Elképesztő verseny Birminghamben

A szezonnyitó St. Petersburg-i viadalhoz hasonlóan az IndyCar alabamai versenyhétvégéje is Andretti Autosport győzelemmel zárult.

Azonban míg két héttel ezelőtt a kanadai James Hinchcliffe ünnepelhette élete első diadalát, addig a Barber Motorsports Parkban a pole-ból induló Ryan Hunter-Reay látta meg először a kockás zászlót. Senki ne gondolja azonban, hogy a 2012-es bajnok rajt-cél győzelme afféle kényelmes sétakocsikázás volt, ha mégis van olyan, aki erre asszociál az minden bizonnyal életében nem látott még IndyCar versenyt, hiszen arrafelé nem adják ilyen könnyen a dolgokat.

Lássuk akkor röviden, zanzásítva, hogy mi minden történt vasárnap az alabamai Birminghamben fekvő, röviden Barber nevezetű, épített, technikás aszfaltcsíkon, mert az igaz, hogy már a győztes személyét illetően lelőttem a poént, azonban az IndyCarban nem az a legégetőbb kérdés, hogy ki a búbánat nyert, hanem inkább az, hogy hogyan.

Kellemes időjárási körülmények között, mindennemű csapadék fenyegetettség nélkül vághatott neki a kilencven körös versenytávnak az AJ Allmendinger révén huszonhat fősre duzzadt mezőny. A pole-pozíciós Hunter-Reay jól elkapta a zöld zászlót és már az első métereken elkezdte növelni előnyét a mögötte haladókkal szemben, melyben nagy segítségére volt tavalyi évi nagy ellenfelének, a második helyről induló Will Powernek hibája is. A Team Penske ausztrál pilótája ugyanis a nagy igyekezet közepette kissé elhagyta a pályát, minek következtében öten is lazán elmentek mellette. A sárgára sem kellett sokáig várni, hiszen a hátsó taktusban vitézkedő Oriol Servia és Graham Rahal összeakadtak, egészen pontosan Rahal autója kissé homoerotikus töltetű közeledést mutatott be az előtte haladó Dreyer & Reinbold Racing gép hátsója irányába. Az incidens végül nem vetett véget egyikük versenyének sem, James Hinchcliffe-ének viszont – mint több, mint egy óra elteltével kiderült – annál inkább. Az Andretti Autosport 26 éves pilótája rossz helyen volt rossz időben, közvetlenül a kis liezon előterében haladt, és sehogyan sem tudta kivédeni, hogy a megtaszajtott Servia autóstul bele ne rohanjon a neonzöld gép hátuljába, ami a lendület következtében Tony Kanaan autójához is hozzáért, azonban a KV Racing brazilja sérülés nélkül folytatni tudta a versenyt. A hirtelenjében elszaporodott hátulról jövő akciók láttán nem lett volna csoda, ha maga Rocco Siffredi bukkant volna fel a pálya szélén egy elismerő hüvelykujj felmutatás mellett.

Hinchnek ezennel kaputt volt, bár ezt még ezekben a pillanatokban maga sem sejtette. Autóját szépen elvontatták a legközelebbi biztonságosnak tekinthető zónába a pályán, mondván úgyis lesz még sárga zászlós szakasz, majd az alatt visszamegy szépen a pitbe, úgyhogy a kanadai fenegyerek is arra kényszerült, hogy munkaeszközében szobrozva várja a megváltó újabb biztonsági autós felvonást. Mivel a bal hátsó kereke lényegében teljes mértékben működésképtelenné vált, így nem akarták megkockáztatni, hogy a vontatás révén további sérülések keletkezzenek az autón, ráadásul a sárga zászlós etap is eléggé hosszúra nyúlt már, amit nem szerettek volna tovább húzni a pórul járt autó vontatásával, mondván úgyis hamarosan megint jön a pace car és akkor egy füst alatt elintézik Hinch ügyét is, vagyis bevarázsolják a pitbe és végre kaphat új kereket. Nos, tévedtek, de még mekkorát.

