Az edzettség szerepe az autósportban

Általában kétféle vélemény létezik azzal kapcsolatban, hogy az autóversenyzők mennyire tekinthetők fizikális értelemben véve sportolónak. Az egyik oldal a G-erőkre és a folyamatos koncentrációra hivatkozva már-már vasemberi tulajdonságokkal ruházza fel őket, míg mások szerint egyáltalán nem tekinthetők hagyományos értelemben vett atlétáknak.

Nos, az igazság valahol a kettő között van. Egy versenyzőnek ugyanis nem kell tudnia lefutni a maratoni távot olimpiai szintidőn belül, de azért a tévé elől felállva, testmozgás gyanánt lesöpörve a pulóverére hullott chips morzsákat sem lehet senkiből hivatásos volánművész. Mielőtt még valaki lecsapná a magas labdát, azzal közlöm: a NASCAR-ban sem.

Persze csak a külső alapján ítélve, senkinek nem Tony Stewart, vagy Juan Montoya fog eszébe jutni a ‘sportember’ szóról, ugyanakkor azt vitatni, hogy ezek a pilóták nem fittek, több, mint elhamarkodott. Gondoljunk csak bele, négy-öt órát, 200mp/h körüli sebesség mellett, az akár ötven fokra felhevülő autóban, maximális összpontosítás mellett végigversenyezni igenis teljesítmény. A körülmények ellenére egy pillanatra sem lankadhat a figyelmük, mert a NASCAR pályákon nincs aszfaltozott bukótér, ahonnan játszi könnyedséggel vissza lehet térni a versenybe, ott falak vannak, nem beszélve arról, hogy nem sűrűn fordul elő, hogy valaki megengedheti magának a légüres térben való autózás luxusát. Egy apró hiba és abból akár big one (sokautós tömegbaleset) is lehet. Azt pedig már csak mellékesen említem meg, hogy van nem egy olyan versenyző a mezőnyben, aki olyannyira elvakult a száguldás tekintetében, hogy képes egy hétvége keretében olykor akár a NASCAR mindhárom szériájában megmérettetni magát, a pihenésre egy másodpercet sem szánva. Kvalifikáció után átugrás a másik autóba edzeni, majd ismét időmérő, ezután verseny, és ez így megy három napon át. Akármennyire is sikk az amerikai stock-car pilótákat cikizni, el kell ismerni, hogy ezt nem lehet megcsinálni BigMacen és kólán élve. Az pedig, hogy testalkat tekintetében nem egy ottani pilóta másként fest, mint egy IndyCar-os, vagy éppen Forma-1-es, az az autókbéli különbségekben rejlik. A NASCAR nagyon ritkán megy technikás pályákon (2012-ben a szezon harminchat versenyéből mindössze kétszer látogatott el a Sprint Cup mezőnye ilyen típusú aszfaltcsíkra), melyeken a stock-car autók viszonylag alacsony sebességgel haladnak, így az erőhatások is jóval kisebbek, mint mondjuk egy IndyCar gép esetében. Oválpályák esetében jóval komolyabb G-knek vannak kitéve a pilóták, az autó kialakítása révén viszont ezt sokkal enyhébben érzékelik. Az autósportot azonban nem csak a G-erők határozzák meg, ezért elengedhetetlen a csúcs-állóképesség és az erőnlét. A másik véglet, Danica Patrick például magasságát tekintve ki sem látszik a földből, mégis, a maga negyvenöt kilója ellenére nagy valószínűséggel a legtöbb átlagos férfit lenyomná hosszútávfutásban.

2_6.jpg

A nyitott karosszériás versenyzés más tészta, hiszen itt az állóképesség mellett célzott izomcsoportok kapnak fontos szerepet, nem hiába mondta a már fentebb említett Patrick, hogy a NASCAR mezőnyének tagjai pár kör után nem bírnák ki az IndyCar autókban rájuk ható erőket, ha nem edzenének arra előre, tudatosan. Márpedig ő, hét IC szezonnal a háta mögött tudja, miről beszél.

