A Stewart-ügy -

Az elkövetkezendő sorokkal minden bizonnyal szembe fogok menni a nemzetközi trenddel, de muszáj vagyok hangot adni a saját, hangsúlyozottan szubjektív véleményemnek, ugyanis olyan dolgokat látok, tapasztalok a különféle IndyCarral kapcsolatban álló fórumokon és közösségi oldalakon, amelyek mellett nem mehetek el szó nélkül.

Tony Stewartról van szó, egészen pontosan az ő állítólagos Indianapolis 500-as részvételéről, mellyel kapcsolatban már napok óta nem csitulnak a kedélyek. Az IndyCar szurkolók fel vannak ajzva, mint kamaszfiú a sztriptízbárban, s fáradtságot nem kímélve pötyögik a hozzászólásaikat minden létező platformon, mintha a minél több karakterszám döntene abban, hogy valóra váljon álmuk és a háromszoros NASCAR bajnok, az 1997-es IRL idény legjobbja ott legyen a világ leghíresebb versenyén májusban. A széria pedig még adja is alájuk lovat. Korábbi posztomban írtam, hogy az Indianapolis Motor Speedway még arra is hajlandó, hogy egy órával korábbra tegye a verseny rajtját annak érdekében, hogy Stewart le ne késse miatta a még aznap, vagyis május 26-án esedékes Sprint Cup futamát, a Coca-Cola 600-at. Csak éppen ezzel önmagából csinál hülyét. Na nem Tony, hanem maga az IndyCar. Megint.

Persze PR szempontból a stratégia nem rossz, s ha egy bizonyos szögből nézzük akkor akár sikeresnek is mondhatjuk, hiszen mindenki erről beszél, aki tudja egyáltalán, hogy mi is az az IndyCar. Másrészt viszont a szériának ismét sikerült tökéletesen, gyönyörű ballisztikus ívben lábon lőnie saját magát. Mert miközben minden rajongó epekedve várja, hogy Stewart igent mondjon Roger Penske ajánlatára és nekivágjon a május hónapnak, addig az autósport rajongók egy másik rétege– nevezzük nevén őket: a NASCAR hívek – szépen-lassan betegre fogják röhögni magukat az IndyCar szánalmas vergődésén. Mert ez az én szememben megint nem több, mint egy borzasztóan elcseszett manőver a szent cél, vagyis sorozat népszerűsítésének érdekében. Persze ott Indianapolisban azt hiszik, hogy ők mekkora fasza gyerekek, kedvesebbek, rendesebbek, mint Teréz anya, hiszen még az 500 időpontját is képesek lennének tologatni a stock-car ászainak kedvéért, csak éppen ezzel az akcióval kimondatlanul is a NASCAR alá rendelik a világ legrégebbi, legnagyobb múlttal rendelkező futamát. Márpedig abban az egyben mindenkinek egyet kell értenie, hogy az a verseny nem ezt érdemli. Nincs szükség a France család pilótáira, megvannak a saját, jó képességű és a végletekig eltökélt versenyzői az IndyCarnak, s abban is megegyezhetünk, hogy az utóbbi években, a nyilvánvaló mondhatni válsághelyzet ellenére sem panaszokdhattunk az Indianapolis 500 minőségét illetően. Izgalmas harcok, meglepetések, drámák, nem várt fordulatok, ezek mind’ megvoltak. Hiányzik az, hogy némely NASCAR szupersztár, aki minden kétséget kizáróan elvárná a legjobban beállított autót, a legújabb alkatrészeket és a legjobb szakembereket, kiszorítson a harminchárom fős mezőnyből akár nagy tapasztal rendelkező, teljes szezonos, több győzelemmel, netán bajnoki címmel rendelkező IndyCar pilótát? Mert ez is benne lenne a pakliban, ahogyan az is, hogy a média a maga szokásos, végtelenül objektív módján közelítené meg a témát, aminek a vége természetesen az lenne, hogy „lám, lám, egy beugró NASCAR-os is megeszi reggelire az IndyCar legjobbjait”. Hiányzik ez nekünk?

Külön viccesnek tartom a #Smoke2Indy hashtaggel futó petíciót, melyben a szurkolók gépelik lelkesen a nevüket és e-mail címüket, mintha ezzel bármit is el tudnának érni. Maximum annyit, hogy az eddigi aláírókat mutató számlálónak hála, immár számszerűen is megmutatkozik, hányan is várják a messiást….. egy másik szériából. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy Tony Stewart személye nem teljesen idegen az IndyCartól, hiszen 1997-ben – mint fentebb is írtam – az IRL bajnoka lett, öt Indianapolis 500-on indult, ebből kétszer már véghezvitte a Coca-Cola 600-al karöltött duplázást, de ezek nem tegnap történtek. Utolsó rajtja az 500-on 2001-ben történt, azóta csakis a NASCAR-ra koncentrál, nevét is azzal azonosítják, a róla szóló cikkek elenyésző részében említik csak meg, hogy tizenöt éve az IRL legjobbja volt, jelenlegi, a stock-caros időkben felépült rajongógárdája pedig konkrétan leszarja. Az IRL úgyis csak egy autóverseny-paródia volt a legtöbb ember szemében, egy vicc, amin a mai napig sikk röhögni NASCAR körökben.

A jelenlegi IndyCar viszont szeretne népszerűséget, megbecsülést, presztizst magának, azonban az ilyen megmozdulásokkal nem ezt fogja elérni. Görcsösen kapaszkodnak az utolsó szalmaszálba is, s a nagy igyekezetben nem veszik észre, hogy milyen rossz irányba is mennek. Roger Penske ötlete önmagában nem rossz, csak éppen a széria kommunikálja le ezt is borzasztó pocsék módon. Fantasztikus, tehetséges pilótái vannak a sorozatnak, akik kénytelenek végignézni, hogy ők tulajdonképpen már megint a háttérbe vannak szorítva, hiszen mind’ a széria, mind’ a rajongók egy új sztárt éltetnek, akivel csak annyi a gond, hogy az utóbbi évtizedben köze nem volt az IndyCarhoz. Nem a NASCAR versenyzők indulásával van a problémám, mielőtt bárki félreértene, hanem a kialakult hajcihővel. Azzal, hogy tulajdonképpen rimánkodnak ezeknek a pilótáknak a részvételért.

Olybá’ tűnik, mintha Indianapolis burkoltan kihirdetné a frankót: „Égető szükségünk van a NASCAR sztárjaira, hiszen a mieink kevesek ehhez.” Hurrá.

Brian France pedig élvezi az ingyenreklámot így, a holtszezon elején, mikor pedig netán pár versenyzője elkezdene ficánkolni, bedobja ismét az aduászt, s megfenyegeti őket, hogy bevonja nem csak a pilóták biztosítását, de az egész csapatét is, mint tette azt a 2011-es 5 millió dolláros GoDaddy Challenge idején. Egyszerű, mint a nap.