Parti móka – avagy a Gold Coast 600
Szóval megnéztem. Mármint a versenyeket. És azt kell, hogy mondjam odalent a déli féltekén nagyon jó munkát végeztek.
Korábbi posztomban már írtam, hogy abszolút kezdőként, az egész V8-asdihoz lényegében semmit nem konyító nézőként foglaltam helyet a televízió előtt, s vártam a csodát, ami HD-ben jött, mert hát nem vagyok én még akkora rajongó, hogy felkeljek hajnalban az élő adás kedvéért.
Emiatt persze ismét lefutottam a szokásos köröket, vagyis kerültem minden olyan internetes oldalt, ahol esély volt arra, hogy belefutok a végeredménybe, de még így sem tudtam elkerülni, hogy ne találjam szembe magam ilyen-olyan spoilerekkel. Sajnálatos módon minden elővigyázatosság ellenére megtudtam, hogy ki nyerte az adott versenyt, vagy éppen, hogy James Hinchcliffe jelentős anyagi kárral járó balesetet hozott össze rögtön az első futam rajtjánál. Dehát újszülött gyereknek minden vicc új alapon, szombat és vasánap este is töretlen lelkesedéssel ültem le a tévé elé, hiszen volt még itt ezer dolog, amire rá lehetett csodálkozni, különösen, ha valaki olyan szinten „tájékozott” V8-téren, mint szerény személyem.
Kényelmes fotel, egészségtelen nasik bal oldalt, távirányító jobb kézben, na akkor let’s go! Amit első körben leszűrök, hogy milyen eszeveszetten szép helyen van azért ez a verseny! Rendeztek itt IndyCar futamokat is, azok közvetítésében valahogy mégsem jött le nekem ennyire az Aranypart lélegzetelállító kinézete, de lehet, hogy akkor csak én nem figyeltem. Vagy csak a V8-ra éleződtek ki az idegeim annyira, hogy minden apró – bár ez a part nem mondható aprónak – dolgot észrevesznek. Nem tudom. Tök mindegy úgy is, nekem bejön, ennyi.
A közvetítés már az első pillanattól fogva csakis piros pontokat ért nálam, annak ellenére, hogy ismét rájöttem, az ausztrál angol kiejtéshez képest számomra az amerikai déli akcentus oxfordi angol szinten van, fülelni kellett tehát rendesen, hogy meg is értsem miről értekeznek a helyi szakik. A stílus közvetlen, rendkívül nézőközpontú, olyan, amilyet az IndyCar és NASCAR versenyek alatt már megszokhattam, sőt, ha lehet egy picit még oldottabb is volt azoknál.
Na de akkor térjünk rá magukra a versenyekre, valamint a nemzetközi (vendég) versenyzőkre. Az IndyCar mezőnyéből most először vett részt az eseményen Justin Wilson, Marco Andretti, Mike Conway, Graham Rahal és James Hinchcliffe, utóbbi ráadásul bevallottan életében nem vezetett még jobb kormányos versenyautót, sőt, még a túraautók is az újdonság részét képezik számára. Erről azonnal az Európai Vakáció című klasszikus jutott eszembe, melyben az családfő az út angliai állomásán bepattant a bérelt autóba a megszokott oldalon, szétnézett, majd őszinte döbbenettel kijelentette: „Valaki ellopta a kormányt.”. Még szerencse, hogy az ideiglenesen versenypályává kinevezett útszakaszon nem kell figyelni arra, hogy nem csak a kormány és a váltó van másik helyen, de még a sávok is.
Ki kell még emelni egy másik párost is – bár ilyen-olyan oknál fogva szinte mindenkiről szólhatnék egy-két szót -, nevezetesen a 2012-es IndyCar szezonját nemes egyszerűséggel ‘rémálomként’ aposztrofáló Marco Andrettit, valamint ifjú versenypartnerét, Tim Blanchardot, ugyanis az ő esetükben fennállt az az aprócska tény, hogy egyikük sem ült még V8-as verdában Surfers Paradise-on. Ennek tükrében az a helyzet alakult ki, hogy lényegében ketten tettek ki egyet: Marco vezetett már itt az IndyCar-ban, míg Blanchard-nak van némi – ha nem is sok – V8-as tapasztalata.
Elérkeztünk tehát az első verseny első rajtjához, ami ugyebár itt állórajt, az autók volánjai mögött pedig a vendégek foglaltak helyet, míg a csapatok boxában feszülten figyeltek a „profik”, és imádkoztak, hogy nehogy ezek az innen-onnan szalajtott cincérek tönkrevágják a verdát, mielőtt még ők sorra kerülnének, mert bizony ez a verseny is a bajnokság része, nekik az itteni pontokra is szükségük van.
A mezőny megkapta a zöld zászlót, na de ez nem tartott sokáig. James Hinchcliffe lassú rajtja láncreakciót idézet elő, minek következtében Ricky Taylor, Simon Pagenaud és Tonio Liuzzi versenye is idő előtt befejeződött. Szerencsére mindenki megúszta sérülés nélkül a több autót érintő balesetet, melyben a leglátványosabb bukást szerencsétlen Taylor produkálta, akinek autója a feje tetején landolt.
