Az edzettség szerepe az autósportban -

Általában kétféle vélemény létezik azzal kapcsolatban, hogy az autóversenyzők mennyire tekinthetők fizikális értelemben véve sportolónak. Az egyik oldal a G-erőkre és a folyamatos koncentrációra hivatkozva már-már vasemberi tulajdonságokkal ruházza fel őket, míg mások szerint egyáltalán nem tekinthetők hagyományos értelemben vett atlétáknak.

Nos, az igazság valahol a kettő között van. Egy versenyzőnek ugyanis nem kell tudnia lefutni a maratoni távot olimpiai szintidőn belül, de azért a tévé elől felállva, testmozgás gyanánt lesöpörve a pulóverére hullott chips morzsákat sem lehet senkiből hivatásos volánművész. Mielőtt még valaki lecsapná a magas labdát, azzal közlöm: a NASCAR-ban sem.

Persze csak a külső alapján ítélve, senkinek nem Tony Stewart, vagy Juan Montoya fog eszébe jutni a ‘sportember’ szóról, ugyanakkor azt vitatni, hogy ezek a pilóták nem fittek, több, mint elhamarkodott. Gondoljunk csak bele, négy-öt órát, 200mp/h körüli sebesség mellett, az akár ötven fokra felhevülő autóban, maximális összpontosítás mellett végigversenyezni igenis teljesítmény. A körülmények ellenére egy pillanatra sem lankadhat a figyelmük, mert a NASCAR pályákon nincs aszfaltozott bukótér, ahonnan játszi könnyedséggel vissza lehet térni a versenybe, ott falak vannak, nem beszélve arról, hogy nem sűrűn fordul elő, hogy valaki megengedheti magának a légüres térben való autózás luxusát. Egy apró hiba és abból akár big one (sokautós tömegbaleset) is lehet. Azt pedig már csak mellékesen említem meg, hogy van nem egy olyan versenyző a mezőnyben, aki olyannyira elvakult a száguldás tekintetében, hogy képes egy hétvége keretében olykor akár a NASCAR mindhárom szériájában megmérettetni magát, a pihenésre egy másodpercet sem szánva. Kvalifikáció után átugrás a másik autóba edzeni, majd ismét időmérő, ezután verseny, és ez így megy három napon át. Akármennyire is sikk az amerikai stock-car pilótákat cikizni, el kell ismerni, hogy ezt nem lehet megcsinálni BigMacen és kólán élve. Az pedig, hogy testalkat tekintetében nem egy ottani pilóta másként fest, mint egy IndyCar-os, vagy éppen Forma-1-es, az az autókbéli különbségekben rejlik. A NASCAR nagyon ritkán megy technikás pályákon (2012-ben a szezon harminchat versenyéből mindössze kétszer látogatott el a Sprint Cup mezőnye ilyen típusú aszfaltcsíkra), melyeken a stock-car autók viszonylag alacsony sebességgel haladnak, így az erőhatások is jóval kisebbek, mint mondjuk egy IndyCar gép esetében. Oválpályák esetében jóval komolyabb G-knek vannak kitéve a pilóták, az autó kialakítása révén viszont ezt sokkal enyhébben érzékelik. Az autósportot azonban nem csak a G-erők határozzák meg, ezért elengedhetetlen a csúcs-állóképesség és az erőnlét. A másik véglet, Danica Patrick például magasságát tekintve ki sem látszik a földből, mégis, a maga negyvenöt kilója ellenére nagy valószínűséggel a legtöbb átlagos férfit lenyomná hosszútávfutásban.

A nyitott karosszériás versenyzés más tészta, hiszen itt az állóképesség mellett célzott izomcsoportok kapnak fontos szerepet, nem hiába mondta a már fentebb említett Patrick, hogy a NASCAR mezőnyének tagjai pár kör után nem bírnák ki az IndyCar autókban rájuk ható erőket, ha nem edzenének arra előre, tudatosan. Márpedig ő, hét IC szezonnal a háta mögött tudja, miről beszél.

