Terjesztem az igét

Az történt, hogy közmunkára fogtam magam, és egy újabb báránykát tereltem a karámba, vagyis egy új rajongóval gyarapítottam a magyar IndyCar rajongók sajnos egyelőre elég csekély számú táborát. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy az illető az átlag Forma-1 rajongókkal ellentétben meglehetősen fogékonyan, kellő nyitottsággal közelítette meg a témát, így sikerült megúsznom a „nem tudnak jobbra kanyarodni”, „öngyilkosjelöltek gyülekezete”, valamint „az efegyhez képest ezek sehol sincsenek” kezdetű, magasröptű gondolatfolyamokat, bár így sem volt olyan könnyű dolgom.

Az IndyCar felé a végsőkig elkötelezett, már-már karitatív jellegű tevékenységem alanyát nem szeretném valódi nevén nevezni, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem kérdeztem meg, szeretne-e egy poszt erejéig blogom főszereplőjévé válni. Tehát innentől fogva őkelmére Jenőként fogok hivatkozni, mert hát ugye a személyiségi jogok, vagy mi.

Mielőtt még belevágnék, mindenképpen le kell írnom néhány alapinformációt Jenőről, mivel azok elengedhetetlenek a sztori tökéletes szemléltetéséhez, meg úgy különben is, a vizuális érzékeltetéshez.

Mindenki képzeljen tehát maga elé egy uszkve egykilencven magas, vézna, kockás inges, tipikus fizika-kémia szakos hallgatót, akinek még a farzsebéből is a periódusos rendszer kandikál ki, lövése sincs ki az a Demi Lovato, főbenjáró bűnnek tartja, ha valaki nem mos kezet minden étkezés előtt – és után is, az ősrobbanás elméletre pedig nemes egyszerűséggel csak a „baromság” frázissal reagál. Dehát, ő is emberből van – még akkor is, ha közeli és távoli ismeretségi körének egyes tagjai kételkednek ebben – , s mint olyannak, vannak gyengeségei, ami esetében nem más, mint a négykeréken száguldozó dollármilliók fesztiválja, vagyis a Forma-1. Versenyhétvégéken a kockás inget – ami úgy hozzánőtt, hogy George Lucas is elismerően pukedlizne előtte – felváltja a piros póló, rajta az ágaskodó lóval, felkerül az ezzel megegyező színű és mintázatú baseball sapka, a dicső múlt emlékére pedig az asztal közepén, a díszhelyen elfoglalja helyét a világ legidétlenebb, leggiccsesebb, de Jenő által hatalmas becsben tartott – mindenki más által viszont képzeletben ezerszer lefejezett, összeaprított, felgyújtott stb. – bólogató, Michael Schumachert ábrázoló játékbaba, amit nagy valószínűséggel még a készítője sem gondolt komolyan, mert ilyen idétlenséget esküszöm a büdös életben nem láttam még, kizárt, hogy valaki értékes munkaórákat áldozott rá, maximum poénból. A tulajdonosa mindenesetre afféle totemként tartja magánál, hiába mondjuk neki, hogy ez az izé mindent hoz, csak szerencsét nem régi bálványának.

