt elég Saavedrának ahhoz, hogy az első adandó alkalommal ne kössön Mann-be a Twitteren, majd össze-vissza nyilatkozgasson, olyanokat, mint például, hogy Pippa miatt elúsztak a bajnoki esélyei. Meg kell hagyni, optimista fiú ez a Sebastian, lévén az idei szezon első négy futamán mindössze egyszer sikerült a legjobb húszban végeznie, akkor is a tizenkilencedik helyen.

Ebből is látszik, hogy Indianapolisban ezúttal sem mézeskalácsból volt a kerítés, akadtak szép számmal olyanok is, akiknek a technika ördöge tett keresztbe. Ilyen volt például a Sarah Fisher Hartman Racing Josef Newgardene, aki egy rejtélyes meghibásodás miatt hosszú körökön keresztül kényszerült a csapata pitjében dekkolni, amivel minden reális esélye elszállt arra, hogy jó eredményt érjen el élete második Indy 500-án és valamivel felvidítsa főnökasszonyát, Sarah Fishert, akit – legalábbis közvetve – pont a napokban perelt be a csapat egykori szerelője, bizonyos Scotty Merryman. A férfi azzal vádolja korábbi munkaadóját, hogy a csapatnál szexuális zaklatásnak és vallási alapú diszkriminációnak volt kitéve, melyek fizikai és pszichikai terrorként nyilvánultak meg. Az egykori SFHR alkalmazott szerint a csapat vezető beosztású tagja, Anton Julian folyamatosan gúnyt űzött a mélyen keresztény Merrymanből, és nem rettent meg a szexuális jellegű bántalmazásoktól sem. Merrymannek sokat jelentett, hogy egy professzionális csapatnál dolgozhat, ezért sokáig tűrte a megaláztatásokat, amelyek szerinte egyértelműen a vallásossága miatt érték. 2012 júliusában végül az SFHR kirúgta a férfit, mondván a csapat más irányban szándékozik tovább dolgozni és ebbe Merryman már nem fér bele.

De térjünk vissza a kékfényből a pályára: Katherine Legge Newgardenhez hasonlóan szintén megszívta, viszont amerikai kollégájával ellentétben balszerencséjét csakis magának köszönhette. Az angol hölgy, aki alig egy héttel a futam előtt, a Pole Day napján tudta meg, hogy ő vezetheti a Schmidt Peterson Motorsports 81-es számú versenygépét Indianapolisban, az utolsó helyről rajtolhatott és szépen lassan lépegetett előre, a huszonkettedik körben már kilenc pozíciót javítva a huszonnegyedik helyen állt, amikor egy óvatlan mozdulat következtében autója koccolta a falat és ebből adódóan őrá is egy maratoni hosszúságú kiállás várt. Akárcsak Newgarden, Legge is vissza tudott térni a pályára, azonban ez innentől fogva, immár hét kör hátrányban csak annyit ért, mint szarnak egy pofon. Szegény Buddy Lazier sem szép emlékekkel távozott karrierje tizenkilencedik Indianapolis 500-áról, miután az üzemanyagpumpa meghibásodása miatt a negyvennegyedik körben feladni kényszerült a viadalt, Simona de Silvestro pedig áthajtásos büntetést kapott, miután pitkiállása során áthajtott egy sűrített levegő tömlőn . Ráadásul ezekben az esetekben volt egy közös vonás is, méghozzá, hogy az ABC nagyon professzionális közvetítésének hála vagy teljesen lemaradtunk ezekről, vagy csak körök tucatjaival később méltóztattak szót ejteni a miértekről. Innen is csókoltatom őket (hogy állna beléjük egy méretes lófa..).

A verseny féltávjánál már huszonnyolc helycserét számolhattunk az élen, melyek kilenc különböző versenyzőhöz kötődtek, de ez még mindig nem azt jelentette, hogy a hátsóbb régiókban vasárnap délutáni sétakocsikázás zajlott. Csak kár, hogy ebből semmit nem láttunk, hála a magasságos ABC nagyuraknak ott fent a toronyban. Ami pedig külön bosszantó, hogy ezért még ezek a munkájukhoz teljes mértékben impotens népek fizetést is kapnak.

A kilencvenedik kör táján meleg helyzet borzolta a kedélyeket a pitkiállások alkalmával, miután az AJ Foyt Racing újoncának, Conor Daly-nek autója nemes egyszerűséggel tüzet fogott.

A futam harmadik negyedében a mezőny szokásához híven lehiggadt, beköszöntött a vihar előtti csend.