Mindeközben a versenyigazgatóság Charlie Kimballra figyelt, aki úgy tűnt, mintha kiugrott volna a rajtnál, de kiderült, a Chip Ganassi Racing amerikai pilótája a szabályok betartásának tökéletes tudatában lépett a gázpedálra a zöld jelzést követően, ezért semmilyen szankcióra nem került sor.

A hatodik körben kapták meg a versenyzők a zöldet ismét, melyet követően Will Power ismétlés a tudás anyja alapon megint elhagyta a pályát, szinte ugyanott, ahol a rajtnál, ám ezúttal legalább nem ment el mellette a mezőny közel negyede. Az ártatlanná nyilvánított Kimball eközben úgy ment, mint akinek az élete múlik rajta és ellentmondást nem tűrően maga mögé utasította Marco Andrettit, ezzel pedig feljött a harmadik helyre. Like a boss, ahogyan a mondás tartja. A tizedik körben a legjobb öt állása Hunter-Reay, Vautier, Kimball, Andretti és Wilson volt, utóbbi azonban nem sokáig örülhetett, hiszen megérkezett rá Scott Dixon és az új-zélandi sebtében megmutatta, hogy szerinte hol van az angol helye; mögötte.

Már a futam elején körvonalazódott, hogy ez nem a Rahal Letterman Lanigan Racing napja: Graham ugyebár már a rajtnál ütközésbe keveredett, nem sokkal a tizedik kör után pedig James Jakes-nek akadtak gondjai, ami miatt a tervezettnél hamarabb ki kellett hajtania a pitbe.

A tizenkilencedik kör tájékán megkezdődtek az első kiállások, miközben Ryan Hunter-Reay az élen tovább növelte előnyét, olyannyira, hogy a huszonharmadik körben már több, mint tizenegy másodperccel vezetett az őt követő Tristan Vautier-hez képest. Csávókámnál minden bizonnyal csak a leparkolt gépében sziesztázó Hinch unatkozhatott jobban ekkoriban, aki, mint később elmondta a körülötte száguldozó autók zajától még egy jót szunyókálni sem tudott. Ellenben Vautier megkapta a nyakába a mai napon roppant mód lelkes Kimballt, előzésre azonban nem került sor, mert az idei szezon legjobb újonca (bazi nagy extrának kéne történnie ahhoz, hogy ne a bizonyos szögből nézve kissé elrajzolt Király Viktor hasonmás franciáé legyen a cím, lévén ő az egyetlen teljes szezonos elsőéves idén) kiment a pitbe, átadván ezzel az ideiglenes második helyet Charlie barátunknak, aki a következő körben Hunter-Reay-el egyetemben szintén meglátogatta szerelőcsapatát.

Power azonban úgy döntött, kint marad, így a 2013-as Honda Indy Grand Prix of Alabamán ekkor először fordult elő, hogy egy Team Penske gép vezette a versenyt, amiből már ekkor lehetett arra következtetni, hogy Roger Penske alakulatának egyeduralma (eddigi összes itteni győzelem az ő nevükhöz főződött) végleg véget ér. A hétvégén egy rekordjuk már a múlté lett, hiszen 2010-2012 között rajtelsőséget sem tudott más csapat versenyzője szerezni rajtuk kívül, szombaton azonban mintegy huszonöt századdal Hunter-Reay elhappolta a pole-t Power orra elől.