Az IndyCar pilóták edzéstervében kiemelt szerepet kap ezért a nyak, a vállak és a karok. A kellően felépített nyakizomzat elengedhetetlenül fontos, hiszen hatalmas G-erők hatnak a versenyzőkre, különösen hangsúlyos ez az oválpályákon, ahol nem csak a pillanat tört részéig kell elviselniük a testsúlyuk többszöröseként rájuk ható gravitációs erőt, hanem akár 10-20 másodpercen keresztül, folyamatosan is. Az IndyCar autókban ráadásul nincs szervó, ami komoly problémák elé állíthatja azokat a versenyzőket, akiknek nincs megfelelő állapotban a váll- és karizomzatuk. Az állóképességet fokozó aerob mozgásformák mellett ezek miatt az edzésprogram másik legfontosabb része a súlyokkal végzett gyakorlatok. Arra azonban külön figyelmet fordítanak, hogy lehetőleg kisebb tömegeket mozgassanak a pilóták, hiszen egy open-wheel autóban a túlságosan kidolgozott, nagy izmok ugyanolyan hendikeppként szolgálnak, mint a túlsúly. Nem hiába az ideális formula autós versenyző testalkata inkább hasonlít egy zsokéhoz, mintsem egy NFL játékoshoz. Jó példa a termetbéli hátrányra Justin Wilson esete, akinek munkáját a Forma-1-ben jelentősen megnehezítette, hogy a Jaguar csapat nem tudott olyan autót építeni, amelyben a 191 cm magas angol kényelmesen elfért volna. Apropó Forma-1, azt hihetnénk, hogy a száguldó cirkuszból érkezett versenyzőknek nem okoz különösebb problémát átülni egy IndyCar autóba, azonban ennek ellentmond, hogy az átigazolt pilóták egyöntetű véleménye szerint az amerikai open-wheel gépek nagyobb fizikai igénybevételt követelnek, köszönhetően többek között a kevesebb elektronikai segédeszköznek és az eltérő aerodinamikai sajátosságoknak. Emiatt is téves az az általános vélemény, miszerint egy IndyCar pilóta nem bírná a Forma-1-es autóban jelentkező erőhatásokat.

A 0.875 mérföld hosszú Iowa Speedwayen a versenyzőkre ható erő a futamok alatt körönként mindössze két másodperc erejéig megy 1 G alá, miközben van olyan pontja a pályának, ahol ez az érték akár az 5 G-t is meghaladhatja. Míg az IndyCarban manapság gombamód szaporodó utcai pályákon tapasztalható egyenetlenség tovább nehezíti a pilóták dolgát.

Az ausztrál Ryan Briscoe többször elmondta, hogy a szériára jellemző sokszínűséget szereti a legjobban, azonban abban is egyetért, hogy pont ez a változatosság teszi a világ talán legkeményebb versenysorozatává. „Az utcai pályák kikészítenek fizikálisan, a hepehupás aszfalt miatt egy idő után úgy érzed, leszakad a karod, míg a rövid oválokon az extrém gravitációs erőkre kell felkészülni. Vannak persze kevésbé megterhelő pályák, mint például Texas, ott viszont mentálisan fárad ki rendkívüli módon az ember.”

Az IndyCar versenyzőknek tehát jóval több edzésmunkára van szükségük NASCAR-os kollégáiknál, melyet mindegyikük igyekszik a maga módján élvezetessé tenni. Tony Kanaan évek óta állandó résztvevője az ironman viadaloknak, Marco Andretti a futásra esküszik, Katherine Legge a kerékpározás híve, Tomas Scheckter küzdősportokkal tartja formában magát, Will Powernek pedig tulajdonképpen mindegy, csak legyen köze a vízhez.

A mozgás azonban nem elegendő, hiszen a tökéletes fizikum legfontosabb eleme a megfelelő táplálkozásban rejlik, ezért a legtöbb versenyző gondosan megtervezett, személyre szabott étrend szerint étkezik, valamint odafigyelnek a folyadékbevitelre, amely kánikulában rendezett versenyek esetén – mint például a 2012-es Indianapolis 500 a maga 33-35 fokos levegő hőmérsékletével -kivételezett szerepet kap.

Az autóversenyzők sportolók, aki pedig kétségbe vonja, az próbáljon meg maximális összpontosítás mellett teljesíteni egy Coca-Cola 600-at, vagy éppen egy long beachi IndyCar futamot. De legalábbis csak átgondolni, hogy mivel is jár egy ilyen verseny, és hogy miért is érdemelnek maximális tiszteletet azok a férfiak és nők, akik hétről-hétre felveszik a sisakot és mit sem törődve a hőséggel és a G-erőkkel, félelmet nem ismerve tekergetik a kormányt a 300 km/h-s álomhatáron, vagy éppen afelett.

képek: news.com.au, tririg.com