A második rajt szintén nem volt zökkenőmentes, ezúttal Nicolas Minassian és Franck Montagny akadtak össze, ami újabb piros zászlós eredményezett. Harmadszorra végül sikerült valóban elindulni a mezőnynek, én pedig elkezdhettem ismerkedni a V8 Supercars versenyzésének szépségeivel. Az már az első körök után nyilvánvalóvá vált, hogy nem a két szép szeméért emlegetik egy lapon Sebastien Bourdais-t a V8-as menőkkel, ez az ember úgy vezette azt a bitangerős autót, mintha már évek óta tagja lenne a mezőnynek, nyoma sem volt a bizonytalanságnak, habozásnak, ment előre, tette a dolgát és közben szorgalmasan döntögette meg saját leggyorsabb köreit, na persze ebben igazából nem lett volna szabad lennie semmi meglepőnek, hiszen már tavalyi évben ő kapta meg Dan Wheldon Trophy-t, mely a legjobb vendégversenyzőnek jár. A díjat 2011-ben nevezték el a az akkori versenyt egy héttel megelőzően elhunyt kétszeres Indianapolis 500 győztes és IRL bajnok tehetség után, aki az eredeti tervek szerint szintén részt vett volna a egy évvel ezelőtt Gold Coast 600-on, azonban erre sajnos már nem kerülhetett sor.
A futamot tulajdonképpen gyermeki rácsodálkozással néztem, kábé úgy kell elképzelni, hogy még azt is tátott szájjal bámultam, hogy milyen szép festésűek ezek a gépek, különösképpen a Triple Eight Holden, valamint Greg Murphy és Justin Wilson csicsás Pepsi Max autója, amit úgy nézett ki, mintha odaadtak volna pár emberkének néhány színes festéket tartalmazó vödröt, hogy azok tartalmát zuhintsák csak úgy istenesen a Kelly Racing autójára. Bitang jól nézett ki, imádtam!
Nem volt valami hejj, de hajtépős, egymásnak feszülős, se Istent, se embert nem tisztelő verseny, mégsem unatkoztam rajta. Persze a pálya jellegéből adódóan sem lehetett ilyen autókkal a végteleségig feszegetni a határokat, mert egy apró hiba is azonnal megbosszulja magát.
A tavalyi évhez hasonlóan Bourdais és bajnok váltótársa, Jamie Whincup nyerték a 79 körre rövidült első versenyt, mögöttük Marc Lieb és Jonathon Webb végzett, a harmadik pozícióban pedig egy újabb IndyCar érdekeltséget üdvözölhett a nagyérdemű, mégpedig Will Power személyében, aki Mark Winterbottom partnereként vágott neki a hétvégének.
Az első futam fényében nagy izgalmak közepette vártam a második felvonást, ahol ismét a vendégek rajtolhattak. Ezúttal elsőre sikerült megoldani a feladatot mindenféle nagyobb baleset nélkül, bár gondolom előtte a versenyzői eligazításon azért közöltek velük egy-két dolgot, magyarán ők itt csak vendégek, a V8-as mezőny pedig bajnoki pontokért megy, úgyhogy jó lenne, ha tudnák hol a helyük, amikor megkapják a zöldet.
Persze azért nem úszhattuk mega safety car nélkül Peter Kox autójának lefulladása okán. A verseny maga még az előző napinál is nyugisabbnak bizonyult, ráadásul a létszám is némiképp alacsonyabb volt, hiszen többek közt a D’Alberto/Liuzzi, Ritter/Taylor és Reindler/Montagny párosok mellett a Lucas di Grassi és Michael Patrizi kettős sem tudott részt venni az eseményen, hiszen utóbbiaknak a kvalifikáción sikerült úgy összetörni a TEKNO Autosports versenygépét, hogy azt már nem lehetett futamkész állapotba kalapálni.
Külön dicséret illeti Mika Salot, akiről mindez idáig az első dolog, ami eszembe jutott, az az utolsó Forma-1-es hétvégéjén viselt kék hajkoronája. Na, kérem alássan, ez most megváltozott, mert amit ez az ember leművelt azzal a Forddal, hát nem volt semmi. Profi váltótársával, Will Davisonnal meg is nyerték a második versenyt, míg Sebastien Bourdais és Jamie Whincup előtt, a harmadik helyet pedig akárcsak az első versenyen Will Power és Mark Winterbottom kaparintotta meg.
A Dan Wheldon Trophy így idén is Sebastien Bourdais-t illette, de gratuláció jár minden vendégversenyzőnek, nem semmi így helytállni ezekben a szörnyetegekben, egy ilyen pályán.
Folytatás a V8 Supercars mezőnye számára november 2-4.-e között Abu Dhabiban, a Forma-1-es nagydíj hétvégéjén. Tehát, aki látni akarja a különbséget a Forma-1 és az igazi versenyzés között egyazon pályán, az semmiképpen se hagyja ki az ausztrálok következő bevetését!
“Versenyautót vezetni olyan, mint láncfűrésszel keringőzni” – Cale Yarborough