Na de vissza a pályára. Hinch még mindig az autójában ücsörgött és mint egy későbbi nyilatkozatából kiderült, azt kívánta, bárcsak a NASCAR Cup bajnok Brad Keselowskihoz hasonlóan ő is becsempészett volna egy okostelefont a cockpitbe, mert akkor legalább játszhatott volna Angry Birds-öt. Eközben a többiek számára zajlottak az eseménye a pályán. Ahogyan várható volt, Hunter-Reay közvetlenül Power mögé érkezett meg, míg a harmadik helyen a másik Team Penske gép haladt, Helio Castronevesszel a volán mögött, aki megkezdte a felzárkózást a regnáló bajnokra. Power hiába próbálta húzni-halasztani, a harminckettedik körben már végképp muszáj volt kihajtania a pitbe, ahonnan a hetedik helyre érkezett vissza, de még mindig sokkal jobban járt, mint Justin Wilson, aki korábban a csapata bénázása miatt kerek tizenhárom pozíciót veszített kiállásával.

A negyvenharmadik körben aztán olyasvalami történt, aminek hatására saját magam bizonyítottam be, hogy valóban a magyar nyelv az egyetlen, melyen öt percen keresztül lehet szóismétlés nélkül káromkodni. Dario Franchitti ugyanis már megint megszívta, mint a torkosborz. Ezúttal motorproblémák miatt volt kénytelen idejekorán búcsúzni a versenytől, a szezonnyitóhoz hasonlóan egy újabb huszonötödik helyet begyűjtve, bár most legalább nem a saját hülyesége okozta a vesztét.

Ami szerencsétlen Hinchet illeti, a kanadai még mindig bent ült a GoDaddy szponzorációja révén feltűnő színűre pingált autójában és várt a megváltó sárgára, csak hogy végre eljusson a pitbe és egy kerékcserét követően visszaállhasson a versenybe, mert mint tudjuk pár elenyésző pontocskán akár a bajnoki cím is múlhat, az idő azonban vészesen telt és semmi jel nem mutatott arra, hogy esély lenne a pace car újbóli felbukkanására.

Az ötvenedik körben Will Power állt az élen, őt csapattársa, Helio Castroneves követte, míg Hunter-Reay harmadik pozícióban haladt előre. Apropó Team Penske, még egy szó sem esett arról az emberről, akire nagy valószínűség szerint a legtöbb szem szegeződött a Barber Motorsports Parkban, nevezetesen a Roger Penske kegyeibe visszatért AJ Allmendingerről, aki a verseny ezen szakaszában a tizenkettedik helyen állt, mely eredmény egyáltalán nem volt rossznak mondható, pláne ha hozzátesszük, hogy az amerikai fiatalember utoljára 2006. október 21-én, az ausztráliai Surfers Paradise-on rendezett Champ Car futamon vezetett ezt megelőzően utoljára nyitott karosszériás autót éles körülmények között. Ha hihetünk a kiszivárgott híreknek Allmendingerrel nem csak Long Beach-en és az Indianapolis 500-on találkozhatunk még idén, hiszen Penske-ék további versenyeken is lehetőséget szeretnének adni a rossz útra tévedt, de bűnbánó tehetségnek.

Egy körrel később változás állt be az élen, miután Helio simán megelőzte csapattársát. Ha másik versenysorozatról lenne szó, megfordulna a fejemben egy, a csapat felsőbb vezetésétől érkező ukáz Power fülére, hiszen az ausztrál fiú a védekezés legcsekélyebb jelét sem mutatta kollégája előzésekor. Na, de ne legyünk rosszak, mert a futam ezen szakaszában még nem sok értelme lett volna egy TO-nak, lévén itt nem egészen úgy mennek a dolgok, hogy elengedem az „egyesszámút” az első körben és innentől fizikai képtelenség a többieknek befogni a vezérmókust. Akár az utolsó kör utolsó kanyarjában is borulhat minden, másrészt pedig figyelembe kell venni, hogy Power magához képest valami elképesztő módon dezorientált volt a futam alatt. Ugyanakkor elnézve azt, hogy hogyan viselkedett az ausztrál Helio előzésénél és mennyire elszántan védekezett, amikor néhány másodperc múlva Hunter-Reay érkezett meg a nyakára, megteremti az alapot arra, hogy joggal éljünk a gyanúperrel. Persze közre játszhatott még az eltérő stratégia, az üzemanyag, gumi spórolás, de az a véleményem, hogy Roger Penske-től soha nem fogjuk megtudni az igazat, még akkor sem, ha ő fennen hangoztatja, hogy náluk bezony’ nincs csapatutasítás.

