Back to Cali – Szép lassan elérkezünk a szezon végéhez

Kinek, mi jut eszébe Kaliforniáról? Napsütés, strandok, szőke csajok, még szőkébb pasik, Hollywood, a Szilícium-völgy, pénz, hírnév, csillogás, Arnold Schwarzenegger… Egy biztos, az álmok állama – ha nagyon költői és cizellált akarok lenni – legalábbis a világ ámuldozó felének ezt a képet sugallja az amerikai országimázs.

Persze az élet itt sem fenékig tejföl, nem mézeskalácsból van a kerítés, és az éjszaka is Armani öltönyben alvó, sunyi tekintetű szomszéd elhanyagolt felesége sem egy kiköpött Eva Longoria. Nem beszélve a peremkerületekben zajló mindennapos bandaháborúkról, melyekben résztvevő fiatalok nagy részét a kilátástalanságból fakadó elkeseredettség készteti arra, hogy fegyvert ragadjanak és egymás ellen forduljanak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az amerikai álom nem létezik, de, minden bizonnyal egy kiváltságos réteg és néhány szerencsés flótás számára nagyon is a realitás, ezen a hétvégén pedig még egy ember fog csatlakozni azok névsorához, akik míg élnek nem fogják elfelejteni ezt az államot.

Az IndyCar az idei szezonban immár harmadszor látogat Kaliforniába, Long Beach és Sonoma után ezúttal Fontana az úti cél, ahol megrendezésre kerül a MAVTV500, a 2012-es szezon utolsó versenye, melyen eldől ki lesz az, aki számszerint tizenöt csatát követően megnyeri a háborút is. Erre két versenyzőnek van igazán reális esélye, az Andretti Autosporttól Ryan Hunter-Reaynek és a Team Penske csapattól Will Powernek. Az összetett pontversenyt az ausztrál vezeti, akinek ez a pozíció eddig nem sok szerencsét hozott, hiszen mind’ 2010-ben, mind’ 2011-ben bajnoki éllovasként érkezett a fináléra…… és el is bukta a címet végül. Hiába három a magyar igazság, ez nem jelenti azt, hogy Power idén is lógó orral fog távozni a versenyt követően, bár kétségkívül nagyobb magabiztossággal várhatná a szombatot, ha egy utcai/épített pályán kellene köröznie. Power eddigi karrierje során tizenhat győzelmet szerzett az IndyCarban, ebből mindössze egyet oválpályán (azt is a 2011-es ikerverseny szisztémában megrendezett, 114 körös texasi második futamon), míg kihívója, Ryan Hunter-Reay hét elsőségnél tart, melyből négyet zsebelt be oválon. Mindkét versenyző most először fog versenykörülmények között vezetni az Auto Club Speedwayen, és még soha nem tudtak nyerni ilyen típusú pályán. Fel kell kötniük a gatyát.

Lássuk egy picit közelebbről magát a pályát, mely – mint már fentebb említettem – az Auto Club Speedway névre hallgat és négy aszfaltcsíkból tevődik össze. Külső része a híres, 2 méröld hosszúságú, D-alakú, 14 fokos dőlésszögű, négy kanyart tartalmazó ovál; ezen fognak kerék-kerék ellen harcolni a mi embereink is a hétvégén. Belső részén két technikás pálya található, egyiken általában sportautó-futamokat, a másikon motorversenyeket rendeznek, valamint egy különálló tesztpálya is. Érdekesség, hogy az első versenyző, aki tesztelt az aszfaltcsíkon, nem más volt, mint a Marlboro Team Penske színeiben induló Paul Tracy.

Az első itteni CART futamra rögtön a megnyitás évében, 1997-ben került sor, a 2002-es évben pedig már a rivális IRL is tiszteletét tette Fontanán. A következő évben a CART, helyesebben most már Champ Car a kaliforniai hegyekben tomboló erdőtüzek miatt törölni kényszerült a versenyét, s mint utólag kiderült, nem is tértek többet vissza az ACS-re. Az IRL még maradt, egészen 2005-ig, ezután azonban a pálya a NASCAR privilégiuma lett.

A legtöbb autósport-rajongóban azonban egy szívszorító emlék is társul az Auto Club Speedwayhez. 1999. október 31-én, az azévi CART bajnokság szezonzáró futamán életét vesztette az abszolút közönségkedvencnek számító, hatalmas ígéretként számon tartott  Greg Moore. A mindössze 24 éves kanadai pilóta a verseny kilencedik körében veszítette el uralmát autója felett, lesodródott a pályáról és a kerítésnek csapódott, életét már nem tudták megmenteni. A sors iróniája, hogy a futam előtt az is kétséges volt, hogy Moore rajthoz tud-e állni, ugyanis nem sokkal a tragédia előtt kisebb balesetet szenvedett motorjával a paddockban és megsérült a jobb keze. Az orvosok végül engedélyezték az indulását – utólag mondva, bár ne tették volna -, azonban a kvalifikációt kihagyta, így csak a mezőny végéről vághatott neki a számára végzetes versenynek. Halála óriási sokkhatásként érte a rajongókat, akik a mai napig nem feledkeztek meg a nagy jövő előtt álló Greg Moore-ról, s minden évben –születésnapján és halálának évfordulóján is – megemlékeznek róla.

Sajnos nem csak ez az egy fatális baleset szerepel az ACS történetének fekete oldalain. 2010 október 15-én egy – szintén 24 éves – Ashley Phalen nevű hölgy szenvedett halálos balesetet, miközben egy 600 lóerős IndyCar replika autót vezetett a Mario Andretti Driving Experience program keretében. A tragédiát követően ismét felerősödtek azok a hangok, melyek élesen bírálták a komoly pénzekért cserébe az utca emberét – Phalen sem volt hivatásos autóversenyző – bivalyerős versenygépekbe ültető élményautózások létjogosultságát.

De most evezzünk vissza kicsit vidámabb vizekre, hiszen nagy hétvége elé nézünk. A 2005-ös versenyt Dario Franchitti nyerte, 168.567 (271.28 km/h) mérföldes átlagsebességgel, ez azonban korántsem a legkomolyabb sebesség, amit ezen a pályán nyílt karosszériás autóval elértek. A rekord, melyet Gil de Ferran állított fel még a 2000-es CART futam kvalifikációján, 241.426 mp/h  (388.537 km/h), míg a versenyben futott legnagyobb átlagsebesség 207.151 mp/h (333.377 km/h), melyet 2003-ban hozott össze az IRL mezőnye.  A múlt héten rendezett első fontanai teszten, melyen nyolc versenyző, köztük a két bajnokaspiráns vett részt, Dario Franchitti 216.7 mp/h-s sebességet ért el, ami barátok között szólva is 348,74 km/h, de még az oválpályákkal idén ismerkedő Katherine Legge is hozta a 214-216 mp/h (344.4- 347.6 km/h) közötti köröket. Sebességben tehát elviekben nem lesz hiba, egy azonban biztos, egy nagyon izgalmas 500 mérföldnek nézünk elébe, mert bár ehhez a versenytávhoz egy meglehetősen nagy pofon kellett (Kína úgy döntött, inkább sört vedel, mintsem IndyCar futamot rendezzen, az illetékesek nem hoztak be a naptárba helyette pótversenyt, s ezért, afféle kompenzációként, a tervezett 400 mérföldes távot megdobták még plusz százzal), joggal remélhetjük, hogy egy orbitálisan frenetikus, fordulatokkal, drámákkal teli 250 kört izgulhatunk végig, ráadásul villanyfényben.