A százötvenedik körben Marco Andretti állt az élen, őt Ryan Hunter-Reay, Helio Castroneves, Carlos Munoz és Ed Carpenter követte, minden készen állt a végjátékra. A következő áldozatra egészen a száznyolcvanadik körig kellett várni, amikor a négyszeres Champ Car bajnok, manapság Jay Penske főállású seggnyalója, Sebastien Bourdais nemes egyszerűséggel odacsapta a 7-es számú Dragon Racing gépet a pit bejáratának falához. Game over.

Nem gyászolta sokáig azonban senki a szemüveges francia idő előtti búcsúzását a futamtól, ugyanis az élen már kézzel tapintható volt a feszültség, Michael Andretti haja pedig újabb árnyalatnyit őszült és valahányszor rázoomolt a kamera, olyan gondterhelt fejett vágott, mint aki mögött ott ráncolja a homlokát a Cosa Nostra összes felfegyverzett verőlegénye. Volt is oka az idegességre, hiszen tíz körrel a vége előtt három versenyzője is ott loholt a legjobb ötben, köztük vér szerinti fiacskája, Marco is, akinek tempóját elnézve reálisnak tűnt, hogy 1969 után ismét egy Andretti ünnepelhet a Victory Lane-en.

Már csak hét kör volt hátra, mikor megtörtént az, ami nagyon érett már: egy újabb sárga zászlós etap, csak hogy ne legyen egyszerű a végjáték. A ludas Graham Rahal volt, aki az egyes kanyarban eldobta Jenna névre hallgató autóját. Ezen a ponton már nem volt olyan Indy néző Torontótól Canberráig, aki ülve tudta volna nézni a versenyt. A restartra a 196. körben került sor, és négy-öt pilótának is esélye volt arra, hogy behúzza a 97. Indianapolis 500-at. Tony Kanaan az első pillanatban lenyomta Ryan Hunter-Reay-t, aki mellett az újonc Carlos Munoz is úgy elhúzott, hogy azt oktatni kellene. Ezen a ponton elkezdtem azon mélázni, hogy baszki, mekkora lenne már, ha a kolumbiai zsebcirkáló nyerné meg a versenyt?! Olyan volt már, nem is egy, hogy újonc pilóta lett Indianapolis királya – legutóbb 2001-ben Helio Castroneves – na de olyanra még nem volt példa, hogy olyasvalaki nyeri meg a világ legnagyobb múltú futamát, akinek az az első főkategóriás versenye karrierje során. Márpedig volt rá sansz. Csak hát ugye Indianapolisban nem lehet saccolgatni és számolgatni, mert bármikor bárki beleköphet a levesbe, mint most a háromszoros Indy 500 győztes Dario Franchitti, aki az két körrel a vége előtt törte össze az autóját az egyes kanyarban. Dahahahang! Jön a pace car, és Tony Kanaan a győztes. Vagy mégsem? Láttunk már rá példát a múltban, hogy az élen álló pilótának az utolsó körben mondja be az unalmast a versenygépe.

Az Indianapolis Motor Speedway közönsége ekkor már egy rögtönzött brazil karnevált rettyintett a lelátókon miközben várták, hogy meglengessék Szimat számára a megváltó kockás zászlót. Örökkévalóságnak tűnt ez a két kör, de végül, oly sok évnyi indianapolisi szopóág után Kanaan végre elsőként haladhatott át a célvonalon, a közönség pedig felrobbant. Carlos Munoz élete első IndyCar versenyén a második helyen ért célba, csalódottságát pedig egy pillanatig sem tudta leplezni, ami teljes mértékben érthető, hiszen csak az égiek tudják mi történt volna, ha Franchitti be tudja venni normálisan azt a kanyart. Ryan Hunter-Reay végül a harmadik helyen végzett, de még így is pályafutása legjobb Indianapolis 500 eredményét érte el.

Ahogyan megszűnt az indianapolisi átok Tony Kanaan felett, úgy sújtja továbbra is az Andretti klánt. Marco Andretti, aki harmincegy kört töltött az élen (csak hárommal kevesebbet, mint a futamot megnyerő egykori csapattársa) végül csak a negyedik helyen tudta behozni autóját és még Kanaan is azt mondta, hogy ha zöld alatt tudták volna befejezni a versenyt, akkor valószínűleg nem ő locsolhatta volna magára a tejet, hanem Marco. Indianapolisban viszont nincsen „mi lett volna” és „ha”, csak győztes van, aki 2013-ban nem más, mint az IndyCar mezőnyének egyik legszimpatikusabb, legegyszerűbb és legjobban küzdő pilótája. Az az ember, aki nem ezüstkanállal a szájában született, akinek mindenért keményen meg kellett küzdenie és aki soha nem adta fel.