Az ötvenkilencedik körben – miután közel nyolc teljes körön keresztül verte vissza Hunter-Reay támadásait és miközben Helio már egy laza tizenegy másodperces előnyre tett szert az élen – Power kilátogatott a pitbe, az amerikai előtt pedig szabaddá vált az út Castroneves után, legalábbis elméletileg, mert a brazil enyhén szólva sem volt még lőtávolban sem. A hatvanhetedik körben végül őket is utolérte a végzet és a pit felé kellett venniük az irányt, ahol kezdetét vette a stratégiai gumiháború. Helio a fekete keveréken gördült vissza a pályára, míg Hunter-Reay a piroson vágott neki a verseny utolsó etapjának. Időközben Hinch megpróbáltatásai is befejeződtek, a St. Petersburg-i győztes több, mint egy órányi tétlen ücsörgést követően kiszállhatott a 27-es számú Andretti autóból, egy biztos, az összes néző közül neki volt a legjobb helye, bár ez aligha vigasztalta akkor.

A pályán ezalatt Power újabb pozíciót veszített, miután a mezőny legviccesebb bukósisakját viselő Scott Dixon is elment mellette, ezzel pedig az előzőleg a futam legesélyesebb versenyzőjeként számon tartott Penske alkalmazott már dobogót érő helyen sem volt.

Tizenöt körrel a vége előtt Hunter-Reay már szinte szó szerint Castroneves nyakát szorongatta. A nagy lehetőség tudatában totálisan lement a függöny az amerikai előtt, ha rajzfilmfigura lenne tuti kocsányon lógó szemekkel, lógó nyelvvel és másodpercenként felvillanó villanykörtékkel a feje felett ábrázolták volna, olyan vehemenciával cikázhattak a fejében az ötletek a brazil mielőbbi maga mögé kényszerítése kapcsán. Végül az ötös kanyarban a gyorsabb piros gumik és a push-to-pass áldásos tevékenysége révén meg is előzte a háromszoros Indianapolis 500 győztest és innentől fogva tisztán látszott, hogy maximum egy meteoreső tudná megállítani az 1-es számú gép végletekig elszánt pilótáját.

Helio tehát visszaesett a második helyre, de annak sem örülhetett sokáig, hiszen máris érkezett mögé Dixon és a verseny legtöbb előzésének helyt adó ötös kanyarban le is tudta az átlagon felüli ritmusérzékkel megáldott ellenfelét.

A hetvenkilencedik körben tovább folytatódott Power vesszőfutása, a kegyelemdöfést a bombaformában versenyző Kimball adta meg neki, miután egy határozott kormánymozdulattal bevágott a háromszoros bajnoki második helyezett mellé és viszonylag simán maga mögé utasította. Nem akarok jóslatokba bocsátkozni, de ha a bávatag tekintetű ausztrál így folytatja, nem hogy végre bajnokságot nem fog nyerni, de még a legjobb háromban sem lesz benne a szezon végén.

A versenyt Ryan Hunter-Reay nyerte, mögötte Scott Dixon ért célba másodikként, itt megjegyzem, hogy a Chip Ganassi Racing új-zélandi pilótája az eddigi összes alabamai IndyCar futamot ebben a pozícióban fejezte be, míg a dobogó legalacsonyabb fokára Helio Castroneves állhatott fel.

Fasza kis futam volt, a pálya észbontó, az pedig külön öröm, hogy hivatalosan is bejelentették; 2016-ig biztosan a versenynaptár része marad a Barber Motorsports Park, ahová egyébként idén látogatott ki az esemény történetének legtöbb fizető nézője.

RacedayAddams

“Versenyautót vezetni olyan, mint láncfűrésszel keringőzni” – Cale Yarborough