Az IndyCar pilóták edzéstervében kiemelt szerepet kap ezért a nyak, a vállak és a karok. A kellően felépített nyakizomzat elengedhetetlenül fontos, hiszen hatalmas G-erők hatnak a versenyzőkre, különösen hangsúlyos ez az oválpályákon, ahol nem csak a pillanat tört részéig kell elviselniük a testsúlyuk többszöröseként rájuk ható gravitációs erőt, hanem akár 10-20 másodpercen keresztül, folyamatosan is. Az IndyCar autókban ráadásul nincs szervó, ami komoly problémák elé állíthatja azokat a versenyzőket, akiknek nincs megfelelő állapotban a váll- és karizomzatuk. Az állóképességet fokozó aerob mozgásformák mellett ezek miatt az edzésprogram másik legfontosabb része a súlyokkal végzett gyakorlatok. Arra azonban külön figyelmet fordítanak, hogy lehetőleg kisebb tömegeket mozgassanak a pilóták, hiszen egy open-wheel autóban a túlságosan kidolgozott, nagy izmok ugyanolyan hendikeppként szolgálnak, mint a túlsúly. Nem hiába az ideális formula autós versenyző testalkata inkább hasonlít egy zsokéhoz, mintsem egy NFL játékoshoz. Jó példa a termetbéli hátrányra Justin Wilson esete, akinek munkáját a Forma-1-ben jelentősen megnehezítette, hogy a Jaguar csapat nem tudott olyan autót építeni, amelyben a 191 cm magas angol kényelmesen elfért volna. Apropó Forma-1, azt hihetnénk, hogy a száguldó cirkuszból érkezett versenyzőknek nem okoz különösebb problémát átülni egy IndyCar autóba, azonban ennek ellentmond, hogy az átigazolt pilóták egyöntetű véleménye szerint az amerikai open-wheel gépek nagyobb fizikai igénybevételt követelnek, köszönhetően többek között a kevesebb elektronikai segédeszköznek és az eltérő aerodinamikai sajátosságoknak. Emiatt is téves az az általános vélemény, miszerint egy IndyCar pilóta nem bírná a Forma-1-es autóban jelentkező erőhatásokat.

A 0.875 mérföld hosszú Iowa Speedwayen a versenyzőkre ható erő a futamok alatt körönként mindössze két másodperc erejéig megy 1 G alá, miközben van olyan pontja a pályának, ahol ez az érték akár az 5 G-t is meghaladhatja. Míg az IndyCarban manapság gombamód szaporodó utcai pályákon tapasztalható egyenetlenség tovább nehezíti a pilóták dolgát.

Az ausztrál Ryan Briscoe többször elmondta, hogy a szériára jellemző sokszínűséget szereti a legjobban, azonban abban is egyetért, hogy pont ez a változatosság teszi a világ talán legkeményebb versenysorozatává. “Az utcai pályák kikészítenek fizikálisan, a hepehupás aszfalt miatt egy idő után úgy érzed, leszakad a karod, míg a rövid oválokon az extrém gravitációs erőkre kell felkészülni. Vannak persze kevésbé megterhelő pályák, mint például Texas, ott viszont mentálisan fárad ki rendkívüli módon az ember.”

5_8.jpg

Az IndyCar versenyzőknek tehát jóval több edzésmunkára van szükségük NASCAR-os kollégáiknál, melyet mindegyikük igyekszik a maga módján élvezetessé tenni. Tony Kanaan évek óta állandó résztvevője az ironman viadaloknak, Marco Andretti a futásra esküszik, Katherine Legge a kerékpározás híve, Tomas Scheckter küzdősportokkal tartja formában magát, Will Powernek pedig tulajdonképpen mindegy, csak legyen köze a vízhez.

A mozgás azonban nem elegendő, hiszen a tökéletes fizikum legfontosabb eleme a megfelelő táplálkozásban rejlik, ezért a legtöbb versenyző gondosan megtervezett, személyre szabott étrend szerint étkezik, valamint odafigyelnek a folyadékbevitelre, amely kánikulában rendezett versenyek esetén – mint például a 2012-es Indianapolis 500 a maga 33-35 fokos levegő hőmérsékletével -kivételezett szerepet kap.

Az autóversenyzők sportolók, aki pedig kétségbe vonja, az próbáljon meg maximális összpontosítás mellett teljesíteni egy Coca-Cola 600-at, vagy éppen egy long beachi IndyCar futamot. De legalábbis csak átgondolni, hogy mivel is jár egy ilyen verseny, és hogy miért is érdemelnek maximális tiszteletet azok a férfiak és nők, akik hétről-hétre felveszik a sisakot és mit sem törődve a hőséggel és a G-erőkkel, félelmet nem ismerve tekergetik a kormányt a 300 km/h-s álomhatáron, vagy éppen afelett.

 

 

képek: news.com.au, tririg.com

Ez a weboldal a jobb felhasználói élmény érdekében cookie-kat használ.
Elfogadom
Elutasítom
Privacy Policy