Nem csoda, hogy minden ellenfele őszintén örült Kanaan győzelmének, az egyöntetű vélemény az volt, hogy ha valaki megérdemelte, az ő. Persze szerencse is kellett ehhez, a brazilnak pedig nem akármi hozott szerencsét, hanem egy különleges tárgy, melynek története van. Kilenc évvel ezelőtt ugyanis Kanaan egy gyermekkórházban történt látogatása során szerencsemedált adott az egyik agydaganatban szenvedő betegnek. A kislány azóta teljesen meggyógyult, ezért visszaküldte a brazilnak a medált, mondván neki már segített, itt az idő, hogy Tony-nak is szerencsét hozzon az Indianapolis 500-on. Kanaan magánál is tartotta a cockpitben, a végeredményt pedig tudjuk.

Az újdonsült bajnoknak egy másik medál is biztosította a megfelelő karmát, méghozzá Alex Zanardi paralimpiai aranyérme, melyet Kanaan a rajt előtt az autója oldalához dörzsölt. Ó, az a fránya brazil babona!

És hogy ne maradjunk Hollywood-i forgatókönyvbe illő mellékszál nélkül, mindenképpen meg kell említeni, hogy a KV Racing Tony Kanaan által vezetett 11-es számú autója még az Indy 500 versenynapján is komoly szponzorproblémákkal nézett szembe, és még az sem volt kizárt, hogy a csapat hamarosan már csak egy autóval folytatja a szezont. A most hétvégén esedékes detroiti versenyhétvégére még sikerült összekaparniuk egy ideiglenes támogatót a mobilalkalmazásokban utazó HIPPIO.com személyében, a folyatatás azonban teljesen bizonytalan volt. Minden bizonnyal mostanáig.

Új győztest avatott tehát az Indianapolis Motor Speedway, és ezzel együtt Kanaan hároméves nyeretlenségi szériája is megszakadt, miután ezt megelőzően utoljára 2010-ben, Iowában ünnepelhetett a Victory Lane-en.

Ja, és mint a futam után elmondta, 38 év ide, 38 év oda, neki esze ágában sincs visszavonulni. Úgy gondolom, joggal mondhatom a világ összes IndyCar szurkolójának a nevében, hogy ennek őszintén örülünk.

97. INDIANAPOLIS 500 – VÉGEREDMÉNY

HELYEZÉS	VERSENYZŐ	CSAPAT	VERSENYTÁV (KÖR)	KIESÉS OKA

1	Tony Kanaan	KV Racing	200
2	Carlos Munoz	Andretti Autosport	200
3	Ryan Hunter-Reay	Andretti Autosport	200
4	Marco Andretti	Andretti Autosport	200
5	Justin Wilson	Dale Coyne Racing	200
6	Helio Castroneves	Team Penske	200
7	AJ Allmendinger	Team Penske	200
8	Simon Pagenaud	Schmidt Hamilton Motorsports	200
9	Charlie Kimball	Chip Ganassi Racing	200
10	Ed Carpenter	Ed Carpenter Racing	200
11	Oriol Servia	Panther-DRR	200
12	Ryan Briscoe	ChIp Ganassi Racing	200
13	Takuma Sato	AJ Foyt Racing	200
14	Scott Dixon	Chip Ganassi Racing	200
15	Ana Beatriz	Dale Coyne Racing	200
16	Tristan Vautier	Schmidt Peterson Motorsports	200
17	Simona de Silvestro	KV Racing	200
18	EJ Viso	Andretti Autosport	200
19	Will Power	Team Penske	200
20	James Jakes	Rahal Letterman Lanigan Racing	199
21	James Hinchcliffe	Andretti Autosport	199
22	Conor Daly	AJ Foyt Racing	198
23	Dario Franchitti	Chip Ganassi Racing	197	Baleset
24	Alex Tagliani	Barracuda Racing	196
25	Graham Rahal	Rahal Letterman Lanigan Racing	193	Baleset
26	Katherine Legge	Schmidt Peterson Motorsports	193
27	Townsend Bell	Panther Racing	192
28	Josef Newgarden	Sarah Fisher Hartman Racing	191
29	Sebastien Bourdais	Dragon Racing	178	Baleset
30	Pippa Mann	Dale Coyne Racing	46	Baleset
31	Buddy Lazier	Lazier Partners Racing	44	Műszaki hiba
32	Sebastian Saavedra	Dragon Racing	34	Baleset
33	JR Hildebrand	Panther Racing	3	Baleset