rsz_285.jpg

Tehát, mint a fentiekből kiderült, Jenő ős-Schumacheres, ős-Ferraris megszállott, emiatt pedig az elmúlt három évben szinte filozófiai válságba keveredett önmagával, hiszen imádatának tárgya a technikai malőröknek és saját hibáinak hála a középmezőny sűrűjében vergődte végig visszatérésének éveit, miközben az a csúfság is megesett, hogy a még némely heteroszexuális férfi fantáziáját is beindító szöszke csapattársa is leverte mindhárom Mercedesnél eltöltött évében (ez a történet persze korántsem ennyire fekete és fehér, de ez nem F1 blog, úgyhogy a véleményem erről inkább megtartom magamnak). Ha még ez nem lett volna elég, szintén három évvel ezelőtt egy olyan versenyző szerződött a Ferrarihoz, akinél jobban kevés pilótát utál (konkrétan senkit), s mely tény meglehetősen érzékenyen érintette igaz tifosiként, olasz színekben dobogó kis szivecskéjét. Vehemensen szurkolt mindvégig a csapatnak, de nem bírta nézni, amint a Santander bank által „befizetett” (ezt ő, miszter sokadik Jenő mondta, ne rám vesse senki a követ!) spanyol hülyegyerek örömködik a dobogón, miközben imádott Schumachere neve mellett a DNF, vagy a tizenvalahanyadik hely szerepel. Nehéz éveken van tehát túl őkelme, az egyetlen örömöt számára a régi, különösképpen a 2002 és 2004-es szezonok visszanézése okozta, azok az évek, amelyek alatt még a legelvetemültebb schumanoidok is álomba szenderültek vasárnap délutánonként. Nos, Jenő ezt sírja vissza minduntalan, ennek okán javasoltuk is neki páran, hogy legyen olyan drága és az örökös sopánkodás helyett szurkoljon a jelenlegi világverő németnek, akinek bár nincs Jay Leno-t megszégyenítő álla, de ezen kívül számos párhuzam található a két versenyző között. Mindhiába, Jenő elvi okokból nem iszik energiaitalt, mert azt potenciális méregnek tartja, ami rekordidő alatt képes taccsra vágni az ember szervezetét, ezért mélységesen elítéli a – idézem – „lassú, de biztos öngyilkosság” eme legális eszközét, másrészt pedig hidegrázást kap a rekorddöntögető új kiskirály puszta látványától is. Én pedig már az évek alatt megtanultam, hogy nem éri meg vitatkozni, különösen egy olyan Forma-1-es évad után, amelynek Jenőre nézve katasztrofális vége lett. Ugyanakkor csak akadt egy közös pontunk ebben a témában: le voltunk nyűgözve a szezonzáró brazil nagydíjtól – én kis túlzással, ő viszont nano-molekuláris szinten. Mondogatta is, hogy kínzás így befejezni a szezont, sokkal jobb lett volna egy unalmas, altató verseny, ami megadja az alaphangot a holtszezonra. Na itt jöttem a képbe én, mint (láthatatlan) okleveles, önjelölt, a végletekig elszánt és elkötelezett IndyCar hittérítő, és mint ilyen, kapva-kaptam az alkalmon.

rsz_25.jpg
Egy óvatlan pillanatban, amikor Jenő az alig véget ért Forma-1-es szezont siratta, vele együtt pedig a most már végleg – elvileg, aztán hogy mi lesz gyakorlatilag az már más kérdés – visszavonuló Michael Schumachert, azt találtam mondani, hogy a szezonzáró verseny nem is volt annyira nagy szám, maximum F1-es mércével nézve, ugyanis „nálunk” az IndyCar-ban majdnem minden második futam ilyen. Jenő persze első körben röhögött egyet, mondván biztosan egy brazil nagydíjat láttunk-e, mert amit ő nézett, az egyszerűen überelhetetlen. Erre mondják, hogy magas labda, amit vétek nem lecsapni. Cél tehát megnézetni a Ferrari megszállott, Schumacher imádó, Alonso utáló, a Red Bullra antikrisztusként tekintő geekkel élete első IndyCar versenyét.

Persze tiltakozott, mondván nem igazán érdeklik őt más szériák, csak a világbajnokság, különben is rossz dolgokat hallott a sorozatról, ésatöbbi. Csak azzal nem számolt, hogy nemes cél esetén roppant mód levakarhatatlan tudok lenni, aki egy szektás hittérítő meggyőzőerejével tud érvelni és rimánkodni. Be is adta a derekát, úgyhogy részemről indulhatott a rock’n’roll.

Első körben gondosan mérlegeltem, hogy melyik idei futamot tárjam elé full HD-ben (mert nem az az igazi HD ám, amiben az M1 nyomatta a csúnya beszédért dádát kapó robotpilóták megmozdulásait); Indianapolis 500? Az túl snassz. Fontana? Háttértudás hiányában sok minden nem jönne le neki. Baltimore? Nekem az egyik kedvencem, de nem az a típusú futam, amit elsőként nézetnék meg egy IndyCar-szűzzel. Végül jött a szikra és tadám, a győztes: Iowa!

A sorsdöntő pillanat előtt azért néhány dolgot letisztáztam, többek között, hogy a HVM nem azért szar, mert női versenyzőjük van, a Lotus pedig az F1-es csapattal ellentétben itt a mezőny leglúzerebb, legszánalmasabb és leginkább seggfej motorszállítóját takarja. Kiselőadásom alatt természetesen rögvest kiguglizta okostelefonján Simona de Silvestrot, majd némi hümmögést követően kijelentette, hogy bájos arca van, de testalkatát nézve nem szeretné, ha dühösen közeledne felé egy aluljáróban az éjszaka közepén. Nem akartam mondani, hogy téged apám még Danica Patrick is kiütne a maga negyven kilójával.

rsz_2.jpg

Az elméleti oktatást követően jöhetett tehát a gyakorlat, vagyis az Iowa Corn Indy 250. Felsorakoztak a DW12-esek, mikor Jenő megjegyezte, hogy ezek az autók SZÉPEK. Igen, ezt mondta, ami külön örömmel töltött el, hogy számos Forma-1-en szocializálódott kollégájával ellentétben nem kötött bele rögtön az első képkockákba, másrészt pedig baromi ritkán hallok olyat, hogy valaki szerint ezek a gépek szépek. Nem csoda hát, hogy kezdtem úgy érezni, hamarosan egy újabb glóriát kaphatok a fejem fölé.

