A vasúti sínek miatt mégis visszaépítik a sokat kritizált sikánt


Alig több, mint fél órát követően megszakították a Grand Prix of Baltimore első edzését, miután több versenyző, köztük Simon Pagenaud, James Hinchcliffe és Justin Wilson autója mind a négy kerekével, szemmértékkel mérve több, mint tíz centiméterrel felemelkedett a pályáról.

Az incidenseket, valamint a versenyzőktől és a csapatoktól érkező információkat követően a versenybíróság veszélyesnek ítélte meg a folytatást, így inkább leintették a gyakorlást, s úgy határoztak, az este/éjszaka folyamán visszaépítik a tavalyi évből már jól ismert lassító sikánt az érintett szakasz elé.

A probléma fő oka a rajt/célegyenest átszelő vasúti sinekkel van, melyeket bár egy speciális megoldással (befedik, majd le is aszfaltozzák) „eltüntetnek”, amíg az utca versenypályaként funcionál, azonban mint látjuk sok esetben ez sem elegendő. Az IndyCar mezőnye tavaly látogatott el először Baltimore utcáira, akkor a kérdéses szakasz előtt a 6-os és a 7-es kanyarnál alakították ki az ideiglenes sikánt, hogy lassítsák az autókat, azonban az idei évben ez elmaradt, többek között azért is, mert 2011-ben pont a versenyzők lobbiztak azért, hogy szüntessék azt meg, mert nagyon szűknek érezték az autók számára, bár elismerték, hogy baromira hepehupás arrafelé a pálya, mindennek tetejébe pedig még a nézők is utálták. Nos, a helyzet jelenleg úgy áll, hogy finoman szólva sem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy Baltimore ezen utcája biztonságos versenyzésre alkalmas, már ami az IndyCar gépeit illeti, különösen figyelemreméltó Simon Pagenaud véleménye,  aki egyike volt a légibemutatót tartók díszes társaságának: „Ekkora ütést még nem kaptam versenyautóban ülve.” – mondta, utalván a földetérésre.



Gondolom sokakban felidéződött az ominózus -ha jól emlékszem 2005-ös-  San Joséi Champ Car futam, mely alatt a versenyautók csak úgy pattogtak valahányszor átszáguldottak egy-egy sínpáron, ami nem kevés technikai probléma melegágyának bizonyult. Komikus jeleneteknek lehettünk akkor szemtanúi, komolyabban belegondolva azonban már korántsem megmosolyogtató. Én pártolom a kihívásokkal teli pályákat, azokat, ahol meg kell küzdeni minden körben a fennmaradásért, s ünnepélyesen, máglyán égetném el Hermann Tilke összes tervének még a legutolsó másolatát is, de mindennek van határa.

Egyáltalán hogyan lehetséges, hogy egy önmagát komoly, nagy távlati tervekkel rendelkező széria ilyen pályákon képviselteti magát? Elhiszem, hogy rohadt nehéz új versenyhelyszíneket felhajtani, hiszen pont emiatt vannak problémák a jövő évi versenynaptárral is, de ez a helyzet viszont eszméletlenül kínos. Idén már szívott egyet a széria, miután a fél világ a detroiti, szinte magától széteső, ideiglenes „versenypályán” kínlódott, miután az aszfalt nagy darabokban jött fel az útról, veszélyeztetvén a pilóták testi épségét – James Hinchcliffe például konkrétan a gumifalban végezte, s csak az őrangyalának köszönhette, hogy nem esett semmi baja, mert elég randán lezúzta az autóját. Végül közel két órás piros zászlós periódust voltak kénytelen beiktatni, hogy valamiképpen helyrekapják és versenyzésre alkalmassá tegyék a széthulló aszfaltot. Felemelő volt nézni, körülbelül annyira, mint a 2002-es Forma 1-es japán nagydíjat, melynek időmérő edzésén 75 percen keresztül kellett áhitattal bámulni, amint a helyi szakmunkás brigád csigalassú munkatársai megjavították a pálya menti korlátot, melyet Allan McNish hihetetlen érzékkel trafált telibe.

Ennek így, ebben a formában konkrétan nincs semmi értelme. Tovább megyek, ennek az egész utcai pályákra fő hangsúly tevésnek nincs semmi értelme. Nem mondom, legyenek, mert ilyen is kell, de könyörgöm a multiverzális autósport legnagyobb védőszentjére, legalább mérjék fel igazán komolyan, hogy alkalmas-e ezeknek az autóknak a biztonságos fogadására! Nem beszélve, hogy a detroitihoz hasonló fiaskókkal mekkora cikibe hozzák a komplett szériát a világ szeme előtt.

 





Ez a weboldal a jobb felhasználói élmény érdekében cookie-kat használ.
Elfogadom
Elutasítom
Privacy Policy