Pocono újratöltve -

Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy a legtöbb IndyCar rajongó egyik álma fog valóra válni idén július 7-én, miután a széria huszonnégy évi hiátus után visszatér a Pennsylvania államban fekvő Pocono Racewayre.

A két és fél mérföld hosszúságú, mindösszesen három kanyart tartalmazó úgynevezett háromszögletű oválon utoljára 1989. augusztus 20-án, a Pocono 500 névre hallgató futam keretében repesztettek IndyCar gépek. Emerson Fittipaldi a kvalifikáción felállította a máig érvényben lévő pályacsúcsot, míg a versenyt Danny Sullivan nyerte, Rick Mears és Michael Andretti előtt. A futamon egyébként összesen három Andretti képviseltette magát; a már említett Michael-ön kívül Mario az ötödik, John pedig a tizenhetedik helyen fejezte be a viadalt.

A futam a nézők körében komoly népszerűségnek örvendett, ugyanakkor Poconót számos kritika is érte ekkoriban mondván nem igazán felel meg a modern autóversenyzés által támasztott biztonsági követelményeknek.

Viták robbantak ki az IndyCar irányító testülete, valamint a pálya vezetősége között, amely végül odáig vezetett, hogy Pocono kikerült a széria versenynaptárából és közel negyed évszázadra a NASCAR uralmát élvezte.

A trükkös háromszög becenéven is illetett aszfaltcsík egyike volt azon kevés pályának, amelyeken hosszú éveken keresztül osztoztak a stock-car és az amerikai nyitott karosszériás versenyzés élkategóriái. Mind a NASCAR, mind az IndyCar már a Pocono Raceway 1971-es megnyitásának évében rendezett itt futamot, de csak a stock-carosok voltak megszakítás nélkül eddig minden jelen voltak a nem akármilyen vezetői képességeket kívánó pályán.

Az IndyCar mint már említettem huszonhárom szezonon keresztül elkerülte Poconót, azonban idén eljött az ideje a visszatérésnek, melynek első lépcsőfokára április 10-én került sor a széria hivatalos gumiszállítójának, a Firestone-nak tesztje alkalmából. A történelmi jelentőségű napon négy csapat négy versenyzője gördülhetett pályára a híres háromszögön: a Chip Ganassi Racinget a háromszoros Indianapoli 500 győztes, négyszeres IRL/IndyCar bajnok, az idei év eddigi két versenyén meglehetősen balszerencsés szereplése révén a pontverseny utolsó helyén tanyázó Dario Franchitti képviselte, a Team Penske színeiben a háromszoros vesztesek között az első bajnoki második helyezett Will Power léphetett a gázra, a full-francia felállással rendelkező Schmidt Peterson Motorsports Simon Pagenaud-t küldte, míg az Andretti Autosport Marco Andrettit állította csatasorba.

Míg 1971-ben Mario Andretti gördülhetett elsőként pályára Poconón, addig most az élő legenda unokájáé, Marcoé lett a megtiszteltetés, hogy huszonnégy év után elsőként kormányozhatott IndyCar autót a híres aszfaltra.

Bár hivatalos köridők nem kerültek nyilvánosságra, a helyszíni beszámolók szerint nem sokáig tököltek a srácok és már a délelőtt folyamán több, mint nyolc másodperccel javították meg a NASCAR Sprint Cup 2012-es pole pozíciós idejét (Joey Logano – 50.11 mp – 179.6 mph/289.04 kmh), mely idő egyébként Roger Penske alkalmazottjához, Will Powerhez fűződött (42.1 mp – 213.7 mph/343.92 kmh). Délutánra még tovább sikerült faragni az időket, Simon Pagenaud 216 mph-s (347.62 kmh) sebességével 41.78-as kört repesztett, míg az 1-es kanyar előtti hosszú egyenesben 230 mph-s, vagyis 370 kmh-s végsebességet is mértek.

A tempót elnézve nem csoda, hogy a pilóták odáig meg vissza voltak a pályával, Franchitti pedig egyenesen addig ment, hogy szerinte az év legjobb versenyét fogják itt rendezni dátum szerint július 7-én, miközben Pagenaud nem győzte a fejét kapkodni, mondván Pocono egy roppant gyors semmihez sem fogható létesítmény. Marco Andretti szerint pedig a pálya olyan, mint a szebb napokat is megélt Nazareth Speedway, csak éppen szteroidokkal felturbózva. Az oválokon a mai napig kiszámíthatatlan Will Power is totál bezsongott és olyan lelkesedéssel vetette bele a munkába magát, mint egy édességfüggő kisgyerek a csokoládés pultba, a nap végén pedig az ausztrál odáig ment, hogy kijelentette, meg fogja nyerni a poconói versenyt, vele együtt pedig a Triple Crown-t is. Nos, arra, hogy a világra folyton rácsodálkozó szemszerkezettel megáldott Penske pilótának sikerül ezt a bravúrt véghez vinnie én egy régi telefontantuszt sem tennék, de a hozzáállás és lelkesedés miatt mindenképpen egy nagy piros pont illeti Powert, na és persze az összes többi versenyzőt, akik tűkön ülve várják július első hétvégéjét.

Említettem a Triple Crown-t, amelyet gondolom senkinek sem kell elmagyarázni, hogy mit is takar. Azonban mivel ismétlés a tudás anyja és lehet, hogy ezek a sorok olyanokhoz is eljutnak, akik egyébként még csak most ismerkednek az IndyCarral, azok számára elmondom, hogy ez a kifejezés afféle „bajnokság a bajnokságban” formátumot takarja. Először 1971-ben hirdették meg, akkor az Indianapolis 500, a Pocono 500, valamint a California 500 alkotta, majd az Ontario Motor Speedway bezárását követően a kalifornia fordulót a Michigan 500 váltotta fel. Egészen 1989-ig rendezték meg a Triple Crown-t, azonban csak egy alkalommal avattak TC győztest, méghozzá 1978-ban, Al Unser személyében, de olyan is csak négyszer fordult elő, hogy egy versenyző a három TC futamból kettőt is meg tudott nyerni. Az IndyCar 2013-ban ismét feltámasztja a Triple Crown-t, mely ezúttal az Indianapolis 500 mellett, a Pocono 400-at (amiért sokan sokáig nyafarogtak, mondván a TC-nek CSAK 500 mérföldes viadalokat lenne szabad tartalmaznia), valamint a szezonzáró fontanai MAV TV 500-at foglalja magában. Ha megtörténik, hogy mindhárom eseményen egy és ugyanaz a pilóta látja meg a kockás zászlót, akkor a TC főszponzorának, a Fuzzy’s Ultra Premium Vodkának jóvoltából egymillió dollárral gazdagodik.

Ez azért elég motiváció, nem?

kép: foxsports.au