Utólag mondva nem bánom, hogy az Edmonton Indyt nem tudtam megnézni vasárnap élőben, csak egy nappal később felvételről. Két Forma-1 egy napra bőven sok lett volna. És ezt nem sértésnek, vagy legalábbis fanyalgásnak szánom, de számomra – és itt kihangsúlyozom, hogy ez kimondottan az én egyéni, szuverén véleményem – ez volt eddig a leggyengébb az idei road/street futamok (Detroit-ot nem számolva) közül.
És most nem az a problémám, hogy egy darab sárga zászlós szakasz, annyi nem volt, mert nem a balesetektől/elhullajtott alkatrészektől/kifolyt olajtól stb. lesz izgalmas egy verseny, hanem valahogy úgy en bloc az egésszel, az összképpel, mert hiába voltak szép előzések, de az én szememben azt is úgy tönkrevágta a push-to-pass, ahogyan a DRS teszi azt Bernie vándorcirkuszának fellépésein. Mondjuk ott legalább szükség volt rá, minimum azért, hogy ne az motoszkáljon a nézők nagyobbik részének fejében, vajh’ miért nem szponzorálja a MÁV, vagy inkább a Transzszibériai expressz a világbajnoki sorozatot. Az IndyCarban azonban baromira de semmi szükség nem volt előzést segítő eszközre, már a Champ Carban sem szerettem hasonló okoknál fogva. Na de ezt most hagyjuk, eleget lovagoltam már eddig is ezen a témán, inkább akkor lássuk magát a versenyt.
Napsütéses szép időben rajtolt a mezőny, az élről Dario Franchitti indult, míg a valós pole-pozíciós Ryan Hunter-Reay a tizenegyedik helyről igyekezett előre törni, s szinte rögtön a rajt után már sikerült is egy helyet javítania az ezt megelőző három futamot zsinórban megnyerő amerikainak. A Team Penske egyik ausztrálja a kettőből, a második helyről induló Ryan Briscoe nem hiszem, hogy a 2012-es edmontonit fogja felidézni, ha egyszer majd megkérdezik tőle, hogy melyik rajtjára a legbüszkébb karrierje során, ugyanis Sato és Tagliani is elment mellette, utóbbi ráadásul hamarosan Franchittit is letudva az élre állt. JR Hildebrandnak már a második körben ki kellett látogatnia a pitbe, ugyanis a nagy helyezkedés közepette összeért Charlie Kimball Ganassijával, mely incidenst a Panther orra bánta.
A tervezett kiállások előtt a top 5-öt Tagliani, Dario, Sato, Castroneves és Briscoe alkotta. A huszonhatodik körben kezdődtek meg a kivándorlások a pit irányába, s az ilyenkor szokásos pozíciószerzések/vesztések lázában égve egy paraszthajszál választotta el a versenyt a sárga zászlótól, miután Will Power akkora elánnal és elszántsággal érkezett vissza a pályára, hogy cseppet sem hatódott meg az éppen arra száguldó Ryan Hunter-Reay autójától és egy határozott, ámbár cseppet sem veszélytelen kormánymozdulattal bevágott az amerikai elé. Ezért persze RHR nehezményezte, és azonnali vendettát követelt. A törvény és rend helyi ura, Beaux Barfield azonban úgy ítélte meg nem jár a manőverért bünti, úgyhogy a bajnoki éllovas kénytelen volt lenyelni a keserű pirulát és beletörődni a megváltoztathatatlanba.
A „futam sztárja” megtisztelő címre méltán esélyes a japánok gyöngyszeme, azaz Takuma Sato, aki parádés produkcióval hívta fel magára a figyelmet. A harmincadik kör környékén is úgy megelőzte szerencsétlen Dariot, hogy a skót már csak a fejét kapkodta, ami abszolút érthető is, hiszen néhány perccel korábban még az élen haladó helyi üdvöskét, Alex Taglianit üldözte, majd a hirtelenjében a harmadik helyen találta magát, miután Helio elment mellette, aztán megérkezett Sato is, így az élre állás helyett a négyszeres bajnok a negyedik helyre esett vissza.
A kiállások második hullámára az ötvenedik körben került sor, ahol Josef Newgarden már megint alkotott, ugyanis átlépte a megengedett pit-sebességet, ezért áthajtásos büntetésre lett kárhoztatva. Fisher asszony pedig szerintem már nem csapkodott, mint Torontóban, inkább csak üresen nézhetett maga elé.
A végére nagyon is reális esélye lett – idén már másodszor – annak, hogy az IndyCar történetében először japán versenyző szakítsa át a képzeletbeli célszalagot, ugyanis Sato a feladás legkisebb jele nélkül nyomult az élen haladó Helio-ra, mindketten szorgosan nyomogatták a varázsgombot, a pitben pedig ment ezerrel a matek, hogy na most kinek mennyi másodperce maradt a push-to-pass-ből, bár a végeredményt már sejteni lehetett, lévén a brazilnak jóval több ideig rendelkezésre álló p2p lehetősége volt, mint ázsiai kollégájának, azonban technikai sportoknál semmit sem lehet 100%-osnak venni a kockás zászló előtt, különösen igaz ez az IndyCarra. Nem beszélve arról, hogy ha Takuma Sato lohol az ember nyakában, akkor jobb mindenre felkészülni. Most azonban szerencsére semmi rendkívüli nem történt, Helio behúzta a versenyt, s ennek kapcsán most már minden bizonnyal másfajta érzelmek fogják elragadni, ha Edmontonra gondol, mint ezt megelőzően. Mint ismeretes, a 2010-es verseny végén blokkolásért megbüntették, amit nem töltött le a pitben, ezért a verseny végén adták hozzá a 20 mp-et az idejéhez, így hiába haladt át elsőként a célvonalon, a másodikként beérő Scott Dixont intették le győztesként, ettől a brazil marhára bepipult, az autójából kiszállva belekötött még az élő fába is; minősíthetetlen viselkedése miatt próbaidőre helyezték és még fizetnie is kellett. Utána persze hozsannázott, hogy á, hát ő nem is úgy gondolta, szánja-bánja a tettét, én viszont elégedetten csettintettem egyet, hiszen bebizonyosodott, hogy ezek a srácok igenis emberből vannak, nem pedig hatóságilag elnémított PR eszközök csak, akik még levegőt sem úgy vehetnek a versenypályán, ahogyan az nekik valójában jól esne.
Ugyanakkor Helio ismét ámokfutást rendezett, ezúttal örömében, felfelé a kerítésen, mely mozdulatsor már olyannyira a védjegyévé vált, mint Usain Bolt győzelem utáni vílághírűvé vált pózolása, vagy Blanka Vlasic táncmozdulatai egy-egy jól sikerült ugrást követően.
Castroneves és Sato mögött dobogóra állhatott még Will Power is. Negyedikként futott be Graham Rahal, az üzemanyagspórolásra intett Alex Tagliani csak az ötödik lett végül, mögötte Dario Franchitti végzett, Ryan Hunter-Reay-t pedig a hetedik pozícióban intették le.
A bajnokságot továbbra is Ryan Hunter-Reay vezeti, előnye azonban huszonhárom pontra apadt. A második helyre mostani győzelmével Helio Castroneves jött fel, őt három pont lemaradással Will Power követi.
Következő állomás két hét múlva Mid-Ohio. Oh, hell, YES!!