Még ki sem gyönyörködte magát teljesen, mikor jött a verseny első sokkja, vagyis Dario Franchitti Ganassijának, pontosabban annak motorjának látványos megsemmisülése, még a zöld zászló előtt. Mondtam is, csak hogy könnyebben átérezze a helyzet súlyosságát, hogy a helyi Schumachernek (present days: helyi Vettelnek) ezennel game over. Megtérítendő delikvensemnek egyre tágabbra nyíltak a pupillái és eleinte néma csöndben szemlélte a pályán száguldozó versenyautókat, majd egy-egy látványosabb előzésnek hirtelenjében hangot is kezdett adni, ami akkor csúcsosodott ki, amikor megtörtént a futam első balesete, nevezetesen Will Power és EJ Viso között. Csávókám fejét fogva pattant fel, én pedig elégedetten hátradőlve konstatáltam, hogy azt hiszem, innentől nyert ügyem van. Nem gondoltam, hogy a kezdeti – a meggyőzés fázisában tapasztalt -nehézségeket követően ennyire egyszerűen fog menni, hiszen – bár Jenő nem degradálta le előzőleg sem a szériát, pusztán annyit mondott, nem hiszi, hogy lehet olyan jó, mint az F1 (khm) – láttam rajta, hogy nem ad sok esélyt az amerikai open-wheel versenyzésnek. Különösképpen az oválpályának, melyről azt ugyan nem mondta, amit oly sokan, nevezetesen, hogy egy hülye is képes körbe-körbe karikázni és csak nyomni a gázt, de valahogy nem láttam rajta azt a fajta lelkesedést, amit akár egy Tilke katasztrófa kapcsán is észreveszek minduntalan.

És tudjátok mi volt a legszebb? Hogy kérdezett. Szabályt, versenyzőket, érdekességeket. Mert nem úgy ült le a képernyő elé, hogy „hátezmegmiafosoválkülönbenishülyeamcsik”, nem mondom, hogy nem voltak előítéletei, ennek ellenére egy szóval sem vitatta a pilóták képességeit, mint megannyi európai F1 rajongó, akik szerint még Charles Pic is leverné Franchittit pusztán azért, mert ő a „királykategóriában” szerepel. Meg is alkottam rögtön egy új szakkifejezést: liberális F1 rajongó. Jól hangzik, nem? Ezentúl azokra fogom használni, akik képesek nyitott szemmel nézni más szériákra is, és elfogadni azt, hogy nem csak az FIA égisze alatt vannak komoly bajnokságok jó versenyzőkkel, amelyek ráadásul nagyságrendekkel több izgalmat generálnak, mint amit egy átlagos Forma-1-es futamon láthatunk.

Jenő tehát megnézte élete első IndyCar futamát és túlélte, sőt, mint már fentebb ecseteltem tetszett is neki. Sopánkodott és hitetlenkedett James Jakes pechszériáján, valamint kapott büntetésein, és még jóslatokba is bocsátkozott, mikor kijelentette, hogy Josef Newgarden – aki tisztességesen felpasszírozta Ryan Briscoe-t a falra – ennek ellenére még sokra viszi, figyeljem csak meg. Hogy ezt a látottak alapján miből szűrte le, arról halvány fogalmam sincs, lehet valamiféle modern Nostradamusnak képzeli magát, mindenesetre kívánom, hogy igaza legyen.

Jenő megmaradt Forma-1 szurkolónak, azonban már az IndyCart is felvette a palettára, s eldöntötte, hogy a holtszezonban a összes idei versenyt megnézi. Én pedig hálából elküldtem neki a „Back Home Again in Indiana”-t csengőhangnak. Csak hogy teljes legyen a fíling, ahogyan a sznobok mondanák.

Mi ez, ha nem sikerélmény?

hirdetés

Ez a weboldal a jobb felhasználói élmény érdekében cookie-kat használ.
Elfogadom
Elutasítom
Privacy Policy